Rádöbbenés

Csak feküdtem az ágyon, és fogalmam sem volt, hogy most mi lesz. Mi lehetne? Rájöttem mindenre, a világ minden titka feltárult, a csodák földönjáró istenek ócska trükkjeivé silányultak, és értettem Einsteint, lekottáztam fejből a varázsfuvolát, és úgy néztem az esti filmet, hogy be sem kapcsoltam a tévét. Szarban vagyok, azt hiszem – erre gondoltam.
Elterülve bambultam az ágyból a plafont, és emlékeztem. Végig csak magamat hülyítettem, ez az igazság. El kellett hitetnem magammal, hogy a határaim a bőröm vonalával egyenlőek, és hogy lehúz a gravitáció, hogy vízen járni csak jézus tudott, és egyáltalán. El kellett magammal hitetnem, hogy ez az egész, amit az emberek, az én jétékkatonáim életnek hívnak, ez öregkorig tart, pedig nem. Tizenhét év az élet, és én most annyi vagyok. És rádöbbentem.

Mindig ez van, mindig rádöbbenek. Megszületek ugyanúgy, ugyanannak, ugyanoda, és szép lassan elraktározom a jeleket. És mire tizenhét leszek, és eljön ez a szeptemberi nap, a fene egye meg, mindig összeáll a kép. A fene egye meg, az egészet én találtam ki, hát hogy a francba ne állna össze? Nem tudok nem magamra döbbeni, benne van a génjeimben ez a fránya felébredés.

Becsuktam az ajtót, a szüleim nem értenek semmit. Ne zavarjanak. Nem értik, hogy én már rádöbbentem. Nem értik, hogy én már tudom, amit a bölcsek tudnak, nem értik, hogy én már megtaláltam, amit Buddha nem talált a kastélyában, nem értik, hogy itt most nagy dolgok mennek végbe. Felemelem a kezem, engedélyt adok a létnek, hogy létjogosultságot adjon nekem, hagyom, hogy felemelkedjek az ágyról, és szép lassan fellebegek magasra, hogy az ujjaim a meszelt rücsköket érinthessék. Nesze nektek, levitáció, ezért a hülyeségért meditáltok évekig?

Visszahuppantam az ágyra, sírni tudtam volna. Mit kezdjek magammal, ezek után? Mi után kutassak? Az illúziók örökre eltűntek. Már nem fogok hinni istenben, mert tudom, hogy az én magam vagyok. Nem leszek többé szerelmes, mert tudom, hogy minden lány én vagyok, saját magamra húztam női testeket, erre már csak ők nem emlékeznek, azok a részeim, a lányok. És kit hódítsak meg? Bárkit meghódíthatok, azt hiszem. Ismerem minden töredékemet, csak a szemébe nézek valakinek, és tudni fogom, hogy ő, magamnak melyik szegmensem. Na és ez a hülye szám a rádióban? Emlékszem, amikor megkomponáltam. Öt éves lehettem, amikor a szövegét írtam, olyan hét, amikor a dallamát dudorásztam, talán tíz körül voltam, amikor megteremtettem ezt a hangszínt, és most az emberek az első helyre szavazták, ez az év slágere.

Csöngettek, beszűrődött az éles hang, hiába zárkóztam be. Ez a doki lesz. Ő, a másik, aki szintén rádöbbent, és most azt játssza, hogy ő doktor, és ilyenkor mindig eljön, mindig, ezen a fránya szeptemberi napon eljön, amikor itt agonizálok az ágyamon, és azon töprengek, hogy jó dolog-e ez a rádöbbenés, csönget, a szüleim beengedik, és annak reményében, hogy valami altatót szúr majd belém, betessékelik a szobámba.
Nyílik az ajtóm, ez mind-mind nem is lehet másképp, mindig így történik. Tizenhét év, jön ez a szeptemberi nap, és mindig ez van. Itt kínlódom az ágyon, a doki bácsi szomorú tekintettel rámnéz, és így szól:
- Megint itt tartunk.

Annyi mindent kérdeznék tőle. Ő is isten, én is az vagyok, mindketten rádöbbentünk magunkra. Vele hogy volt? Ő is tizenhét évesen? Neki is összeszorul a gyomra, ha a még rá nem döbbent részeink vakságára gondol? Vagy az jó nekik? Most mi legyen?
Leül az ágyam szélére, és úgy néz rám, ahogy mást nem tud. Ezt csak mi értjük. Mi, akik rádöbbentünk. Látunk. Ez van.
- doki, szabad vagyok – mondtam a szó teljes tudatában. Vagyok, aki vagyok, és ez szabadság. Vagyok, aki vagyok, és ezáltal lehetek, aki csak akarok.
Elkezdek izzadni. Belegondolok: tizenhét év. Tizenhét évig figyeltem, és rakosgattam a jeleket, és hittem, mindig hittem, hogy majd jutok valahova. És most, a rádöbbenés után néhány órával, ahogy mindig lenni szokott, itt a doki, és nézzük közösen a padlót. Nem nagyon tudunk mit mondani. Mit is mondhatnánk? Tudjuk, amit tudunk.

