A sötétség árnyékában

Már régóta tervezgetem, hogy összehívom a régi középiskolás barátokat és elmegyünk valamerre kikapcsolódni a nyári szünetbe. Hogy telik az idő, már három éve nem láttam őket, csak néha beszéltem velük telefonon. Egyébként gimnázium óta nagyon jó barátaimnak tartom őket, csak most valahogy kevesebb időt tudtam rájuk fordítani. Ezért gondoltam arra, hogy kiruccanhatnánk a hegyekbe egy pár napra, jó messze a város mozgalmas világától, egyenesen a természet csöndjébe, ahol csak mi lennénk. Itt a nyüzsgő városban nem sok barátra tesz szert az ember, mindenki rohan, ha nem vigyázok felőröl a város és az idő malma, és elveszítem a régi barátaimat is. Ezért felkerekedtem és összehívtam a régi bandát egy kis nosztalgiázásra.

Szép reggelre ébredtem, csiviteltek a madarak és végre nem éreztem a vállamon az élet nehezékét. Egyszerűen örültem, hogy a barátaimmal lehetek itt az erdő csöndjében, autók és nyüzsgés nélkül. Felkeltem a leterített pokrócról és kiléptem a sátorból, egyenesen odamentem a tegnap esti tűzrakáshoz. Kicsit megpiszkáltam a parazsat, ami még izzott egy kicsit. Eszembe jutott, hogy sokáig beszélgettünk tegnap éjszaka és, hogy milyen hülye vagyok, hogy még nem alszok. Lassan a többiek is ébredeztek, egy selymes női hang cirógatta meg a fülemet:
- „Scott, már felébredtél?” – kérdezte a hang.
A hang irányába fordultam és megpillantottam egy gyönyörű lányt, Amy-t. Nagyon szép volt, így reggel sokkal szebbnek láttam, mint tegnap este a tűznél. Hosszú barna haja a válláig ért, és azok az igéző barna szemek még így három év után is felébreszt bennem valamit. Nemhiába, már régen nem találkoztam vele, sokat változott.
- „Tudod, hozzá vagyok szokva a reggeli koránkelésnek, meg nem is volt olyan kényelmes ez a pokróc.” –húztam kis mosolyra a szám szélét
- „Scott alig beszéltél tegnap, az elmúlt három évedről alig tudok rólad valamit. Van barátnőd?” –kérdezte érdeklődve Amy.

A kérdése nem lepett meg, már tegnap is felkészültem erre, ugyanis Amy sokáig a barátnőm volt, csak aztán úgy alakultak a dolgok, hogy el kellett válnunk, de megmaradt nagyon jó barátnak. Sokáig nem tudtam más lányra nézni, mindig őt vártam, de aztán végleg elfelejtettem őt. Tegnap én is meg akartam kérdezni, hogy van-e valakije, de valamiért nem mertem.
- „Nem nincs barátnőm most, neked van valakid?” –gyorsan túl akartam lenni ezeken a kérdéseken ezért egyből visszaadtam a válaszadási lehetőséget.
- „Igen van, már majdnem egy éve.” -mondta boldog hangon, aminek én nagyon örültem, majd leguggoltam a parázshoz és elkezdtem melegíteni a kezeimet.
Lassan mindenki felébredt és reggelizni kezdtünk. Tom mellett ültem reggelinél, ő olyan srác, akire mindig lehetett számítani mindenben és mindenkor. Szemben velem Kara foglalt helyet. Annak idején ő volt az osztály esze, nagyon vagány csaj volt, igazi egyéniség.
- „Az előbb szólt Paul a barátom, hogy estére ő is megérkezik. Azt mondta, mielőtt megjön, felhív.” – mondta Amy, akin az élet gondjain soha sem látszódtak meg, még akkor sem amikor boldogtalan volt. Mindig vidámnak és boldognak láttam.
- „Tényleg, nem tudjátok, hogy hol van a telefonom? – kérdezte Kara, miközben a táskájában kutatott
- „Nem találkoztam vele.” –szólt tőlünk a válasz.

