Még egyszer, utoljára...

A rakodópart alsó kövén ült, és nézte, hogyan hömpölyög a hatalmas, koszos folyam.
Akár a vér az ereiben. Életet visz egyszerre és halált. Bár számára már sem az élet, sem a halál nem jelentett többet puszta szavaknál, hisz nem ismerte igazi jelentésüket. Eddig azt hitte élt, de valójában csak létezett. A halállal pedig nap, mint nap szembenézett, ha nem is tudatosan, de ott volt minden mozdulatában. Tulajdonképpen elégedettnek kellett volna lennie, hisz barátnője várta szép, ízléses otthonukban. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy megjelent előtte a kép, mikor először találkoztak. Persze, hogy egy partin! Hol máshol?
Meg kellett küzdenie a Lányért, aminek akkor nem annyira örült, majdnem fel is adta, de a vágy mégiscsak győzedelmeskedett. Nem bánta meg. A Lány szerette. Jobban, mint eddig bárki. Ő mégis úgy érezte, nem viszonozhatja soha igazán, mert neki már van szerelme. Igen! Már évekkel ezelőtt megtalálta, és tudta, ez a szerelem nem hagyja el soha, mint az összes többi.

Mikor is kezdődött? Nyolc, esetleg kilenc éve is van már? Maga sem emlékezett rá.
Csak a szituációra. De arra kristálytisztán! Az első találkozás, mikor együtt fújták a füstöt az iskolaudvaron, a templomkertben, és a Kossuth téren. Az egyre sűrűsödő találkozások vonultak el szemei előtt a víz fodrozódó hullámain. És ő nézte. Nézte a hullámokat, és látta az életét. Az első közös partit, ahol a barátai is istenítették választottját. Aztán a bulik lassan elmaradtak, már szívesebben ült otthon kedvesével önkívületi kábulatban. Mindent jelentett neki ez a szerelem, és minden más csak másodlagos lehetett mellette. Másodlagossá váltak barátai, testvére de még szülei is.

Szülei, akik mindig segítették, mellette álltak, és most nem kaptak mást, mint közönyt és megvetést! Értetlenül álltak az ő imádott, egyetemista fiuk előtt, akit elragadott, megváltoztatott valami embertelen, őrült szenvedély. Még húgától, ettől az ártatlan lénytől is elfordult, közömbössé vált számára. Nem volt képes foglalkozni, törődni vele, ahogy senkivel és semmivel, életét felemésztő vágyán kívül. Számtalanszor akart menekülni ebből a lehetetlen kapcsolatból, de a vágy mindig legyőzte akaratát.

Tekintetét lassan emelte a víztükörre, amin barátnője képe táncolt. Igen, a Lány! Ő más volt. Megismerkedésük után felcsillant a remény, hogy segítségével talán elszakadhat egyre terhesebbé és kilátástalanabbá váló érzelmeitől. Szerelmével megritkultak a találkozások, de nem szűntek meg. Maga sem tudta miért, de bemutatta őt a Lánynak. Végzetes hiba volt. Immár mindketten e kegyetlen istennő oltárán áldoztak.
De itt és most csak ő várta, hogy találkozzanak még egyszer, utoljára.

Fel sem állva előrefordította csípőjén lógó övtáskáját. Remegő kézzel húzta el a cipzárt és vette elő kellékeit. Egymás után, katonás rendben kerültek a tárgyak a kőre. A teamécses, a hajlított kiskanál, a fecskendő és egy apró csomag heroin. Szertartásos mozdulatokkal készítette elő délutáni adagját. A zacskó tartalmát beleszórta a kanálba, majd vizet fecskendezett rá. Megkavarta, majd a már égő mécses felé helyezte. Pár másodperc múlva forrni kezdett a vegyület, így megvonta alóla a tüzet. Egy cigit vett elő. Szakértő módon lecsípett egy darabot füstszűrőjéből, beleejtette a kanálba, hogy azon keresztül szívja fel a fájdalom ellenszerét a halálos tűbe, melyet az ég felé emelt -összehúzott szeme elé- és kapkodva pöccintett rajta kettőt. A feltoluló oxigénbuborékokat egy apró nyomással eresztette útjukra. Mohón nyalta le a kibukkanó cseppeket, majd foga közé vette eszközét, és keresett egy használható eret millió sebe közt. Tenyerével megütögette a biztosabb találat érdekében, majd szinte azonnal, de mégis valamiféle nyugodt biztonsággal vezette testébe a hideg fémet.

Mikor érezte, jó helyen jár, keze megállt és két ujját indította visszaútra, köztük a fecskendő tolórészével. Amint egy csepp vér megjelent az átlátszó műanyagcsőben, már tolta is vissza imádata tárgyát, hogy egy aranylövéssel végleg egybeolvadjon gyilkos szerelmével.