A Kórboncnok - Hatodik fejezet

- Susan Harper nyomozó - mondta fáradtan a telefonkagylóba.
Az órájára nézett. A mutatók hajnali félhármat mutattak. Jessica ágyára tekintett, de a lány fekhelye még mindig üresen állt.
- Üdvözlöm, nyomozó, Radzani felügyelő vagyok a serifhivatalból. Sajnálom, hogy ilyen későn kell zavarnom, de megtaláltuk a kocsijukat a safferdi szerpentin egyik szakadékába zuhanva.

Susan úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Egy pillanatig képtelen volt felfogni a szavak jelentését, annyira sokkolták a hallottak.
- A társam még nem érkezett meg a szállodába - préselte ki a szavakat nagy nehezen.
- A kocsijuk kigyulladt, a tűzoltók már eloltották, de egyenlőre még senki sem mert a közelébe menni. Annyi bizonyos, hogy valaki ül a kormánynál.
- Úgy érti, él? - dobbant nagyot az ügynök szíve.
- Kizárt. A kocsi nagyon sokáig égett, szinte semmi sem maradt belőle. Az első rendszámtábla leszakadt róla, és így tudtuk azonosítani.
- Azonnal odamegyek, addig ne nyúljanak semmihez!
- Én is úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha látná.

Susan lerakta a telefont, és az üresen álló ágyra tekintett. Pillanatnyi merengés után felkapta ruháit, és a fürdőszobába rohant. Három perccel később már a portán állt, és kibérelte a szállodai autók egyikét. Megkérdezte a portást, hogy merre találja az adott címet, és már robogott is a városból kivezető úton. Tudta, hogy az egész helyszínelő csoport és a tűzoltók is várják. Próbálta elhessegetni a legrosszabb gondolatait, de tisztában volt vele, hogy ez a baleset nem lehet véletlen.
Perceken belül megérkezett. Az egyenruhások szemlátomást semmit sem csináltak, csak álltak a meredély szélén, és elborzadva tekintgettek lefelé.
- Radzani felügyelő vagyok a serifhivatalból. Ön bizonyára Susan Harper ügynök - lépett elé egy alacsony, pocakos, kalapot viselő férfi. Az arca borostás, szemei bedagadva, látszott, hogy az ágyból ugrasztották ki.
- Mit keres itt ennyi rendőr? - kérdezte Susan.
- Amikor a fiúk meghallották, hogy az FBI kocsija zuhant le a szakadékba, mind idejöttek segíteni - mondta a felügyelő.
- Teljesen széttapossák a nyomokat! - mutatott a dzsip felszabdalt nyomvonalára az ügynök. - Tudna tenni valamit annak érdekében, hogy kiindulási lehetőségeink maradéka is ne váljon semmivé?

- Hát persze - felelte Radzani, de az arcán tisztán látszott, hogy nem örül a dolognak. - Gyerünk fiúk, hagyjuk dolgozni az FBI-t! A helyszínelőkön kívül mindenki menjen haza! Egy-egy kocsi biztosítsa a helyszínt mindkét irányból. Nem szeretném, ha valaki a sötétben belénk szállna! - emelte fel a hangját.
Mire a rendőrök elhajtottak, a szakadék peremén alig lehetett látni valamit a felkavart portól. Susan jobbnak látta, ha egyhelyben marad, amíg kitisztul a levegő.
- Mikor fedezték fel az autót? - kérdezte a mellette álló férfit.
- Úgy másfél órával ezelőtt - felelte Radzani. - Egy erre járó sofőr vette észre a lángokat odalent.

Látta az átszakadt korlátot, és a szakadék alján égő roncsot. Azonnal bement az őrsre, és szólt az ügyeletes tisztnek. David Jakobson volt szolgálatban.
- Jártak már odalent? - ment a meredély széléhez Susan.
- Csak a tűzoltók - mutatott egy erős kötélre Radzani, amely a füstölgő kocsi maradványához vezetett.
Susan elszakította tekintetét a szakadéktól, és a körötte sürgölődő azbeszt ruhások mozgását kezdte figyelni. A rangidős tiszt nem messze állt tőle. Susan mellé lépett.
- Mennyi idő alatt oltották el a tüzet? - kérdezte a sárga-fekete ruhát viselő férfit.
A tűzoltó csak a fejét rázta.
- Mire ideértünk, gyakorlatilag az egész autó kiégett. Akár egy halon oltóval is elolthattuk volna a maradék lángokat.
- Lemegyek. Szeretném, ha mind idefent maradnának. Ha a kocsiban Dr. Jessica Grand holteste van, akkor az FBI veszi át a nyomozást. Nem szeretném, ha a legkisebb nyom is eltűnne - mondta Susan.
- Számíthat ránk! - szipogott Radzani, és intett a tűzoltóknak, hogy hozzanak egy ülőhámot a lánynak.

Susan felcsatolta magára a készséget. Mielőtt lelépett volna a sziklafalról, megnézte az átszakadt korlát épen maradt csonkjait. Fekete festék volt a hasadt felszínre rakódva. A lányba ekkor hasított bele először a reménytelenség érzése. Ellökte magát a párkánytól, és süllyedni kezdett. Gyorsan elérte a helyet, ahol az autó a sziklafalnak csapódott. Mindenhol üvegtörmelék volt szétszóródva.
Tovább ereszkedett.