Délután lett, a nap kezdett eltűnni a hegyek között, javasoltam, hogy menjünk fát gyűjteni, mielőtt még besötétedne és rakjunk ma este is tüzet, úgy ahogy tettük az elmúlt nap is. Tom és Kara elmenetek fát keresni, addig én és Amy a vacsorát készítettük el. Egy pár szendvicset dobtunk össze, azt beszéltük, hogy majd holnap lesz a nagy főzés, tekintettel arra, hogy kezdett a szél is feltámadni és mondtam Amy-nek, hogy ma nem lesz még tűzrakás sem. A sátor és a kocsim között egy nagy szikla állt. A sátor a szikla mellett volt, tekintettel arra, hogy legalább egy oldalról legyen szélvédett. Lassan visszaértek a többiek is ide a tisztásra hozzánk, de arra döntöttünk, hogy majd holnap rakunk tüzet, úgy se tudnánk ebben az erősödő szélben tüzet gyújtani. Még gyorsan ellenőriztem a sátrak rögzítését, majd megálltam a sátor bejárata előtt és körülnéztem. Az esti szürkületben már alig lehetett látni valamit, kísérteties volt, ahogy a távolba láttam a fák leveleinek ide-oda mozgását. Néhány villám is keresztül szelte az eget, a szél egyre erősödött. Nem tartom magam félősnek, de kezdtem libabőrös lenni, de lehet, hogy csak a széltől. Jobbnak láttam bemenni a sátorba, ahol három nagyobb elemlámpa adta a fényt. Mi tagadás elég világossá tette a sátrat. Berendeztem magamnak a pokrócot, majd elkezdtünk újra beszélgetni.

- „Emlékeztek Mr. Stevenson-ra? Az a tanár jó fej volt.” - mondta vidáman Tom.
- „Képzeljétek egyszer az egyik óráján… - folytatta a mesélést Tom, mi pedig csak hallgattuk és hallgattuk, néha Amy-re pillantottam, és eszembe jutott, hogy őt már végleg kitöröltem az életemből.
Nemsokkal később egy hatalmas mennydörgés törte meg a környék nyugalmát és csendjét. Mi tagadás megijedtem, de ahogy végignéztem az arcokon, hozzám hasonlóan, meg voltak ijedve ők is. A következő pillanatban avarcsörgés hallatszott a sátor mellől. Tom-mal egymásra néztünk, de láttam rajta, hogy nagyon be volt ijedve. A lányokra pillantottam hófehér volt az arcuk. Szerintem, ha ezt tudják, akkor nem jönnek el sátorozni. Nem mutattam, de én is be voltam rezelve.
- „Ez mi volt? – kérdezte remegő hangon Kara
- „Nem tudom, de kimegyek, megnézem, lehet valamilyen állat. Nehogy kárt tegyen az autóban – válaszoltam neki teljes higgadtsággal.
- „Kérlek nagyon vigyázz Scott, lehet egy vadállat az.” – mondta Amy, akinek a hangját teljesen áthatotta a félelem.

Magamhoz vettem az egyik zseblámpát és a sátor bejáratához léptem. Résnyire nyitottam a sátrat és kinéztem rajta. Nem sok mindent láttam, ezért teljesen kinyitottam a sátor ajtaját. Abban a pillanatban hideg szél szökött be a sátorba és kiűzte azt a kis jókedvet is, ami még maradt odabent. Az avarcsörgés újra hallatszott és ez már kezdett engem is félelemmel eltölteni. Visszanéztem a bent lévőkre, akik arcán jól kivehető volt a félelem árnya. A zseblámpával a kezembe kiléptem a sátorból és körbevilágítottam a tisztást. Semmi különöset sem láttam, az égre pillantottam, ahol villámok cikáztak mindenfelé, ezzel fényesítve be a tisztás távolabbi részeit is. Elmentem a kocsiig, de semmilyen állatot sem láttam. Balra fordultam és megpillantottam egy idegen autót…

