Missing you...

Megint eltelt egy nap, nélküled. Nagyon hiányzol. De tudom, hogy már nem lesz soha semmi sem a régi. Te már nem vagy velem. Nemcsakhogy velem nem, Te már nem létezel. Hihetetlen, s feldolgozhatatlan számomra annak ténye, hogy minden már csak a múlté. Hogy az, ami valaha az enyém lehetett nagy küzdelem árán, örökre elveszett. Nem értem meg sohasem, mi a bűnöm. Ha lenne legalább valaki, aki a tudtomra hozná, hogy mit rontottam el, megnyugodna a lelkem. Tisztában lehetnék a téves cselekedetemmel, s talán könnyebben tudnám viselni a bűnöm terheit. Így viszont nem megy. Az élet teljesen megnehezíti azt, hogy tovább bírjam elviselni az általa okozott fájdalmakat.

A múlt minden pillanata szenvedések sokaságaként tűnik fel számomra a jelenben, s a jövő is elég kilátástalan képet mutat. Az eddigi gyakorlatból kifolyólag a remény fogalma a személyes szótáramban már nem található, képe, mint a köd a felhők mögül kibúvó napsugarak hatására szertefoszlott. Ma már nem mondom, hogy szebb lesz a holnap, mert nem akarok hazudni magamnak. Nem akarok olyan illúziókat kergetni, melyeknek lerombolódása csak fájdalmat okozna számomra. Minden miattad. Azért, mert nem vagy velem. Ezen tükröződik le egyből az, hogy Te jelentetted nekem az egész világot. A nemléted tudatában egyben nincs számomra környezet, nincs élet, nincs ma és holnap sem. Nincs semmi sem, csak a sötét űr, amelyben mélyebben behatolva a feketeség teljesen maga alá temet. Miattad. Nem tehetsz semmiről, aki itt hibás, az én vagyok. Én vétkeztem a világ ellen, csak azt nem tudom még, hogy mivel. Mindent megtettem, ami csak tőlem telt. Megtettem másokért is, ugyanúgy, ahogyan érted. Más érdeke mindig előrébbvaló volt a sajátjaimnál.

Mások terheit egyből magamra vettem, hogy ezáltal, az illető megkönnyebbülése láttán én is egy kicsiny örömmorzsához juthassak. Bíztam benne, hogy egyszer eljön az én időm is, amikor megkapom ezért a jutalmamat. Tévedés ne essék, nem azért segítettem, hogy nekem is segítsenek. A segíteni vágyás, és a segítés ténye nemesíti az embert. Minden kéznyújtásból kifolyólag, mely egy bajba jutott felé irányul, saját belső értékem nemesül. Ennek tudatában, és a másoknak okozott örömért cserébe tettem rengeteg pozitív cselekedetet a társadalom többi tagjának, akik rászorultak, függetlenül attól, milyen nemű gondjukban kérték segítségemet. Sosem voltam önző, nem az diktálta a feltételeket, hogy számomra mi lenne a legmegfelelőbb élethelyzet. Azt hiszem, Érted is mindent megtettem. Csak az számított, hogy boldognak lássalak. Persze jó érzés volt érezni, hogy szeretsz - már ha szerettél, mindenesetre én úgy éreztem.

Hálás voltam minden szavadért, amivel törődésedet fejezted ki, mellyel próbáltad kinyilvánítani, amit irántam érzel. Azt hiszem, én is mindig őszinte voltam hozzád, és mindig megmondtam, amit gondoltam, amit éreztem. Mindig melletted álltam, akármi történt, kihúztalak a bajból, ha szükség volt rá, osztoztam örömödben s bánatodban egyaránt. Mindent köszönök. Sajnos már hiába. Nem tudom már megköszönni neked. Mikor alkalmam lett volna rá, nem tudtam, hogy most van itt az ideje. Nem tudtam, hogy ennyire hamar végeszakad a boldogságnak, nem tudtam, hogy el kell búcsúznom tőled, ha szeretném, hogy konkrét lezárása legyen kettőnk történetének. Az idő lejárt, én későn kaptam észhez, mert annyira bele voltam merülve az élvezetek halmozása által kialakult boldogságtengerbe, hogy nem vettem észre, hogy "éjfél" van, Hamupipőke újra egy parasztruhás kislány lesz. Nem készültem fel erre a változásra, így nem tudtam elköszönni sem. Te már nem létezel, mert egy másik világban vagy, egy olyan helyen, ahol minden szép és jó. Csupa öröm, és semmi szenvedés.

