Az utolsó tündér

Az eső megint esett, a szél megint fújt, és ő megint könnyezett. A levelek lehulltak, a virágok elhervadtak, a nappalok meginogtak, és ő megbetegedett. Az esték hosszabbodtak, és az ő álmai csak rosszabbodtak. A nyárból ősz lett, az őszből meg tél, és ő már csak a gondolatainak élt. Szenvedett éjjel, s szenvedett nappal, szenvedett, míg a tavasz első virágai kegyelmet nem adtak.
Eljött a tavasz, és a virágok megint nyíltak. Virágok nyíltak, melyek a levegőnek illatot adtak. Illatot adtak, melyek az arcára mosolyt csaltak. A nappalok életet adtak, az esték meg nyugalmat. Már nem szenvedett, inkább csak nevetett. A szeme már nem könnyezet, csak mosolyokat keresett.

Ő volt az, aki a természettel együtt szenvedett. Ő volt az, akit én oly soká kerestem. Ő volt az akit, én sosem feledek, és ő volt az, kit örökké szeretek.
Róla szól ez a történet, róla, mert őt sosem feledem. Emlékszem az ajkára, és vele együtt az arcára, a szemére és az összes hajtincsére, alakjára, minden egyes porcikájára.
Emlékszem a szemére, ahogy akkor nézet, emlékszem könnyeire, törékeny kezeire, emlékszem mondataira, a keserűen édes szavaira, emlékszem mindenre, minden egyes pillanatra.
Tavasz után jött a nyár, és ezzel együtt kevesebbet mosolygott már…

Kint ált, az ősz közeledtét jelző nyári hűsítő záporban, kint a ház előtt. Fejét nem védte semmi, így a langyos esőcseppek zavartalanul érinthették haját, arcát, ajkát. Csurom víz volt már mindene. Én a terasz alól néztem, sosem értettem miért szereti ezt, miért szeret elázni? Kiléptem védelmem alól, és elindultam feléje. A háta mögé álltam, és úgy karoltam át. A fejével egy kicsit hátra nézet, ekkor láttam a szemeit, mintha könnyezet, volna. Ebben nem voltam biztos, ugyanis ezek állkönnyek is lehettek, melyeket az eső rajzolt fel. Az eső kopogásának kellemes neszét, Tengermély szakította meg:
-Idén hamarabb kezdődik az ősz, ezért hamarabb el kell menned. Látod azokat a varjakat? –mutatott a távolba, egy öreg fára.
-Igen.
-Idén előbb jöttek. Túl hamar. –suttogta halkan. Én csak hallgattam szavait, és a varjakkal teli fát bámultam, ahonnan a károgás hallatszott.

A felhők egyhangú szürkeségét, a látóhatáron a narancssárga, rózsaszín, és a sok más színben pompázó naplemente törte meg. Miután a varjak abbahagyták a károgást, és mikor a nap már a látóhatár mögé bukott, otthagytuk az egyre hűvösödő nyári zuhanyt, és visszavonultunk a kellemes, meleg szobába. Ezek után teáztunk, ez minden nap így volt, már hetek óta…
Amióta az eszemet tudom, ismerem. Ő több nekem, mint barát, sokkal több. Ő az egyetlen az életemben, aki miatt érdemes élni. Ha ő nem lenne, számomra, semmi sem lenne. Ha nem lenne, nem számítana a hajnal, százezer színe, és a naplemente szomorú éneke, akkor a nappal is éjszaka lenne…

Már nem tudom, mi történik, már nem tudom… Azt mondja nemsokára mennem kell. De hová? És miért? Miért kellene, mennem? Még nyár van, nincs ősz. Miért ne lehetnének olyanok a holnapok, mint a tegnapok? Mi fog történni?
Reggelenként olvasom az újságot, és már a címektől is elrémülök. Moszkvában -40, Sáromlás, Áradás és árvíz, Merénylet Tokióban, Folytatódik a kontinensek háborúja! Mi történik a világgal, és mi történik a kedvesem vidám világos zöld szemeivel?
Éjszaka gyakran felriad álmából, és olyankor sírni szokott. Ilyenkor én is vele sírok. Nem kell, hogy átéljem azt, amit ő, elég ha látom hogyan szenved tőle. Ha neki fáj, nekem is. Már tudom, hogy szenvedései nem tartanak soká. Nem sokára olyan lesz, mint mindenki más. A világ nemsokára szürkévé válik, olyanná, amiben a Nap felemelkedése a látóhatár mögül, csak szimplán egy új napot fog jelenteni. Egy olyan napot, amiben az éjszaka többé már nem jön el…

Csak szürcsölgeti a teáját. Olyan békés, olyan nyugodt. A lebukó Nap utolsó narancsos fényei, még be –betörnek a redőny résein, az eső ritmusos kopogása mellet. Ez a pillanat az amiért élnem kellet, erre a percre születtem. Minden olyan békés, olyan tökéletes, minden olyan természetes…
Reménykedtem a pillanat örökkévalóságában, abban hogy minden más lesz, de nem. Tengermély sem bírhatta tovább, nem várhattam el tőle. Az utolsó éjjel volt a legrosszabb, már az ágyra sem bírt felülni. Szeme könnyben ázott, teste remeget, homloka verejtékezett…

Nyugtatni próbáltam, de ő nyugtatott engem, fájdalommal teli mosolyával, és szemével, azzal a gyönyörű szép zölddel. A szemembe nézet, egyenesen a közepébe, és megköszönte mind azt amit érte tettem, azt hogy nem hagytam elmenni egyedül a végbe…
Már csak egy utolsó pillanat, egy utolsó, egy végső halk sóhaj, egy pillanat, amely örökre magával ragad.
…Egy pillanatra becsukta a szemét, egy pillanatra megpihent, egy pillanatra feladta a reményt, és ebben a pillanatban abbamaradt a remegés…

Ő volt hát az a lény mely álmaimban élt, a szeme volt az ég, lelke, meg mint az életet adó méz... Mosolyával éltetett, éltetett még akkor is, amikor már a fájdalomtól remegett. Ő semmiről sem tehetett, a természettel együtt szenvedett. Mink hibáztunk emberek, mert kivégeztük a természetet.
Eljött hát az ősz, és mi emberek, megöltük őt, őt, aki jó volt hozzánk, őt, akit úgy szerettünk, mint senki mást.
Ősszel együtt jött a gyász, én sem nevettem többet már. Télen az emlékezés várt, mely rosszabb volt, mint a fagyhalál. Tavasszal, virágzott a virág, de illatát nem érezhettem már…

Róla szólt ez a történet, róla, mert őt sosem feledem. Emlékszem az ajkára, és vele együtt az arcára, a szemére és az összes hajtincsére, alakjára, minden egyes porcikájára.
Emlékszem a szemére, ahogy akkor nézet, emlékszem könnyeire, törékeny kezeire, emlékszem mondataira, a keserűen édes szavaira, emlékszem mindenre, minden egyes pillanatra.
Tavasz után jött a nyár, és ezzel együtt soha többet nem mosolygott már.


Plohl Viktor (2005. márc.-24 –21:05)