…Ezalatt Amy-t a kíváncsiság, vagy valami más a sátor bejáratához hajtotta. A szétnyitott ajtón kimászott és a sátor elé állt. Tekintetét balra vetette, de csak akkor látott valamit, amikor egy-egy villám átkúszott az égen és fényessé tette a tisztást. Kezdett fázni a szélben, libabőrös lett, ezért jobbnak látta visszamenni a sátorba. Még mielőtt visszament volna egy pillanatra jobbra fordította fejét és akkor megpillantott egy árnyat a sötétben felé közeledni. Egy lépést hátrébb lépett, az árny felé nyúlt és akkor az egyik villám fényében kirajzolódott az árny teljes képe. A fényben meglátott egy arcot. Sikítani nem tudott, olyan gyorsan történtek az események, de a villám fényébe Paul-t, a barátját vélte felfedezni. Abban a pillanatban elsírta magát, a fiú szorosan magához ölelte és vigasztalta a lányt. Én, ahogy meghallottam a zokogást a sátor elé rohantam és megláttam őket, egymást ölelve.

- „Gyorsan menjünk be a sátorba.” – mondtam és szétnyitottam a sátor bejáratát. Betereltem őket a sátorba, majd visszanéztem a sötétségre. Állatot nem láttam, lehet csak Paul zörgette a leveleket, a szél kezdett csendesülni, de a vihar kitörni látszott.
- „Miért nem hívtál fel Paul, azt mondtad, hogy felhívsz mielőtt megérkezel. Nagyon féltem, csak levélcsörgést hallottunk, azt hittük valami állat.” – mondta Amy a félelemtől még féligmeddig mindig zokogva.
- „Idefele jövet a telefon akkumulátora lemerült, nem tudtalak felhívni.” – mondta Paul, miközben mindkét kezét Amy arcára tette.
- „A zseblámpám kiesett a kezemből mikor kiszálltam az autóból. Az avarban lévő leveleket rugdostam szét, hogy könnyebb legyen a keresés, mert nem láttam semmit. Végülis nem találtam meg, de láttam a világosságot a sátorból kiszűrődni, így elkezdtem afelé menni.” – mondta Paul végig felém fordulva.
- „Jólvan én elhiszem. – válaszoltam Paul-nak, mert erre mit mondhattam volna. Se megerősíteni, se cáfolni nem tudtam.

Visszatettem a zseblámpát a helyére és leültem a többiek közé. Egy percig nem szólt senki, kezdtem úgy érezni, hogy mindjárt valaki megszólal, hogy holnap irány haza, de nem így történt.
- „Na mi ez a nagy csend, itt vagyok, vége van nem kell félni. – törte meg a csendet Paul és ránk mosolygott. Gyertek srácok, hozzuk be a kocsiból a kaját, mert hát készültem ám. – próbálta a fagyos hangulatot kissé feloldani
- „Nem lehetne inkább holnap, most aludjunk. – mondta Kara, akinek még mindig ott lappangott a félelem a hangjában.
- „Egy pillanat és jövünk, gyertek srácok segítsetek behozni a kaját. Hoztam egy rakattal. – mondta és intett, hogy menjünk vele

Nem ellenkeztem, felkeltem a pokrócról és magamhoz vettem az egyik zseblámpát, a másikat pedig odadobtam Paul-nak. Megböktem Tom vállát, hogy jöjjön, aki szó nélkül felállt és követett minket a sátorból kifelé. A sátor előtt felkapcsoltuk a zseblámpákat és a kocsi felé vettük az irányt. Egymás mögött haladtunk, amikor elkezdett cseperegni az eső. Paul oda ért a kocsihoz és a kulcsot kezdte el keresni a zsebeiben.
- „ÓÓ, a kulcs meg odabent maradt a kabátom zsebébe. Mindjárt jövök, egy pillanat. – mondta Paul és visszaindult a sátorhoz
Addig én a kocsira és az avarra világítottam.

