Testvérek

A völgyben ketten masíroznak, megemelt fejjel, szinte bűnösként. Arcuk sötét tó a nap fényében. A kürtöket nem hallják, az élet zörgését, kincsek csörgését sem. Aligha élnek – a sár mocsárrá válik talpuk alatt, bőrükön férgek hadának nyüzsgése. A szentek előttük megjelennek.
Mikor homályba borul az erdő, a menekülés is álomnak tűnik már – és zavarom rítusait a kietlen réteken újra meg újra eljárom. Társam egy kénes lángú glóriába merítkezik; én látom, a völgy városai és csillagai távol, akár az ég.
Később, egy magaslaton megállunk, rügyek és szelíd lények ölelésében.
Körös-körül gyűrűző öblöket pillantok meg, hol érinthetetlen, rossz szándékú az ég.
Kobaltkék párák megszállják elmém.
Társam (ő, a testvér?) a kezemért nyúl s én odaadom.
Megfáradtan – sóhajban égve – egyre az éjszaka templomai felé visz utunk.