Vérem a testvérem: életem 1.

Csillag ragyogott az égen és az ő szívében is. Ma is, mint minden teliholdkor, könnyes szemmel bámulta a Holdat. Tekintete a krátereket számolta a távoli égitesten. Majd hirtelen elkapta tekintetét, tétovázott és megfogott egy vázát. Erőt vett magán és hozzá vágta az ajtóhoz. A gyönyörű porcelán darabokra törve hullott a földre és ezer meg ezer darabja csillámként ragyogtak a padlón. Fanni mindegyiket szemügyre vette és 4-5 darabot a kezébe is vett, s tiszta erőből marokba szorította a kezét. Eddigre viszont benyitott édesanyja, de már nem tudta megakadályozni a dolgot. A lány kezéből, az ujjai között vér kezdett csorogni. Anyja ránézett, és eleinte meg sem tudott szólalni, nézte lánya kezét, ahogy az ujjak szorítása egyre gyengébb lesz, s végül kiejtette a tenyeréből a szilánkokat.
- Úr Isten, mit tettél? - szólalt meg hirtelen.
- Semmit. Megpróbáltam összeszedni a darabokat.
- Nem, te összeszorítottad a markodban a szilánkokat!
- Lehet. - mélázott, tekintetét a padlóra meresztve.
- Hát te nem érzel? Ez nem fáj? - borult ki.
- Fáj, de nem úgy, ahogy kéne.
- Ebből elég, most rögtön elviszlek orvoshoz! Ömlik a vér a kezedből!

S már vitte is. Egy rongyot kötött a kezére Fanninak és becsörtettek a kórházba. Ott mindent elmondott a kezelőorvosnak, aki kirendelt egy pszihológust a lány mellé. A kötözés közben Fanni elbeszélgetett az orvossal. Egészen rendesnek látszott így megbízott benne.
- Hogy szerezted ezeket a sebeket? - kérdezte a lányt kezének öltése közben. Tőle akarta hallani az egész sztorit.
- Egy cserép darabot megcsorítottam.
- Miért? - nézett rá érdeklődve.
- Fogalmam sincs.
- Ha így folytatod, komolyabb bajod lehet,
-Ettől már nem félek! - tette másik kezével barna fürtjeit füle mögé.
- Kirendeltek melléd negyed éves megfigyelésre egy pszihológust.
- Tessék? Dehát?
- Jól hallottad. A viselkedésed indokolja a felügyeletet.

Fanniban ekkor mintha valami eltört volna. Kirántotta kezét az orvos kezéből és feldöntött egy kisebb gyógyszeres szekrényt. Ordítani kezdett, tajtékzani akár a tenger, s közben le s fel járkált.
- Miért? Miért? Miért nem tudok olyan lenni, mint a többi 15 éves lány? Amikor elvágom a kezem, vagy elesem, miért nem fáj? Akarom, hogy fájjon! Akarom, hogy érezzek! Szenvedni akarok, fájni! - kiabált.
- Nem értelek, kérlek, csitulj! - de már késő volt. Akkora az ajtóban ott állt édesanyja a pszihológus kiséretében.