- „Megtaláltam Paul zseblámpáját! – szóltam oda Tom-nak.
- „Dobd már ide, alig látok valamit. – kérte Tom a kocsi hátuljánál állva.
Odadobtam neki, majd a kocsi elejéhez mentem. Tom a zseblámpát nézegette a kocsi végénél. A villámlás nem szűnt meg, sőt most egyre sűrűbbre fogta a dolgot. A következő pillanatban, a villám fényében, megláttam Tom mögött egy férfit, aki egy késsel közeledett felé. Szólni sem volt időm máris átvágta a torkát. Pár lépést hátrébb léptem és sűrűbben kezdtem venni a levegőt. A hideg futkosott a hátamon, a zseblámpával Tom felé világítottam, de csak őt láttam a földön fekve, a gyilkost nem. Nagyon gyorsan a sátorhoz futottam és bekiáltottam:
- „Gyorsan ki a sátorból, valaki megölte Tom-ot. Gyorsan, valaki van még itt rajtunk kívül. Gyorsan!!! – kiáltottam a sátorba levőknek, akik hirtelen fel sem fogták, hogy mi történt, de az arcomról leolvasták, hogy nagy a baj.

Azonnal kifelé indultak a sátorból, addig én a lámpával a sátrat körbevilágítottam. Nem találtam senkit, a lámpát feljebb emelve a sátor mögötti domboldalban levő fák közé irányítottam a fényt, de ott sem láttam senkit. Addigra a többiek is kikászálódtak a sátorból és együtt a tisztás közepére futottunk. Csönd volt, csak az eső kopogása hallatszott a kocsikon. Magam mögé néztem és a nem messze lévő szakadékra pillantottam.
- „Úristen, de ki ölhette meg Tom-ot? – kérdezte halálra rémülten Kara
- „Nem tudom, amíg én a kocsi elejét néztem, addig valahonnan előtűnt egy alak és elvágta Tom nyakát. Ha nem veszem észre az alakot a villámlásba, akkor már lehet én is halott lennék. – mondtam a többieknek, miközben éreztem, hogy valaki figyel bennünket.

Nagyon rossz volt, nem tudtuk, hogy ki és miért tette ezt. Paul kocsija felé világítottam, ahol a többiek is megláthatták szegény Tom élettelen testét az avarban. Kara sírni kezdett, megmondom őszintén nekem is kedvem lett volna sírni, de uralkodnom kellett magamon. Ott álltunk a tisztás közepén csurom vizesen és vártuk, hogy előbukkanjon Tom gyilkosa. Kezdtünk nagyon fázni, az eső teljesen átáztatta a ruháinkat. Odamentem az előttünk lévő kialudt tűzrakáshoz és felvettem a tegnap estéről ott maradt nyársakat. Lassan, hátrálva visszaindultam a többiekhez és odaadtam nekik a talált eszközöket. Eszembe jutott, hogy a kocsimba benne van a kulcs, ezért az autóm felé vezettem őket. Minél közelebb értünk az autóhoz, annál jobban kezdett melegem lenni. A nyársat felemeltem, ütésre készültem. Arra vártam, hogy a szikla mögül kiugorjon a gyilkos és lesújthassak rá. A szikla mögé világítottam, de nem volt ott senki. Odaléptünk az autó mellé, és Kara kinyitotta az ajtót.

