Egy vámpír naplójából - VI. rész - Elragad a Halál

Dübörgésre ébredtem. Morogva fordultam egyet a koporsóban. Elhatároztam, amint felkelek, megcsapolom a házmestert. Nem sok időbe tellett rájönnöm, hogy a koporsóm fedelén kopogtatnak. Egy idő után már a kopogtatás is abbamaradt, és a fedél megmozdult.
- Szép jó estét! - vigyorgott Gabriel.
- Te tényleg unod az életedet… - morogtam, miközben a karommal eltakartam a szememet.
- Mondtam, hogy jövök. - emelte fel az ujját, majd a kezét nyújtotta segítségül, hogy kimásszak. Olyan kómában voltam, hogy nem is foglalkoztam vele, átmentem a szoba közepébe, és egy hatalmas puffanással a kanapén landoltam.
- De lusta vagy! - húzta fel a szemöldökét. - Tudtommal éjszakai lény vagy, most kéne ébernek lenned.
- Te csak ne beszélj, tejbetök! - motyogtam a kanapé párnájába. - Mit gondolsz, nem volt fárasztó napom?

- Óh… Ahogy elnézlek, biztos az volt! - vigyorodott el. - Na, ma este hová megyünk?
Felkaptam a fejem a kanapéról.
- Mi van??? - morogtam.
- Azt kérdeztem, hogy ma este hová megyünk.
- Megyünk? Mi nem megyünk sehová! Én megyek…méghozzá vadászni! - lassan feltápászkodtam, majd elindultam a fürdőszoba felé.
- Csodás esti program! - csillant fel pimaszul a szeme. - Most meg hova mész?
- Zuhanyozni. - jelentettem ki közömbösen. Gabriel azonnal felpattant.
- Szoktál zuhanyozni?
- Na, még egy ilyen, és megharaplak. - néztem rá szúrósan. - Persze, hogy szoktam, bármilyen hihetetlen!
- És szoktál szappant…? - a mondat végét nem fejezte be, mert bevágtam az orra előtte a fürdőszobaajtót. Kéjes örömmel tettem.

Mikor kijöttem, a kanapé háttámláján üldögélt és kényelmesen olvasott. Megfordult és erősen villant a szeme, mikor meglátott egy szál törülközőbe.
- Az lehet, hogy utálod a napfényt, de szebb vagy így, mint a felkelő nap. - billentette oldalra a fejét.
- Ne udvarolj, nem áll jól! - intettem le. - Ha azt akarod, hogy huzamosabb ideig jóban legyünk, tisztáznunk kell pár alapszabályt!
Kinyitottam a szekrényajtót és elkezdtem mögötte öltözni.
- Először is, nem szeretem, ha minden áron a nyakamban lóg valaki. Szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok, és ha úgy akarom, akkor… - kinéztem az ajtó mögül. - …akkor egyedül csinálom. Értsd ezt a fürdésre, vagy a vadászatra!
- Eddig világos…álmodoznom szabad? - szemtelenkedett.
- Azt is csak nagyon magadban. - szemeim érzelmeket nem árultak el, mikor kiléptem az ajtó mögül, de hozzátettem: - Hallom, amit gondolsz, vigyázz!
- Oh…ezt megjegyzem. - bólogatott élénken.

- Mi ütött beléd? Tegnap még nem voltál ilyen szemtelen! - fontam össze a karjaimat.
- A tegnapi nap elég új volt nekem. - magyarázta. - A mai fenséges.
- Miért?
- Hát ha a törülközőre gondolok…
- Ne gondolj te semmire! - vágtam a szavába. - Kezdesz bosszantó lenni.
- Hogy van a karod? - mosolygott.
- Remekül, köszönöm. - de a tied mindjárt hét rét törik - gondoltam. - Biztosan vállalkozol arra, hogy elgyere velem vadászni? Ma este vámpírokkal is találkozom, nincs ott semmi keresnivalód. Bármelyiknek megjöhet az étvágya és akkor neked véged.
Nyelt egyet.
- Azt hiszem…vállalom a kockázatot! - nézett a szemembe. - Komolyan gondoltam, hogy vámpír akarok lenni. Meg fogok halni, méghozzá elég hamar. De élni még akarok.
- Mondtam már, ez nem igazi élet. - szólaltam meg kissé erőteljesebben. - Nincs napfény, nincs luxus, nincs boldogság, nincs család. Ez kell neked?
- Világ életemben magányos farkas voltam, anyám kitett a templom elé, mikor születtem. - szólt.

