Történetek

Ez itt a város, benne félszegen ődöngő pár a szeretet burkában. Gőzölgő fénygömbök ívet vonnak a tornyok és a park ágyásai között. A kelyhek és a tulipánok - szökellő vágyak, a délelőtt csókjai talán? - a lávaöblöket ringatják, míg vaksi tengerszemek az achát és az olaj színeiben fortyognak...

Mikor kicsi voltál, nem törődtél a magánnyal. Persze nem is törődhettél vele, hisz egy három éves emberke a játékai között egy felépített és népes világban mindent megtalál. Szüleid mindig későn értek haza, este már nem találkoztál velük. Reggel sem, hisz mire apró szemeid kinyitottad, már rég nem voltak otthon. Csak hétvégén láttad őket, akkor mindig korábban végeztek. Próbáltak neked mindent megadni, de ilyen időbeosztással ez lehetetlen volt. Egy kolonc voltál, egy fölösleges teher...

Amiben van is valami, hisz olyan ez a beigli, mint a novemberben kivágott luc, mire a szobába, vagyis az asztalra került, egyformán hullatja magát, ki levelét, ki morzsáját.
A gondos asszony tehát beiglit süt, mégpedig Szenteste délelőttjén, hogy a kelt tészta illatában díszítsük a fát, ami magától persze nem öltözik, segítenünk kell neki, és amire a férfi már nem ér rá, hisz ő a dermesztő hidegben megfaragta a fa törzsét, talpba erőszakolta, becipelte és kikötötte...

A leggyönyörűbb karácsony előestéjén – amilyen tán csak a meséskönyvekben áll, aranybetűs gyöngédséggel – nem mindennapi látomás villant meg bennem.
Ablakom tárva, a napba nyílik – szemeim csukottak, vakon is kúszva tekergőzve a fény felé...

Kedves Szent Péter!
Engedd meg, hogy mielőtt színed elé járulok - bebocsátást kérve - összefoglaljam gyarló életem főbb eseményeit, megkönnyítendő a beléptetési ceremóniát.
Gyermekéveim alatt, emlékeim szerint, alig néhány említésre méltó bűnt követtem el. Mindössze talán két macska és egy kutya szárad a lelkemen, de már azokat is megbántam...

Huszonnégy év telt el a World Trade Center összeomlása óta. Huszonnégy év. Huszonnégy hosszú, fáradtságos év. Bár a terror merényletet, a több ezer amerikai halálát „megbosszulták” az egész java még csak most kezdődött.
Koradélután volt Izraelben. A közel-keleti ország földjén már több száz éve nem képesek megegyezni az arabok és a zsidók. Ám ez a nap megváltoztatott mindent...

Tündérek, gondolta Mónus, de a gondolata nagyon távoli volt, összefüggéstelen és szétoszló, akár az őket körülvevő ködfal. Jézusom, ezek csak tündérek lehetnek! Annyira… csodásak!
Mirczik egészen mást gondolt: boszorkányok!
A lányok közelebb jöttek egy lépéssel, és egymás mellé ék alakzatban felsorakoztak. Arcuk, bár szép volt, a harag vonásait tükrözte. Semmi gyengédség, semmi megbocsátás nem volt ezeken az arcokon...

- Mi történt? – kérdezte ijedten Alíz.
- Nem tudom – válaszolt tétován Attila. – Beszart a motor, nem indul. A francba! Pedig most vittem szervizbe egy hete!
- Hm – mondta Richárd, kiszállt a kocsiból, és az utcára mutatott. – Nem vagyunk egyedül.
És ahogy mondta, az utcai lámpák mindegyike kialudt. A mögöttük lévő házsor egyik házában sem égett a villany. Szirmabesenyőnek ez a része teljes sötétségbe borult.
- Valami történni fog – mondta Alíz, és a retiküljébe...

Másnap, mikor pakolták a fegyvereket a nehéz, zöld faládákba, Reactorfighter volt legbelül a kicsiny fegyverszobába, ő adogatta ki a fegyvereket a társainak. Az ajtón lévő nyilvántartásból kinézte, hogy melyik Tóth fegyvere. Mikor az került sorra, Reactorfighter „véletlenül” leejtette a földre a gépkarabélyt, és mikor felemelte, egyik ujja pontosan odakerült, ahol a biztosítószeg volt. Nem volt nehéz megjegyeznie a pontos helyét, épp elégszer szerelte szét a gépkarabélyt az alapkiképzésen....

Csodálatos érzés kerített hatalmába. Amikor megláttam, nem tudtam szabadulni a gondolattól. Attól a gondolattól, mely körém fonódott és szép lassan befészkelte magát a tudatomba: a megszerzési vágy...