Bevilágított a zseblámpával, de a kocsi üres volt. Kara és a többiek beszálltak a hátsó ülésre és bezárták az ajtókat. Egy pillanat múlva én is csatlakoztam hozzájuk és indítani próbáltam, de valamiért nem ment.
- „A fenébe valaki leszívta a benzint. – mondtam idegesen és hátrafordultam a többiekhez
- „Várjuk meg itt a reggelt, majd akkor hívjuk a rendőrséget!” – mondta Amy és közelebb bújt Paul-hoz
- „Nem, visszamegyünk Scott-tal a sátorhoz és elhozzuk a telefonokat. Nem engedhetjük meg, hogy ez a gyilkos elmenjen. Nem igaz Scott? – kérdezte Paul, de szerintem csak a félelem beszélt belőle.
- „Nem tudom, hogy jó ötlet-e visszamenni, de abban igazad van, hogy ne hagyjuk eltűnni a gyilkost.”
- „Visszamegyünk és elhozzuk gyorsan a telefonokat.”
- „Ne, kérlek, Paul ne csináljatok örültséget. Meg fog ölni titeket. – kérlelt minket Amy
- „Egy perc és itt vagyunk, zárjátok be az ajtókat és maradjatok csöndbe.” – adta ki az utasítást Paul, majd kinyitotta a kocsi ajtaját.

Hajthatatlan volt, kiszállt a kocsiból és a nyársat maga mellé emelve elindult a sötétségbe. Én is kiszálltam a kocsiból, és a zseblámpával világítottam magunkelőtt az utat. Az eső teljesen feláztatta a földet, nagyon ragadt talpunk alatt a talaj, de mentünk egymás mögött, arra vártunk, hogy valamerről felbukkan a gyilkos. A szikla mellett elhaladtunk, ahonnan már láthattuk a sátrat. A sátorból kiszűrődő fény félelemmel töltött el, azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e kijönni az autóból. Lassan, minél kevesebb zajt csapva osontunk a sátor felé. Mire a sátorhoz értünk az eső kezdett elállni és a vihar is elvonulónak tűnt. Benéztem a sátorba, de nem láttam bent senkit. Bementem, majd követett Paul is.
- „Hol lehetnek a telefonok?” – kérdezgettem magamtól, miközben a cuccaink közt kutattam.
Paul is feltúrt mindent, de nem talált telefont.
- „Lehet, hogy elvitte a telefonokat.” – mondta Paul kicsit megszeppent arccal.
- „Nem –ráztam meg a fejemet- honnan tudná, hogy hová tettük a telefonunkat. Nálunk is lehetett volna nem? – kérdeztem vissza Paul-tól, akin úgy láttam, hogy csak most fogta fel igazán, hogy mi a helyzet.
- „Te Scott, jobb lesz, ha visszamegyünk a kocsihoz, és majd reggel keressük meg a telefonokat.
- „Rendben!” –bólintottam.

Paul ment elöl, és amikor kilépett a sátor ajtaján egy árny lépett felé. Mivel nálam volt a zseblámpa, nem láthatta, hogy ki az. A fiú meghátrált és a nyársat a feje mellé emelte, körülnézett, de senki nem volt a közelbe. Kimásztam a sátorból és rávilágítottam Paul-ra, láttam rajta, hogy rettenetesen meg van ijedve. Közelebb léptem hozzá, de ő csak a nyársat markolászta.
- „Láttad?? – kérdezte lihegve Paul tőlem.
- „Nem, de biztos, hogy van itt valaki rajtunk kívül!
- „Közel volt, nagyon közel! – folytatta lihegve Paul.
- „Tűzzünk vissza a kocsihoz, MOST! – kiáltottam és a kocsi irányába mutattam

