Panasz

Anya, légy szíves, ne kiabálj velem! Azért nem érted, mit mondok, mert kiabálsz, most mondtam. Ne kiabálj, kérlek! Hogy megérdemlem? Mindjárt adsz egy pofont is, ha nem fogom be a szám? Azt mondod, még csodálkozom, ha dühös vagy... Nem, nem csodálkozok, csak várj már egy kicsit, kérlek, rendben, igazad van, bocsánatot kérek inkább, csak hagyd ezt abba... Nem érdekel, ha bocsánatot kérek? Ezzel nem lehet mindent elrendezni? Te még sosem kértél tőlem bocsánatot, még akkor sem, ha tényleg nekem volt igazam. Én legalább már eddig eljutottam. Legalább beismerem, ha tévedek, ha hibázok, és az elnézésedet kérem érte. És te volt már, hogy meghallgattad, hogy megértettél... Csak ígérgettem, hogy megváltozom, s mégis elkövettem ugyanazokat a vétkeket? Azért békültél meg, mert megfogadtam, többet nem teszem?

Azt mondtam, megpróbálom... Próbáltam, de nem sikerült, látod, itt vagyok megint... Ha legalább még egyszer... Még ezerszer, tudod, milyen vagyok. És te is, te is követsz el hibákat. Tudom, hogy tudod. Nem lehet, hogy egyszer nekem van igazam, és te kérsz bocsánatot? Lehetetlen, hogy mindig én teszek rosszul valamit, s hogy mindig miattam veszünk össze... Vagy nem? Tényleg ilyen lennék? Ilyen elviselhetetlen? Dehát még félig gyerek... És félig felnőtt, és most nem tudod, hogy végül is mi... A korlátaim közt sok olyan van, ami egy gyereké, s a feladataim közt sok, ami egy felnőttet igényel. Így olyan, mintha a kettő határán mindegyikből a rosszabbik rész vonatkozna rám. Tudom, te is voltál kamasz, és te nem nyavalyogtál ennyit...

De azt is mondtad, téged akkor más problémák kötöttek le. Azt mondod, csak jó dolgomban nem tudok már mit kezdeni, ezért találok ki magamnak annyi nyavalyát? Lehet, lehet, de nem tehetek róla, úgy érzem, vannak bajaim, amik – ha más szemében semmiségek is lehetnek – nekem fontosak, mert megkeserítik a napjaimat... Igen, van akinek alig van arra pénze, hogy rendes ruhát vegyen, nem kaphat meg akármilyen ételt sem, és egy osztálykirándulás kifizetése is hatalmas teher... Tudom, de én, én nem az vagyok, nem ő vagyok, nekem nem ezek a problémáim, de van helyette más, nekem a lelkemben vannak, anya, és ők is talán így lennének ezzel, ha megszűnnének a jelenlegi, „világibb” bajaik... Néha olyan egyedül vagyok, szeretném elmondani neked, kisgyerekes butaság, de szeretem, szeretem fogni a kezed, akkor érzem, nem vagyok magam...

Szeretek a közeletekben lenni, szeretem hallani, hogy valaki szöszmötöl a házban, szeretem tudni, vannak körülöttem... Szeretem a téli szoba melegét, szeretem a nyarat, szeretek nevetni, szeretem a puha pulóvereket, mert olyanok, akár egy ölelés... Hiányzik valaki, anya, hiányzik valakinek az ölelése, hiányzik, hogy megfogja a kezem, hogy tudjam, fontos vagyok neki... Azt hiszem, szerelmes vagyok valakibe, anya, de ő nem szeret engem, hallani sem akar rólam... Én mégis ragaszkodom hozzá, magam sem értem, miért... Hát nem borzasztó, ha az ember már saját magát sem érti? Olyan bonyolult az egész, anya... Úgy tűnik, ez a világ valahogy rosszul van megcsinálva, mert a dolgok... nem mindig úgy történnek, ahogyan kellene. Nem biztos, hogy ha egy ember megszeret egy másikat, az viszontszereti őt. Hát nem hibás ez így, hisz ez mindenkinek rossz, nem? Nem úgy kellene legyen, hogy rátaláljunk kapásból arra, akivel összeillünk? Ehelyett a sok kínlódás helyett... Sokkal egyszerűbb, könnyebb lenne.

Azt mondják, az igazán értékes dolgokért meg kell szenvedni. De én szenvedtem, te is tudod, még sem kaptam meg... Ezért van minden, anya... Ezért szeretnék szebb, értelmesebb, talpraesettebb, vagy nem tudom, milyenebb lenni... Amilyenre ő vágyik. De nem sikerült, semmi sem segített. Egyszerűen nem én vagyok az a nem tudom, milyen lány, aki kell neki. Be kellene tökélnem már, ezt is tudom. De nem elég valamire az elmélet, ha a gyakorlatba egyelőre képtelen vagyok átültetni... Ezért vagyok annyit szomorú, vagy morcos, próbáld kérlek megérteni, még akkor is, ha te ebben a korban ilyesmit nem éltél át, így tudom nehéz... Nem foghatok mindent rá, nem minden belőle következik, hidd el, mérges is vagyok magamra, legalább te ne legyél mérges rám... Ha megütsz, az se rossz talán annyira, mint ha kiabálsz, mert az csak egy pillanat, túl leszünk rajta és kész... De nekem elég, ha csúnyán nézel rám, hidd el, már büntetés, már rosszul érzem magam...

Tudod jól, mennyire érzékeny vagyok, túlságosan is, hát akkor tudnod kellene, hogy engem ez tényleg bánt... Sajnálom, nem vagyok elég erős, hogy változtassak rajtam, ez a valami még erősebb... De igyekszem, századszorra is ígérem, meg fogom próbálni, igyekszem túllépni rajta, próbálok újra az az aranyos, vidám kislányod lenni, aki mindig hiányolsz... Istenem, nem kellett volna megnőnöm... Csak most ölelj át kicsit, így, itt biztonságban érzem maga, tudom, hogy szerettek, tudom, ti szerettek engem, tudom, kik azok, akik szeretnek... És kik nem. Sosem felejthetem el... De mégis, talán ilyenkor, egyetlen percre, még ez az ölelés talán, talán elnyomhatja kicsit azt a hiányérzetet, és lehetek egy kicsit újra az a kicsi lány, akinek egészen más gondjai voltak, aki még csak az zavart, ha négyest kapott az iskolában ötös helyett... Hagy menjek vissza oda az időben, kérlek szépen, egy kicsit, hagy éljem újra, ígérem, jobban fogom értékelni, másodszorra már mindent másképp, egészen másképp látnék, és akkor, akkor talán... boldog lehetnék.