Történetek

Éreztem, hogy a lábam el kezd reszketni, futni akartam, de nem tudtam. Hátranéztem, hogy jön-e Paul, de pont akkor fordultam vissza, amikor a gyilkos mellé lépett. Reagálni sem volt ideje, a gyilkos beledöfte a kését a hasába. Megfordultam és neki rontottam, a nyárssal rávágtam egyet a fejére, amitől megtántorodott és vérezni kezdett...

Mondták már, hogy hülye vagy? Hogy miért? Te tényleg hülye vagy. Csak azért mondtam, mert ki a fene tör be egy dohányboltba. Tudod, kint csak arra vár a rendőrség, hogy agyonlőhessen. Távcsöves puskások várnak arra, hogy hibázzál, és szétlőhessék a fejed. Akkor most nem akarsz kimenni? Hmm. Előbb utóbb elfogy a dohány, és akkor muszáj kimenni. Hallod kintről a hangot? Azt akarják, hogy kimenj...

- Hol lehetünk?
- Nézd! Fogalmam sincs, de… ha arra megyünk… látod
- Aha
- Akkor valószínű kijutunk az erdőből… legalábbis én így gondolom
- Aha. Peti, te hiszel Lacinak?
- Hát… nem tom… majd elválik…
Én bizakodtam, de az előttem tornyosuló bokrok és fatömegek, egyre csak fogyasztották hitemet...

Ő volt az, aki a természettel együtt szenvedett. Ő volt az, akit én oly soká kerestem. Ő volt az akit, én sosem feledek, és ő volt az, kit örökké szeretek. Róla szól ez a történet, róla, mert őt sosem feledem. Emlékszem az ajkára, és vele együtt az arcára, a szemére és az összes hajtincsére, alakjára, minden egyes porcikájára. Emlékszem a szemére, ahogy akkor nézet, emlékszem könnyeire, törékeny kezeire, emlékszem mondataira, a keserűen édes szavaira, emlékszem mindenre, minden egyes pillanatra....

Elkezdek izzadni. Belegondolok: tizenhét év. Tizenhét évig figyeltem, és rakosgattam a jeleket, és hittem, mindig hittem, hogy majd jutok valahova. És most, a rádöbbenés után néhány órával, ahogy mindig lenni szokott, itt a doki, és nézzük közösen a padlót. Nem nagyon tudunk mit mondani. Mit is mondhatnánk? Tudjuk, amit tudunk...

A vihar űz haza. Kiderül a házban magatok vagytok. Bőrig ázva, fulladozva a versenyfutástól lihegtek és röhögtök. A lány pólója testére simul, mintha semmi sem lenne rajta, fázik, persze ez is besegít. Huncut a szeme, mert látja mit vált ki. Mégis, mert azért gyerek is, meg felnőttnek is nagyon akar látszani, indulna átöltözni. Ezt egyébként neked is javasolja. Nem engeded elmenni (ahogy a későbbiekben sem soha sehova) kissé hevesebben kapod el és szakad a póló. A csók nem az első, kettő...

Meguntál. Megakadályozhattad volna, hogy a mese véget érjen, de nem akartad, s még sürgetted is az időt. Teljesült a kívánságod, már más világban élünk mindketten. Neked már talán puszta emlékképként sem vagyok meg nemhogy a szívedben, még a fejedben sem. Nálam még mindig a legkiemelkedőbb helyet foglalod el, nemhogy a szívemben, az egész életemben...

Mosolyogtam. Végtére is, volt miért mosolyognom. Vagy legalábbis úgy tartottam akkor, hogy majd lesz miért mosolyognom – és ha már optimistán állok hozzá az elkövetkezendő dolgokhoz, talán nagyobb az esélyem, hogy azok tényleg jól végződjenek. Avagy korai örömömre a megátalkodott égiek bosszút esküdjenek? ...

Ekkor minden eltűnt. A szép, fényes szobát felváltotta a sötét, régies bútorzatú, poros hálószoba. Ekkor máshonnan egy kisgyerek dal szólt, feltehetően egy régi magnóból. Megint követni kezdtem a hangot. Most a jobb oldali folyosóról jött a hang. Ahogy elértem az ajtót megint megszűnt. Tudtam, hogy be kell mennem. Egy kisgyerek táncikált ott vicces ruhában. Rögtön felismertem a kis ruhácskát. Az enyém volt...

Hát itt vagy... itt fekszel előttem. Nem látlak. A szememmel nem...eltakarnak a könnyeim. De várj! Látlak, igen, kristálytisztán.. .itt bent a szívemben. Látlak, ahogy játszunk, ahogy nevetsz. Látom szüleidet, ahogy aggódó tekintetük egy pillanatra sem enged el. Te nem látod, de anyukád sír. Apukád vállára hajtja fejét és sír. Ő már tudja, amit te még nem. Talán jobb is így... így legalább pár napig még boldog vagy...