Éreztem, hogy a lábam el kezd reszketni, futni akartam, de nem tudtam. Hátranéztem, hogy jön-e Paul, de pont akkor fordultam vissza, amikor a gyilkos mellé lépett. Reagálni sem volt ideje, a gyilkos beledöfte a kését a hasába. Megfordultam és neki rontottam, a nyárssal rávágtam egyet a fejére, amitől megtántorodott és vérezni kezdett. Mégegyszer nem tudtam lesújtani rá, mert a kését beleszúrta az oldalamba és fejbe vágott valamivel. Iszonyatos fájdalmam volt, letérdeltem a földre, láttam felém közeledni, de még volt annyi erőm, hogy felálljak és egyszer még rávágjak a gyilkosra. Az ütés után a eltűnt. Nagyon zúgott a fejem, forróság öntött el, odaléptem Paul-hoz, aki nagyon vérzett. Nem tudtam megállapítani, hogy meghalt-e vagy nem, teljesen össze voltam zavarodva. Vissza mentem a lányokhoz és kiáltottam nekik, hogy jöjjenek mennünk kell, mert itt a gyilkos. Forgott velem minden, a sátorhoz futottunk. Amy letérdelt Paul mellé és elkezdett sírni. Addig én felvettem a zseblámpát és a szakadék felé mutattam.
- „Ott lent láttam egy házat délelőtt. Ott meghúzhatjuk magunkat.” – kiáltottam a többieknek
- „Scott, Paul még lélegzik!! – kiáltotta Amy.

Odarohantam Paul-hoz, mondani akart még valamit, de nem tudott csak szófoszlányokat kinyögni. Úgy nézett rám, mintha bántani akarnám, de a legjobb szándék volt bennem.
- „öööhh, vigy..vigyázzatok, ittt a gyiilkoooos. –meghalt.
Amy sírva borult Paul halott testére. Odamentem Kara-hoz, átöleltem aki sírva fakadt a vállamon. Tudtam, hogy ha én is elérzékenyülök, akkor mindennek vége. Próbáltam erős maradni, és nem mutatni a félelmemet. Indulnunk kellett mert a gyilkos bármikor megtámadhat minket, ha itt maradunk. Mégegyszer a lámpával körülvilágítottam a tisztáson, majd megfogtam Amy és Kara karját és mondtam neki, hogy indulnunk kell. Paul kabát zsebéből kivettem az autója kulcsát és közelebb merészkedtem a kocsihoz. A lányok kicsit távolabb álltak de még látható távolságban. Tartottam attól, hogy felbukkan mögöttem a gyilkos, de próbáltam minél gyorsabban beindítani az autót. Sikerült. Odaálltam a lányok mellé a kocsival, akik nagyon gyorsan beszálltak. Az eső újból esni kezdett…

…A hegyről tartottunk lefelé, amikor a kocsi hirtelen megcsúszott a felázott talajon és belecsúszott az út melletti árokba. Pár másodpercre elvesztettem az eszméletemet is…
…A kocsiban csönd honolt pár másodpercig, csak az eső kopogása hallatszott az autó tetején.
- „A francba, áááá -tapogattam a fejemet- jól vagytok lányok?”
- „Igen, most meg az árokba csúsztunk bele? Óhh mi történik még itt velünk?” – kérdezte Kara, miközben az arcát tapogatta
- „Nem tudom, de azt hiszem ezt a házat láttam délelőtt, menjünk be.”
- „Jól van induljunk”- mondta Amy.

Mindannyian kiszálltunk és a ház irányába vetettük tekintetünket. A lámpa eleme kezdett lemerülni, ezért sietni kellett befelé. Az ajtó be volt zárva, de egy erős rúgás után kinyílott. Beléptünk az ajtón. A falon villanykapcsoló után keresgéltem, a kezemet végig csúsztattam a falon, és egy kapcsolóba akadt meg. Elfordítottam és a házban fényesség kerekedett. Kétszintes ház volt, felszaladtam behúzni a függönyöket, míg a lányok a lentiekkel tették ugyanezt. Úgy állapítottam meg, hogy ez valami hétvégi ház lehet. Nem volt túl sok bútor, meg kaját se sokat találtam. Egy kevéske konzervre és üdítőre bukkantam a konyhába. A konyhaszekrény aljában egy fejszét találtam, amit kivettem és az asztalra tettem, ha a gyilkos újra felbukkanna. Három helyiségből állt az első szint. Egy előszobából, egy konyhából, és egy mosdóból. A felső szinten két kisebb szoba és egy nagyobb folyosó volt. Ugyanitt egy kanyar után kilehetett menni a teraszra, ahonnan a kertre lehetett látni.
- „Egy picit a konyhába maradok, egyedül szeretnék lenni – mondta Amy szomorú hangon, amit mi megértettünk Kara-val és a teraszra mentünk.