Én kerültem el tőled, abból a rózsíszínfelhős csodaországból, ahol a legeslegszebb álmokat álmodtam át veled. Sajnos nem tudtam, hogy az nem a valóság. Elhitetted velem, hogy minden igaz. Nem akartam hinni neked, tiltakoztam, cáfoltam állításod, nem hagytam magam, hogy magadhoz láncolj, hogy befolyásolj. Menni akartam, nem akartam megérezni a manna ízét, mert tudtam, úgyis csak az isteneket illeti meg, nem egy puszta halandót, mint amilyen én vagyok. Te azt mondtad, higgyek neked, tényleg minden létezik. Tényleg jó vagyok ilyennek, amilyen vagyok, tényleg van ember, a személyedben, aki mindenét nekem adná, és a nap minen másodpercében kizárólagosan rám gondol. Elhittem. Életem legnagyobb baklövése volt. Nem hibáztatlak, hisz a túlvilágról senkit nem szabad felelősséggel terhelni. A ballépést én követtem el azzal, hogy hittem neked. Miért tettem? Magam sem tudom.

A könnyebb utat választva a számomra kedvezőbb állításokat fogadtam el a realitásnak. Mindannak ellenére, hogy másik felem abszolút irreálisnak tartotta ezen tényeket, de a szívemnek engedelmeskedtem. Azóta tanultam a hibáimból, ilyet nem követek el többé. A szívem kővé meredt, már csak a racionális gondolkodás vezérli az érzelmeimet is. Semmi más. Puszta ésszerűség, célracionális cselekvések irányítják a további mindennapjaimat, melyeknek segítségével próbálok kikevergőzni a sötét jövő rengetegéből, de mindennek ellenére egyre jobban a sűrejébe keveredek. Nem tudom, az-e a hiba, hogy tőled nem köszöntem el, s egy olyan világban élek még mindig mely illabilis talajon létezik. Meglehet. Ezért próbálok most minden szálat elvágni, ami hozzád köt, mert így senkinek nem jó. Talán ha belátom, hogy már nem vagy velem, és nem is leszel sohasem, könnyebb lesz megtalálni a megfelelő utat, amit valójában nekem szánt az élet.

Élet? Élet ez, amiben most vagyok? Ez a sötét köd, mely magába temetett, s alig hagyja a létezésemhez szükséges feltételeket megteremtődni? Itt lenne rád szükségem, hogy most segíts! Mikor te voltál ebben a világban, én voltam a fény, ami mutatta az utat. Én voltam, aki a kezemet nyújtottam feléd. Én mosolyogtam rád a sok goromba ember közül először, ezzel mosolyt csalva a te arcodra is. Boldogok voltunk. De eljött az a bizonyos éjféli órakongás, ami elválasztott minket egymástól. Talán már vártad is, és akartad, hogy felébredjek.

Meguntál. Megakadályozhattad volna, hogy a mese véget érjen, de nem akartad, s még sürgetted is az időt. Teljesült a kívánságod, már más világban élünk mindketten. Neked már talán puszta emlékképként sem vagyok meg nemhogy a szívedben, még a fejedben sem. Nálam még mindig a legkiemelkedőbb helyet foglalod el, nemhogy a szívemben, az egész életemben. Te építed az új jövőt messze tőlem, én viszont még mindig a múlt rabja vagyok, a gonosz múlté, ami nem akar elengedni fogságából. Téged elengedlek, nem szaladok utánad. Nem gátollak meg abban, hogy kialakíts magadnak egy új életet, egy új világban. Annak láttán, hogy boldog vagy, boldog leszek én is, mert akit igazán szeretünk, annak az örömének is tudnunk kell örülni. Te már máshol vagy, s boldog leszel. Tiéd a jövő, enyém a jelen. Bízom benne, hogy a ködfelhő mögül egyszer csak a nap újra kivirul, s két szóval köszönnék el tőled, mely magában foglalja minden hozzád fűzött érzelmemet:missing you...