Emlékek kastélya

Egy átlagos vasárnapként indult a napom. A nap sütött és minden csendes volt. Ilyen időben mindig szerettem kirándulni az erdőben. Ott a legszebb az idő a napsütésben, ahogy a fák levelei között átszűrődik a fény.
Kirándulásom közben picit feltámadott a szél. Aztán hirtelen az eső is csöpögni kezdett. Lassan viharossá vált az idő. Ekkor szószerint megtapasztaltam a vihar előtti csöndet. Még nyoma sem volt a viharnak mikor minden élőlény elhallgatott. Csak a fák tompa nyikorgását lehetett hallani. Minden állat tudta hová bújjon, hogy biztonságban legyen, de nekem ötletem sem volt. Túl mélyen voltam az erdőben ahhoz, hogy visszaforduljak. Nem volt mit tenni, egyenesen tovább mentem.

Nemsokára az erdő széléhez értem. Közvetlen mellette egy hatalmas kastély helyezkedett el. Óriási ajtajához oda mentem, és súlyos kopogtatójával meg próbáltam kopogtatni. Bár sikerült, de válasz nem érkezett rá, nem nyitotta ki senki az ajtót.
Tudom, hogy illetlenség, de mivel fáztam, és a vihar is egyre erősödött, bementem. Drága, öreg bútorok voltak benne. Látszott, hogy senki nem lakik benne, mert mindent betakart a por és a pókháló.

A szoba, ahova az óriási ajtó vezetett, valami fogadó teremnek tűn. Közepén egy nagy és széles lépcső volt. A lépcső és az ajtó között egy sötét bordó futószőnyeg helyezkedett el. Volt még egy kandalló is. Előtte egy antik kanapé, két fotel, és egy cseresznyefa dohányzóasztal. A kandalló mellett találtam nagyon régi, száraz tüzelőfákat. Szerencsémre jártam táborokba, ahol megtanították, hogyan csiszoljunk tüzet fával. Hamar begyújtottam. Csak reménykedtem, hogy nincs eltömődve a kémény.

Óvatosan leültem a kanapéra. Hirtelen egy ismerős dallam szólalt meg. Megijedtem, és felpattantam. Kérdezgetni kezdtem, hogy van-e ott valaki. Persze nem válaszolt senki. Lassan elindultam a zene irányába. Felmentem a lépcsőn. A végénél egy háromfelé ágazó folyosót találtam. A hangot követtem, ami balra hívogatott. Egyre csak ismétlődött a dallam. Mikor egy ajtóhoz értem, egyszer csak elhallgatott. Lassan, óvatosan kinyitottam az ajtót. Mikor benéztem, megállt bennem a vér. A saját kicsi kori szobám láttam. Én is ott voltam, mint kisbaba. Beléptem a szobába. A kiságyam, amit úgy szerettem, olyan jó volt látni. Kicsi énem ott aludt békésen. Ekkor bejöttek a szüleim. Milyen fiatalok voltak!!! Egészen máshogy néztek ki, pedig nem telt el olyan sok idő azóta. Anyám ki emelt az ágyból és ölébe vett. Apám meghúzta a falon lévő zenélő dobozt. Ez volt az a dallam, ami hívogatott. Hogy felejthettem el! Hiszen ez volt a kedvencem. Mindig ez ment mikor szüleim bejöttek a délutáni pihenő után.

Ekkor minden eltűnt. A szép, fényes szobát felváltotta a sötét, régies bútorzatú, poros hálószoba. Ekkor máshonnan egy kisgyerek dal szólt, feltehetően egy régi magnóból. Megint követni kezdtem a hangot. Most a jobb oldali folyosóról jött a hang. Ahogy elértem az ajtót megint megszűnt. Tudtam, hogy be kell mennem. Egy kisgyerek táncikált ott vicces ruhában. Rögtön felismertem a kis ruhácskát. Az enyém volt. Akkoriban elválaszthatatlan volt tőlem. Legszívesebben abban fürödtem volna.

Lassan megint előjött az én régi szobám. Megláttam a magnót is. Már emlékszem mi volt az a zene. Mindig ezt hallgattam, és erre táncoltam. A kicsi kori ekkor bekapcsolta a magnót. Már biztosan tudtam, hogy tényleg az a zene.
Megint, mint az előbb, minden eltűnt. Újra egy pontosan ugyanakkora szobát láttam, mint előbb. Még a berendezése is megegyezet.

Újból egy dallam jött elő. Ezt jól ismertem. Hiszen tegnap este is ezt hallgattam. Mostmár csak a középső folyosó maradt. A dallam arra hívogatott. A végén egy ajtó állt. Szebb volt a másik kettőnél. Bementem rajta, de a zene most tovább ment. Ott én és a szerelmem ültünk egy ágyon.
- Hiszen ez tegnap este történt!!!!- felkiáltottam.
Persze nem halotta meg se a kedvesem, se én. Akkor kaptam meg az első csókom. Így kívülről pont olyannak láttam, mint amilyennek elképzeltem.
De várjunk csak!!!! Ez, ez……………..miután kiment!!
Emlékszem a csók után picit beszélgetünk, aztán kiment mondván, hogy WC-re kell mennie.

Már értem miért volt olyan sürgős. Most a saját két szememmel láthattam azt, amire a barátaim és a szüleim figyelmeztettek. Felhívta a haverjait és elújságolta neki, hogy milyen jól bevettem. Azt is elmondta nekik, miután lefeküdt velem rögtön sikítani fog.
Ekkor végetért a zene. A legrondább szobában találtam magam. Sírni kezdtem, és kirohantam az ajtón. Lerohantam a lépcsőn, de megbotlottam és leestem. Elájultam, nem éreztem semmit. Hirtelen felébredtem. A saját szobámban találtam magam. Borogatás volt a fejemen. Édesanyám bejött. Nagy örömében, mikor meglátta, hogy ébren vagyok, hozzám rohant. Úgy ölelt, mint még soha.

Én sírva suttogtam neki, hogy teljesen igaza volt. Tényleg nem érez irántam semmit az a szemét. Ekkor megkérdeztem, mi történt.
Anyám elmondta mi történt:
Az erdőbe mentem sétálni, de útközben eleredte az eső. Nem mentem haza, így utánamjöttek. Három napig aludtam lázasan.
Rájöttem, hogy mindent, amit láttam álmomban, mind megtörténtek. De a legfontosabb az álom vége volt. Ki akartam törölni az emlékeimből, mind azt, amit aznap hallottam. Rájöttem, hogy a rossz emlékeket sem szabad kitörölni.