A III. világháború II. rész - A lángoló tenger

A titokzatos repülő

A kora őszi alkony aranyszínűre festette a Földközi-tenger vizét. A sima víztükröt több száz tonnás hajók törték meg. Mióta két hete az arabok egy egész flottát küldtek Egyiptomból a Balkánra és leigázták a keresztény Kelet-Macedóniát és a fekete-tengeri partokról kiindulva, letarolták Bulgáriát a szövetséges haderők, ellepték a két ellenséges oldalt elválasztó tengereket. A Földközi-tengeren és amióta az arabok megszállták Ciprust, Bulgáriát és Törökországot a Fekete-tengeren is hemzsegtek a rombolók és a repülőgép anyahajók. A legnagyobb készültség Kréta szigeténél és annak környékén volt. Ugyanis várható volt, hogy az arabok a bekerített Görögországot roppantják össze először. Az északi határvidéken a partizánok megtették a magukét, feltartották a dél felé nyomuló arabokat. Így már csak a tenger felöli támadás maradt. Ám az arabokról a három nappal ezelőtti Pirini invázió óta nem hallottak semmit Európában. Csupán Tajvan partjainál voltak harcok.

Az késő esti nyugalom bejárta a Blue Whale nevű anyahajó fedélzetét. A legénység már lefekvéshez készülődött. A kapitány éppen lekapcsolta az olvasó lámpáját, amikor óriási hangzavar támadt. Gyorsan felkapta a zubbonyát és kirohant a fedélzetre. Egy tropára lőtt vadászgép kacsázott tőlük alig kétszáz méterre a levegőben aztán lassan leereszkedett a leszállópályára. Alig húsz méter után kitörtek a kerekei és a gép az oldalára fordulva siklott tovább. Alig két méterrel a leszállópálya vége előtt állt meg. A matrózok felnyitották a pilótafülkét és kiemelték a több sebből vérző eszméletlen pilótát.
- Ki ez a férfi? – kérdezte a kapitány az elsőtiszttől.
- Nem tudom uram. – felelte nyersen. – Csak annyit tudok, hogy skót.
Azzal elrohant.

Az Égei misszió

A pilóta lassan kezdett magához térni. Az első érzés, amit felfogott a külvilágból a hasogató fejfájás volt. Felnyitotta a szemét. Egy apró kabinban találta magát. Az ajtó mellett egy fiatal tengerész ült. Amint észrevette, hogy a beteg felébredt felpattant és kikiáltott a folyosóra.
- Magához tért!
A pilóta eleinte nem értette meg a német szavakat, de aztán lassan előjött a nyelvtudása. Bár már tizennégy éve egyesítették az unió országait, a közös nyelvet – a latint – még nem sikerült teljesen belenevelni mindenkibe.

A szoba fél perc alatt megtelt emberekkel. Egy középkorú férfi lépett az ágyához.
- Üdvözlöm! – mondta tört latinul – Dr. Gerhard Müller vagyok a hajó orvosa. És ön Mr.…
- Silver. Jonathen Williem Silver. – válaszolta a pilóta halkan.
- Jól van Mr. Silver kérem, ne mozogjon! Azonnal értesítem a kapitány urat.
Azzal mindenkit kikergetett a kabinból és becsukta maga után az ajtót. Alig negyed óra telt el és halk hangokat hallott a folyosóról. Még nem szokott hozzá annyira a latinhoz hogy megértse ezt a suttogást, de tudta hogy róla van szó. Pár perc múlva egy ismerős arc jelent meg az ajtónyílásban.
- Jerry! – kiáltott fel. – Jerry Harris! Hát te mit keresel itt?
- Iderendeltek, amikor kitört a háború. – válaszolta a fiatalember. - És te? Hogy kerültél ide?
- Az hosszú történet.
- Ráérünk nem?
- Hát jó. – 2025. augusztus 31-én kezdődött az egész. Otthon voltan Edinburghban a húgommal és a nagybátyámmal, amikor megérkezett a behívóm. Azonnal be kellett mennem a városba, a kaszárnyába. Aznap este már egy repülőn ültem útban Marathónba. A tábornok elmondta, hogy elfogtak egy rádióadást miszerint az arabok szeptember 2-án teljes hadiflottájukkal, lerohanják az égei-tengeri görög partokat. Az volt a feladatunk hogy megállítsuk őket. Könnyű feladatnak tűnt de lebecsültük őket. Rövid kiképzés után egy anyahajón találtam magam az Északi-Szporádoknál.