Felkapcsoltam a teraszon a lámpát és odamentünk a korláthoz. Az égre pillantottam, ahol megint villámlani kezdett, de az eső elállt. Alig álltunk ott egy percet, valami motoszkálást hallottam lentről. Odalent sötét volt nem láttam semmit, a zseblámpával levilágítottam, de csak egy pár nagyobbra nőt sövényre lettem figyelmes a kert túloldalán. Visszafordultam Kara-hoz, de láttam, hogy valami nincs rendben vele. Vér buggyant ki a száján a tekintete üveges lett, majd a földre zuhant. Láttam, amint a gyilkos kihúzza a kését Kara-ból és halk nevetéssel közeledik felém. Berohantam a házba, de az ajtót nem tudtam már bezárni. Elfutottam az előszoba végébe, oda ahol elkanyarodik és a lépcső felé vezet tovább. Valami miatt nem tudtam lefutni a lépcsőn, a lábam a földbe gyökerezett, a szívem egyre hevesebben kezdett verni. A gyilkos egyre közelebb került hozzám, a léptei alatt csak úgy nyikorgott a padlózat. Az arcára néztem és megláttam, hogy ki az…

…én voltam.

- „Vége van Scott, nyertünk. Mindenki meghalt, akit meg akartál ölni.”
- „Te vagy a gyilkos, nem én!!! – ordítottam neki Te öltél meg mindenkit, most meg rám akarod fogni?” – kérdeztem tőle ingerülten
- „Scott, Scott, Scott, én benned élek, amit én kigondolok azt te megteszed. Ez már nagyon rég óta így működik!”
- „Én nem vagyok gyilkos, te ölted meg a barátaimat, egyedül csak te vagy felelős a halálukért. –kiáltottam neki
- „Scott, ezt együtt csináltuk, mindketten bűnösök vagyunk, de mivel engem nem látnak, mert én csak a tudatodban élek, ezért téged vonnak felelőségre!”
A konyhában lévő Amy mindent hallott az egészből, és kezdte megérteni, hogy mi folyik itt.

Halkan felállt a székről amin ült, és felvette a korábban az asztalra helyezett fejszét. Felfelé indult és megállt a lépcső legfelső fokán. Scott négy méterre állt tőle.
- „Értsd meg én nem vagyok gyilkos!!!” – ordítottam oda neki újból és újból
- „De Scott, most már az vagy!”
- „Scott kivel beszélsz???” –kérdezte Amy elfehéredve
- „Menekülj Amy itt a gyilkos, gyorsan, fuss!!! – próbáltam kiáltani neki, de éreztem, hogy nem jön ki hang a torkomon és kezd szürkülni előttem a világ…
- „Ááá Amy, te nagyon szép vagy ugye tudod? Én még mindig szeretlek, csak te nem veszed észre!! – kiáltotta Scott
- „Te ölted meg őket? Úr isten mindenkit te öltél meg! Semmilyen idegen gyilkosról nem volt szó. Mindenkit te öltél meg. – mondta Amy és a fejszét maga elé emelte.
- „Nagyon jó Amy, bravó. Ügyes vagy, igen mindenkit én öltem meg, csak úgy adtam elő, mintha lett volna egy gyilkos. Tom-mal a kocsinál, Paul-lal a sátornál, Kara-val pedig odakint a teraszon végeztem. A telefonokat is én tettem el, a kocsimból a benzint is én szívtam le. Mindent én csináltam Amy!” – válaszolt Scott és egy lépést tett Amy irányába.
- „És azok a sérülések a fejeden és az oldaladon?”
- „Én csináltam, hogy hihető legyen amit mondok. Ellenállásba egyszer sem ütköztem, mindenkivel könnyen és gyorsan végeztem. Azon viszont meglepődtem, hogy Paul még élt. Tudtam, ha valamit is elmond, annak súlyos következményei lehetnek rám nézve, de nem így lett. – Scott szájaszélén egy kis vigyor jelent meg és Amy felé lépett.

