Delírium

Bizonyos szövevényes történések, melyeket mégoly tiszteletreméltó elnevezéssel kell hogy illessünk, elnémulnak; mások ellibbennek; didergőzve fölmagasulnak. A jázmin illata – víz az éj s a kavicsok közt – a földre bocsátja hódolatát; míg a hegyoldal birodalma nyüszít s tombol, a szarvasok bájai keccsel fulladoznak s enyésznek el.
Esetlen lények mint piperkőc szolgák dicsérik a szörnyű architektúrát, mely márvány falai közé zárja a jeges űr pezsdülő tavait, a módja-sincs tevékenységet, az egészséget. Ó, e munkás – volt, hogy magát óriásnak képzelte, s végtiport az üres katlanon; szíve homokja mézzé forrott mindeközben. Lázadó és hajlékony – fellegek lelke fenn – Az; - szégyenünk méltóságteljes ocsúdása.
Nem: szörnyűség volt ez, némi jótékony balzsama időnek és feledésnek. Innét, hol a vér patakzik, jól látni ezt. Ő meghalt. Mi meghaltunk. Ez már a sírbolt: a csontok, a halál. De a falak élnek. Mindig is éltek. Táncuk káprázó, nyári hőség vadona. A tenger!
Sírjunk; zokogjunk. Fulladozzunk. Ha menetelni kényszerülnénk e őrjöngő ütemekre, ha testünket a tér izmaiba sűrítjük, ha széttépjük e méregtelt ajkakat – szenvelgőbb lesz a szépség. A szépség!
(mert hang szólt:
„Hanyatlik Luna, s völgyed hűsén
a lány! Kíthira faunja, szatírok és fagyok!
Egy képtelen tevékenység hízelgő átka!”)

Nohát, ez a szenvedély, feszélyezve minket, mint másokat nemkülönben, megfoszt minket majd mindentől; a derű talprasegíti a bénákat, s egy homloknak adományozza írját, halott gyermekének. Korbácsol a ragály, s tisztaság vérzik alatta. Vétkeztem, miképp ti; úgy van, vétkeztünk. Hajtsuk fejünket most a vízbe, arcunkat a napba, a vízbe, a napba!