Elsötétültek a gondolataim. Szegény fiú! Milyen zűrös gyerekkora lehetett. Anya nélkül felnőni.
- Akkor hova siettél tegnap este?
- Haza. A nevelőanyám aggódik néha miattam. - derűsen elmosolyodott. - Ő volt az egyetlen, aki vigyázott rám egész életemben. Nagyon korán meghalt a nevelőapám is. De ő mindig kitartott mellettem még akkor is ha beteg voltam. Tudja, hogy meg fogok halni, de nem akarja siettetni.
- Akkor te se siettesd! - tettem a kezem a vállára. - Legalább rá gondolj!
- Gondoltam. - szólt. - De a fájdalom mindig erősebb. - tette a kezét a szíve felé. - Nagyon fáj minden egyes dobbanásnál, és hamarosan már nem fogom tudni elviselni. - a szemembe nézett. - Segítened kell! Ennyit kérhetek az életedért!

Bár ne fenyegetne ezzel, de igaza van! Megmentette az életemet, cserébe kérhet, amit akar. Nehéz lesz megtenni, tudom, de ha egyszer szenved… Akkor véget kell vetni a szenvedésnek.
- Még meggondolom, menjünk! - biccentettem az ajtó felé.
Hajnali három körül már kezdtem unni, hogy állandóan "olyan izgi"-nek titulálja a vadászatot. Két áldozaton, százharminckettő "olyan izgi"-n és százhatvannyolc "tök jó"-n túl már kezdett az agyam zsibbadni.
- Ez tök jó. - jegyezte meg csak úgy mellesleg, mikor egy pillanat alatt leszedtem a vacsorámat, és a helyszínen kiszívtam a vérét.
Megtöröltem a számat a kézfejemmel, majd egy lendületes mozdulattal megragadtam a torkát és egy fának döntöttem. A lába egy arasznyira volt a földtől.
- Biztos, hogy tök jó??? - kérdezte ingerülten. - Ha nem akarsz most azonnal egy húsdarálóba kerülni, ajánlom, maradj csendben!
- Oké… - nyöszörögte. Elengedtem, mire a földre zuttyant. - De izgi…! - szólalt meg révetegen.

- Mintha mondtam volna valamit! - néztem rá fenyegetően. - Mindenáron bosszantani akarsz? Úgyse fogsz rávenni, hogy vámpírrá változtassalak!
- Pedig egy idő után az őrületbe kergetlek, megölni meg nem ölhetsz meg, mert megmentettelek! - porolta le a kabátját. - Ha azt akarod, hogy csendbe maradjak, akkor…
- Csend! - fogtam be a gyorsan száját. - Vámpírok vannak a közelben. - gyorsan szétnéztem az utcában. Sehol nem volt senki. Harmadik szemem messze ellátott, a szomszéd utcában voltak, és nem túl pozitív volt a helyzet. Gabrielnek intettem, hogy maradjon csendben, majd egy kis sikátoron keresztül átmentünk a szomszéd utcába. Beszéd és mocorgás hangjait hallottam.
- A fenébe ezzel a medállal!!! - halk csilingelés. - Kamu az egész, nem lehet használni!
- Tudod jól, Eric, hogy nem a tiéd! Tudod jól, hogy nem használhatod! És azt is tudod, hogy megölted az egyetlen vámpírt, aki viselheti! - üvöltött valaki. Hangjában felismertem