Szeptember 4-én valahol az Égei-tenger közepén jártunk, amikor bekövetkezett a katasztrófa. – rövid hallgatás következett – Lassan haladtunk a tengeren, amikor hirtelen egy óriási robbanás rázta meg a hajót. A mellettünk haladó anyahajó robbant föl. Egy rakéta csapódott belé. Mindenki az eget kémlelte. Ki szabad szemmel, ki távcsővel, ki pedig a rombolók ágyúinak célzó rendszerével. Aztán hirtelen egy újabb rakéta érkezett és közvetlenül a mögöttünk haladó romboló üzemanyagraktárába csapódott. Sorra lőtték ki a hajókat, de mi sehol sem láttuk az ellenséget. Minden pilótát felküldtek – beleértve engem is – hogy keressük meg a támadót. Beletelt egy fél órába mire rájöttünk hogy a rakétákat több száz kilométerrel keletebbről az arab kézen lévő Lészvosz szigetéről lövik.

Távirányítású, hő érzékelő rakéták voltak. Mire az összes gépet sikerült egy rajba vezényelni és eljuttatni abba az öbölbe, ahol a helyi arab flotta állomásozott már minden nemű kapcsolat megszakadt a hajóinkkal. Lesöpörték őket a föld felszínéről. Szerencsére az arabok nem számítottak, arra hogy megtaláljuk őket így egy jól irányzott lövéssel elsőre sikerült kilőnünk a kommunikációs központjukat ezzel elvágva a segélykérés lehetőségét. Rögtön tüzet nyitottak ránk. Pár bátor pilótánknak köszönhetően két kivétellel sikerült kilőnünk az összes ágyú szállító hajót. Az a kettő kifutott a tengerre és az egyik kelet, valószínűleg az Izmiri támaszpont felé, a másik pedig nyugat, vagyis a görög partok felé vette az irányt. A raj három részre szakadt. Én még úgy ötven géppel követtem a nyugatra tartó hajót, szintén nagyjából ötvenen a kelet felé tartó hajót követték és a maradék párszáz gép ottmaradt megsemmisíteni a támaszpontot.

A kelet felé induló rajról többé nem hallottunk. Lészvoszról elkeserítő jelentések érkeztek a velünk tartó vezérgépekhez. Sorra szedték le a gépeinket és hamarosan minden elnémult. Tudtuk, hogyha ezt a hajót nem állítjuk meg Görögországnak (az EU állama) egy héten belül vége. Rögtön lőni kezdtük a hajót. Percek alatt kilőttük az ágyúikat. A hajó láthatóan igyekezett Az állami főváros Athén felé. Bekerítettük a hajót és a gépeink sorra szálltak le a kifutópályájára. Alig fél óra alatt bevettük a hajót. Már az utolsó gépek is leszállni készültek, amikor egy recsegő hang hallatszott a rádióból. „Allah akbar, Allah hatalmas! Ő nem engedi, hogy ti mocskos hitetlenek beszennyezzétek szent földjét! Most mindnyájatoknak vége!” Éppen időben emeltem fel a gépemet. Alig egy pillanattal később hatalmas tűzoszlop csapott ki a hajó fedélzetéből. Robbanások sorozata következett. A tűz elérte az összes felszállni vagy leszállni készülő gépet. Minden gép a tengerbe zuhant.

Az én szárnyam is kigyulladt. Gyorsan leereszkedtem a tengerre és belemártottam a lángoló szárnyat a vízbe. Bár a szárny elaludt a motor egyre jobban túlmelegedett. Elindultam Marathón felé ám a gépben már egyre kevesebb volt az üzemanyag. A következő fél órában recsegő hangok hallatszottak a rádióból. Biztos megsérült. Ám az üzenetek pontosan kivehetők voltak. Híosz elesett. Hamarosan a Déli-Szporádok is. Majd Efsztrátiosz, Limnosz, a Kikládok és az összes többi égei-tengeri sziget. Végül hírek érkeztek, hogy az arabok partraszálltak a Pinesz-foknál és elfoglalták Áthoszt. Partraszállások történtek Szalonikinél, Athénnál, Marathónnál és Krétán is. Tudtam, hogy Marathón elesett. Ekkor láttam meg a radaron egy anyahajót. Pár percen belül létrejött a kapcsolat. A latin szavak megnyugtattak.

Végre egy szövetséges hajó. Rögtön megkaptam az engedélyt a leszállásra. Átnavigáltam a Kikládok között ám az utolsó szigeteknél elment a radar. Megpróbáltam üzenni a társaimnak de az összes rádió süket volt. Lelőtték őket. Lelőtték mindet. Én vagyok az egyetlen túlélő.
Rövid csend következett aztán a fiatal férfi felállt.
- Jelentenem kell a kapitánynak. – mondta. – Egyenesen Athénnak tart.
A hajó pár percen belül délnek fordult. Egy gyászos hang szólalt meg a hangszórókban.
- Uraim! – szólt a kapitány. – Görögország elesett. Athént lerombolták. A Peloponészosz és az égei-tengeri partvidék ötven kilométeres sávban az arabok kezére került és megállíthatatlanul haladnak előre. Visszatérünk Vallettába.
A tenger lángba borult. Az arabok megszállták majdnem az egész déli balkánt.