Történetek

Bármit megtennék, hogy jóvá valahogy, tudom, nem lehet. Csak pár gondolat, másnak is lehet tanulság, attól, hogy bezárkózol, tököm tudja, hova és meddig rohansz el, nem kíméled meg azokat, akikről azt hiszed igen. Életem nagy története és szerelme maradsz, lehet, hogy nem érdekel, de nincs ezzel másképp senki, akiről azt hiszed menekültedbe, majd ködbe feled...

Lassan felemeltem tekintetemet. Mivel nagykabát volt rajta, ezért csak nagyjából lehetett kivenni testének körvonalait. De az arca, a hófehér arca a sapka alól előbukkanó vörös hajtincsek, miket a téli szellő ide-oda fújkált arca előtt, gyönyörűek voltak. A legizgalmasabb mégis a szemei voltak, azok a smaragdzöld szemek melyek olyan csodálatosan figyelték ledöbbent arcomat...

De nem... tudom nagyon jól, hogy sohasem foglak tudni elfelejteni, egyszerűen nem megy...tudom, hogy képtelen vagyok rá! Ez nem akarat kérdése, mert igenis létezik örökké tartó szerelem...örökké szeretni foglak, ameddig csak élek!

Egyedül vagyok, magamnak is teher. Megértem és nem haragszom, ha nem felelsz. Csak fáj. A sok mindenben ez a legjobban. Talán szégyelled, hogy a lányod voltam... nem, nem sírok, az a győztesek privilégiuma. Nem sírok.
Apa...

Szeretném, ha foglalkoznál csak egy kicsit azzal, hogy én mit érzek.
Miért van szükséged arra, hogy megbánts? Csak kinevetsz a hátam mögött!
A szemembe hazudsz. (Legalábbis így érzem.)
Próbáld beleképzelni magad az én helyzetembe!
Az, hogy van barátom, az nem azt jelenti, hogy szeretem...

Lassan, halkan leeresztettem az ablakot, átölelő redőnyt, s a testemen úrrá lett fáradságnak engedve ledőltem a szoba sarkában elhelyezkedő merev ágyra.
Tizenöt perc múltán…
- Megmondtam fiam! Takarodj a szobádba!
- De…
- Semmi de… gyere csak ide… majd én megtanítalak a viselkedésre… -erőteljesen vonszolt a lépcső lejáróig. –itt töltesz egy kis időt, és ha jól viselkedsz hamar, kijöhetsz
- De Apa… én félek itt (körülnéztem), itt a pincében
- Kuss legyen...

- Hagyd-szólt Peti
Megpróbáltam kijutni innen, de ezen a nyálkás csúszdán lehetetlen volt felmászni. Ez nem egy üreg, hanem egy folyosóra hasonlító járat volt. Mivel Gábor bokája egy kicsit megrándult megvártuk, míg összekapja magát, majd elindultunk a sötétségbe. Gyorsan fényt teremtettünk. Mostanra már csak 2 zseblámpa világított, ezek közül is egy eléggé halványan, de elég volt így is. Láttuk, amit látnunk kellett.
Amint távolodtunk a kicsinyke fénysugártól, annál borzasztóbb...

Képzeld el, hogy felfedeztél egy átjárót egy
bárhuzamos világegyetembe! Képzeld el, hogy ezernyi különböző
világot járhatsz be, ahol az évszám ugyanaz, és te is önmagad vagy, de minden más megváltozott. És képzeld el, hogy nem találsz haza.

Ó és mily gyarló az ember, természet felállított egy rendet, és ő csak úgy megszegte. Az volt akarata az életnek, hogy ki gyenge és beteg, haljon meg. De nem, nekünk nem volt elég saját életünk felett rendelkeznünk, gyógyszereket találtunk fel, és életeket mentettünk. Törvényeket hoztunk, melyekben életet adhatunk, de nem vehetünk el senkitől. S’ lám, nem vagyunk istenek, nem irányíthatjuk az életet. Bár családodnak sok gyógyszer adott életet, szépet fájdalom nélkülit, gyógyszered életben...

Néhány hónappal ezelőtt valaki (elnézést, de nem emlékszem a nevére) írt egy történetet a buszozás kegyetlen valóságáról. Ha jól emlékszem, hosszasan elmélázott a mellette álló idősebb hölgy gondterhelt arckifejezése láttán. Miért nem törődnek egymással az emberek? Ilyen, és ehhez hasonlatos problémákat feszegetett a művében. A teljesség érdekében kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy nem tetszett. Nos, az író utólagos engedelmével én is írnék egy buszos történetet. Kicsit másképpen....