Adelaide-ot. Adelaide volt az a vámpírnő, akivel Gino régen a seregletet szervezte. Rémült volt és dühös, fogva tarthatták.
Kipillantottam a házsarok mögül. Két fickó lefogta Adelaide-ot, Eric előtte járkált dühösen fel-alá. A medál a földön hevert eldobva. Nem messze tőlem. Ha most kinyúlnék…
- Már bánom, hogy azt a kis csitrit kiraktuk a napra! Már bánom! Ha a magunk oldalára állítjuk, akkor lett volna esélyünk! - tombolt Eric, majd felrúgott egy kukát. Gyorsan visszahúzódtam a sarok mögé.
- Az ott a …? - suttogta kíváncsian Gabriel.
- Igen. - suttogtam, majd csendre intettem. - Maradj itt, nehogy valami bajod essen!
Azzal kiléptem a ház mögül.
- Szervusz, Eric. - köszöntem rá. A járkálás megszűnt, a zihálás abbamaradt, és helyét vette a hátborzongató csend. Eric lassan megfordult.
- Hát te még élsz? - dülledt ki a szeme. - Nem lehet! Elevenen meg kellett volna égned! Ropogósra kellett volna sülnöd!

- A szerencse velem van… - mosolyogtam.
- A medál meg nálam! - vigyorgott szélesen.
- Igazán? - húztam fel a szemöldököm. Eric arcáról lassan lehervadt a mosoly.
- A medál… - nézett körül. - Hol a medál?
Én előhúztam a kis fényes láncon függő sárkányt a kabátom alól.
- Talán ezt keresed? - mosolyodtam el még szélesebben.
- Ne… - suttogta vészjóslóan. - Ne csináld ezt…beszéljük meg!
- Nincs mit megbeszélnünk! - szólaltam meg határozottan. Kemény él csendült a hangomban, nem szándékoztam megkegyelmezni neki. Egyetlen támadására vártam, és a szívem meg adta volna a parancsot, ebben biztos voltam. - Meg akartál ölni, és most kegyelemért könyörögsz? Disznó vagy Eric, aljas disznó, amilyennek Sebastian is elmondott! - sziszegtem a képébe. - Eresszétek el! - böktem a fejemmel Adelaide felé.
Eleresztették Adelaide-ot, majd mindannyian hátráltak egy lépést.

- Megöllek, Victoria! Megöllek! - fenyegetett Eric.
- Te fogsz meghalni! - kiabálta Adelaide. - Te fogsz meghalni, Eric! Elárultad a mestered, megöltél negyven vámpírt, ezért fizetned kell! Mégpedig az életeddel…
Eric dühös lett, előrántott egy kést, és suhintásra emelte.
- NE!!! - ugrott elém Gabriel. Egy villanás, és Gabriel összeesett előttem. Lehajoltam hozzá, és megfordítottam. Adelaide nekiugrott Ericnek. Gabriel szíve felett mély seb éktelenkedett. Hevesen kapkodta a levegőt, a teste remegett.
- Victoria… - nyögte. - Ne haragudj…Én csak..
- Csss…Ne beszélj! - csitítottam.

Eric és Adelaide véres verekedése nem fordult épp a legjobbra. Adelaide bár kemény harcos volt, akkor is csak nő. Eric kiszabadult a kezei közül, és nekem támadt. De a szívem gyorsabb volt, és megadta a parancsot…
Futtában vált porrá… Alig egy pillanat volt, míg a pajzs magába zárta, és még egy pillanat, míg a szél a hamvait az arcomba fújta. Törhetetlen csend uralkodott. Határozottan megragadtam Gabrielt a vállánál, majd felsegítettem. Az előremenetel nagyon gyenge volt, egy ideig Adelaide is besegített. A két vámpír elmenekült már az alatt, míg Eric véres párbajt vívott Adelaide-dal.
Rápillantottam. Az arcán mély vágás volt, de már félig be ig gyógyult.
- Azt hiszem, nem éli túl. - szólt halkan.
- Muszáj lesz neki, hogy én öljem meg. - néztem szúrósan Adelaide-ra.
- Tök jó…
- Idáig tudlak kísérni, Victoria. - sóhajtott fáradtan Adelaide. - Mindjárt hajnal, és én messze lakom innen. Megmondom Ginonak, hogy életben vagy. Nagyon fog örülni. - szólt, majd elengedte óvatosan Gabrielt, aki megpróbált állva maradni. - De nem fogja díjazni, hogy egy halandóval diskurálsz, ebben biztos vagyok! - nézett mélyen a szemembe.
- Megmentett. - viszonoztam a mély pillantást. - Tartozom neki.
Azzal otthagytam Adelaide-ot, aki elindult egy másik irányba. Mire hazaértünk, már hajnali négy volt.