- Anyáméknak mit adsz be, doki? – kérdezem elmélázva.
Elmosolyodik az öreg, majd gondterhelten rámpillant.
- Emlékezz csak, mi is szokott ezután történni!
Erre én elkezdtem kutatni a jövőben, ami ezen a síkon még nem, de amúgy már végtelenszer lezajlódott, és a homlokomra csaptam:
- Bassza meg! Nem lehetne ezt kicsit átírni?
- Nem. Ők még nem döbbentek rá. Mi mást tehetnél? Majd leesik nekik, ha leesik. Nem tudjuk, mikor. Majd. Egyszer. De neked addig is játszanod kell. Tudod.

Végigfutott az agyamon az elkövetkezendő két év. Pszichiátriáról pszichiátriára fogok járni, és mindenhol engem fognak betegnek hinni, én fogok gyógyszereket szedni, emlékszem, egy hét múlva még le is fognak kötözni. Mindezt újra és újra le kell zongoráznom, hogy a látszat fennmaradjon. Ki tudja, mi lenne a világgal, amit teremtettem, ha újra felelőtlen lennék, és csodákat kezdenék művelni, mint jézus is tette, vagyis, ahogy jézusként tettem anno, ami egyébként soha nem történt meg, de szép mese ez az embereknek, és tetszik, ahogy hisznek egy olyan korban, ami ezen a bolgyón soha nem létezett. Mindegy, minden mesének csak a mondanivalója visz előrébb. Tudom, én jártam hittanra kisgyerekként, és minden jelet, minden tanulságot elraktároztam, és ez elég is volt. Mások továbbkutattak, ezért buktak el. Mások nem kutattak, ezért buktak el. Én csak összeraktam a képet. És most járhatok a vizen. Járhatnék, de nem szabad. El kell játszanom, hogy beteg vagyok. Aki akar, tanul majd tőlem, nekem meg csak ki kell tartanom. Kereszt? Már értem, mit szimbolizál. Jól kitaláltam.

- Hogy fogom hitelesen eljátszani, doki?
Szomorúan nézett rám, majd lassan beszélni kezdett:
- Tizenhét év, uram. Te voltál a legbátrabb. Tudtad, hogy ha tizenhétéves korodra tervezed be a rádöbbenést, nehéz lesz a kereszt, de vállaltad, mert te vagy az, uram, aki énközülem, miközülünk, isten közül, a legkevesebb ideig bírod magad nélkül. Tizenhét évesen döbbensz magadra, hogy aztán majd jöjjek én, elvegyek mindent, és rádöbbenj majd újra. Emlékszel már?
Magamba zuhantam, lepergett minden. Hát persze. Ezért jött el. Be fog adni valamit, és elfelejtek mindent. Nem fogok emlékezni semmire, csak arra, hogy rájöttem mindenre, de nem fogom tudni, mi az a minden. És így már jogosan fognak lekötözni, és gyógyszerekkel tömni. Pszichiátriáról pszichiátriára járok majd, és hiába hajtogatom, hogy tudom, amit tudok, nem fogom tudni.
- Doki, mikor fogok újra rádöbenni? – kérdeztem kétségbeesve.
Nem válaszolt, csak megsimogatta a kezem, majd kisvártatva elővette az injekciót, és belémszúrta.

A kórházakban lassan teltek a napok. Mindig kábult és mindig depressziós voltam. Éreztem, hogy valamit elvesztettem, és teljes kétség uralkodott bennem, nem tudtam, hogy az a valami, ami már nem az enyém, lesz-e még valaha a birtokomban. Aztán döcögtek az évek a suliban, nem nagyon kötött már le a tanulás. Évekig jártam a negyediket, mire végre befejztem, és sikerült leérettségiznem. Nagy nehezen összekapartam magam, és kivertem a fejemből az egészet. A lebegést, Einsteint, Mozartot, Jézust, azt, hogy valaha mindent tudtam, és új életet kezdtem. Habzsoltam a lányokat, és megaláztam a férfiakat. Aztán egyetemre mentem, iskolaelső voltam, majd világhírű író lettem, és álnéven több tucat bestsellert írtam, és névtelenül, de piszokul boldogan és gazdagon éltem mindennapjaimat az adriai tengerparton. Egészen mostanáig.

De most itt vagyok. Megint rádöbbentem, és most gyorsan le kell írnom mindent, ki tudja, mire lesz még jó. Leírom az egészet, és elmentem egy floppyra, és odaadom valakinek, vagy felrakom az Internetre, ki tudja. Megint rádöbbentem. Túl mindezen, eljött az újabb ébredés. Istenem, hallom, csengettek.
Csengettek? Nem, ez nem lehet.... Hány éves vagyok? Nem, ez nem lehet.... Tizenhét éves vagyok... Megint csak tizenhét.