A lány is meghátrált, két lépcsőfokot lejjebb ereszkedett.
- „Te beteg vagy Scott!!”
- „Ezt ne mondd még egyszer!! Én nem vagyok beteg!
- „De, te beteg vagy. Azért lett vége a kapcsolatunknak, mert te nagyon goromba voltál velem, többször is megütöttél, ezt ne felejtsd el. ”
- „Én sohasem bántottalak Amy, csak te hiszed azt, hogy igen. Jó lehet egyszer megütöttelek, de azt megbeszéltük nem? Nem látod Amy, a többiek csak ártottak neked, én szeretlek, együtt boldogok lehetnénk.
- „Nem Scott ebben tévedsz, te beteg vagy és segítségre van szükséged.”
- „Amy kérlek.” – lépett Scott a lány elé, de Amy a fejszével megvágta a fiú vállát.
- „Ne érj hozzám te gyilkos” – kiáltotta és sírni kezdett
Scott a sebét markolászta, majd előrántotta azt a kést, amivel mindenkit megölt.
- „Most te következel Amy, sajnálom, hogy nem szeretsz.” – kiáltott Scott és elindult a lány után

Amy leszaladt a lépcsőn, de Scott szorosan a nyomában volt. Az udvarra szaladtak, ahol csak a villámlás fényében tudtak eligazodni. Amy beszaladt a sövény közzé, és csak szaladt egyenesen a sövény mentén. Amikor már nem bírta megállt egy pillanatra és hátrafordult. Csönd volt, csak a villámok utáni mennydörgés halk morajlása hallatszott a távolban. Ebben a pillanatban feltámadt a szél és a sövényt kezdte zörgetni. Nagyon félt, de próbált nyugodt maradni amennyire ilyen helyzetben lehet. Megfordult és tovább akart futni, ám pont szemben állt Scott-tal akit a villámlás fényében látott meg. A kését felemelte és Amy felé indult. A villámlás kísértetiessé tette, ám Amy tudta, hogy ha most futásnak ered, akkor meghal. Nem volt más választása, futni kezdett visszafelé, de nem azon az úton amelyiken jött. Nemsoká egy szakadékhoz érkezett, ahonnan nem volt vissza út. Az egyik oldalon a szakadék, a másikon Scott. A fejszét maga elé tartva próbált védekezni a gyilkos támadása ellen. A gyilkos a késsel Amy felé hadonászott, majd egy hirtelen mozdulattal megpróbálta beledöfni azt, de ez nem sikerült. Amy elhajolt a döfés elöl és mivel a szakadék szélén állt, Scott pedig a suhintástól elveszítette az egyensúlyát, ezért egy pillanat alatt lezuhant. Amy lenézett a szakadékba és mikor villámlott látta, hogy Scott valamire ráesett, ami két helyen is átszúrta teljesen a testét.
- „Ammmyyy,…. segítttsss kérlekk….” – kiabált lentről Scott egyre elhalóbb hangon, de Amy nem foglalkozott vele.
Amikor megszűnt a kiabálás leült a fűre és zokogni kezdett…

Az éjszaka további részét a házban töltötte, némán, csöndben maga elé bámulva. Másnap reggel Amy-t felvette egy éppen arra járó rendőr, akinek elmondott mindent. A rendőr hitt neki és még akkor intézkedett. Meg találták mindenki holttestét ott, ahol mondta. Amy orvosi segítségre kényszerült, állapota napról, napra javul, de még nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy mindent fel tudjon dolgozni…