Gabriel röpke negyed óra alatt rengeteg vért vesztett. A teste verejtékben úszott, szája elfehéredett, a ruhája mindenhol véres volt.
- Nem halhatsz meg, érted!? - fektettem le a kanapéra. Levettem a blúzomat, elszakítottam, és a sebhez nyomtam egy nagyobb darabját. Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett, majd süllyedt, egyre szaporábban lélegzett, de édes vérének gyengeségét is éreztem. Szinte átjárt engem is a fájdalom, mikor Gabriel gyönyörű, barna szemeivel rámnézett.
- Hogy ne halhatnék? - lihegte. - Halandó vagyok. - nyögte.
- Ne…Bírd ki! Bírd ki! - nyöszörögtem. Azóta nem éreztem hasonlót, mióta Sebastian meghalt. Elkeseredetten küzdöttem a Halállal, nem vihette el Gabrielt is. De igen… Gabriel lassan elkezdte lehunyni a szemét…
- Nem! Ne aludj el, hallod!? - kiabáltam rá, majd az átitatott blúzdarabot kicseréltem. - Maradj ébren! Maradj ébren!

Gabrielben annyi erő sem maradt, hogy a szemét nyitva tartsa. Lehunyta a szemét, és éreztem, ahogy lassul a szíve.
- Nem…- sóhajtottam. - NEM!
Megragadtam Gabriel vállát.
- Ne halj meg, kérlek! - könny csordult ki a szememből, tehetetlennek éreztem magam. A vállára hajtottam a fejem. - Nem halj meg! - könyörgésemet már nem hallotta, és egyre csak szenderült a végtelen álomba…
Megéreztem a vér édes illatát, oly közel a szíve sebéhez. Valami fertelmes, erkölcstelen szenvedély lobbant bennem, megkívántam a vérét. Amíg él, lehet…Amíg él…
Valami szöget ütött a fejemben. Amíg él, megharaphatom. Akkor életben maradna. De milyen áron?

Közelebb hajoltam a nyakához. Hallottam az ereiben dübörgő gyenge véráradatot. Hallottam lassuló lélegzetvételét. Lassan harapásra nyitottam az ajkaimat, egy kicsit megtorpantam, de végül megtettem. Megharaptam, és megízleltem a vérét. Igazi vadászszenvedéllyel élveztem ki minden cseppjét… Éltető volt és édes, bódító és meleg… Amikor úgy éreztem, itt az ideje elengedni, a saját csuklómat haraptam meg.
- Igyál… - súgtam a fülébe, majd megemeltem a fejét és a vérző csuklómat a szájához tartottam. - Ez az egyetlen esélyed…

Gabrielt fel se kellett szólítani. Kábultan felemelte a fejét, és behunyt szemmel szívni kezdte a véremet. Arca átformálódott. Kisimultak a gondterhelt gyűrődések, elfehéredett, szeme elvesztette gyönyörű melegségét, és vad, érzéki sötétségbe fordult. Szénfekete haja kisimult, teste megtelt erővel. A padlóra buktam, mikorra abbahagyta az ivást. A csuklóm azonnal gyógyulni kezdett, Gabrielt azonban örökös ellenfelem elrabolta. A Halál nyert, de én győzedelmeskedtem. Adtam neki egy új életet...