A hold fénye ezüsttel vonta be a sziklaperemek éles kontúrjait.
Lenézett. A terepjáró bal első ajtaján feküdt. A belső kárpit szinte teljesen kiégett, de így is szembetűnő volt a rengeteg alvadt vér, ami a szövetek közt barnállott.
Susan kikászálódott a hámból, az autóhoz lépett, és lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye az ajtót. A zseblámpa fényénél jól látta, hogy több helyen kiszakadt a szövet, mielőtt lángra lobbant volna. Az autó jobbára egybe maradt, az erős váz megvédte a karosszériát a széthullástól. Néhány lépés után megcsapta az orrát az égett emberi hús szaga. Rettenetes bűzt bocsátott ki magából a kabin. Orrára zsebkendőt szorítva lépett a roncs hátsó ajtajához. Az ajtóból kirobbant az üveg, és a bent ülő fejformájából azonnal felismerni vélte a társát. Most már egészen biztos volt benne, hogy az elszenesedett emberi maradvány nem más, mint Jessica. Hátratántorodott néhány lépést, elfordult a kocsitól, és kiadta a gyomra tartalmát. Még sokáig öklendezett, mielőtt összeszedte magát. Visszabotorkált a sziklafal tövébe, és elővette a mobilját.
- Adam Lerman hadnagy - hallatszott a vonal túlsó végéről.
- Susan Harper vagyok hadnagy úr - szólalt meg kaparós torokkal a lány.
- Remélem nyomós oka van rá, hogy hajnalban zavar, ügynök.
- Azt hiszem, Jessika Grand halott.
Néma csend hallatszott a vonal másik végéről.
- Hogy érti azt, hogy azt hiszi? - mordult föl a hadnagy a döbbenet elülte után.
- Itt állok a kiégett szolgálati kocsink mellett, ami egy szakadékba zuhant. Jessica ma nem jött haza, a sofőrülésben szénné égett emberi maradványban ráismerni véltem - felelte a zokogás szélén álló lány.
- Maradjon ott a helyszínen, és ne engedjen senkit a közelébe!
- Igen, hadnagy úr!
- Nyugodjon meg, Susan, azonnal indulok! Néhány óra múlva ott lesz az első csapat.

********

Boldog volt, rettenetesen boldog. A kezek ott lapultak a barna Ford csomagtartójában.
Másfél mérföldnyi gyaloglás után, csak nehezen tudott életet lehelni a kocsi motorjába. Az ütközéstől a jobb eleje szinte felismerhetetlenné vált.
Eredetileg nem így képzelte el a dolgokat, mint ahogy az megtörtént. A baj ott kezdődött, hogy a nő jobban vezetett, mint azt gondolta. Ismerte a rendőrségi módszereket, tudta, hogy játszhatja ki őket. A nőnek esélye sem lett volna rá, hogy megsebesítse. Végül minden másképpen alakult.

A terve bevált, amikor megpillantotta a porfelhőben felé közeledő alakot. Bízott benne, ha pontosan céloz, a kezeit a golyó nem sebesíti meg. Kénytelen volt kockáztatni, hiszen tudta, hogy a lány rettentő jól verekszik, közelharcban esélye sem lenne ellene. Gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Terve bejött. Az árnyék összerogyott, ő kirúgta a Ford ajtaját, és lecsapott a fegyvert tartó csuklóra úgy, hogy az véletlenül se sérüljön meg. A kocsihoz vonszolta, és megpróbálta leütni, hogy ne szenvedjen. A lány azonban túl szívósnak bizonyult. Betört az orra, de más baja nem esett. A vezetőülésre ültette, hogy a helyszínelők a kormány környékén találják meg a vérnyomokat, majd a szakadékhoz vezette a kocsit. Hogy a nő honnan varázsolta elő a pisztolyt, még most sem tudja.

Az első lövés a vállán érte, felszakítva a kabátját. A második szilánkokra robbantotta a szélvédőt, és felsebezte az arcát. Amikor végre sikerült lefegyvereznie a lányt, az a nyakába harapott, és kishíján felszakította az ütőerét. Szerencsére sikerült eltalálnia a torkát, mire elengedte. Ezután már a lány teste elérte tartalékainak utolsó morzsáit, és a hihetetlen akaraterő sem tudta mozgásra bírni a porhüvelyt. Amikor a csontfűrésszel levágta a kezeit, nem ellenkezett. Néma beletörődéssel tűrte a sorsát. A lecsonkolt végtagokat belerakta egy steril zacskóba, és a Ford csomagtartójában lévő hűtőtáskába helyezte.

Óvatosan hajtott le a hegyről. Szerencséje volt. A háza közelében járt, amikor meghallotta a szirénák üvöltését. Beállt a garázsba, lezárta a kocsit, és a kerten keresztül átment a lakóépületbe. A szomszédok közül még senki sem volt ébren, így nem vehették észre, mikor ért haza. Szíve hevesen vert, hisz még soha nem gyilkolt. De boldog volt, mert a gyönyörű kezek az ő birtokába kerültek.

Az FBI nyomozó halála persze sajnálatos körülmény, ami előre vetíti saját sorsát, de mire a szövetségiek rátalálnak, ő befejezi a művét. Akkor amúgy is nyilvánosság elé tárja saját alkotói tökéletességét. A dolog pikantériája az, hogy amíg a szövetségi nyomozóhivatalt lefoglalja az ügynök halála, ő szabadabban mozoghat a kórházban.
Ezekre a gondolatokra elkapta az alkotói munkaláz. A dolgozószobába ment, és a fagyasztóládát az asztal mellé készítette. Felnyitotta a fedelét, és kivette az alkartól lefelé ép kezeket. Megfogta az ujjakat, végigsimított a tenyéren, és megszállta valami földöntúli gyönyörűség. Az egész annyira egyben volt, hogy már szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Lágyan megdörzsölte az ujjperceket, és megmozdította az izületeket. Egyetlen sérülést sem látott rajta.

Előkészítette a műtős tálcát, majd teljesen új, steril szikét bontott. Bemosakodott, és feltette a műtős maszkot. Felkapcsolta a feje felett lévő, nagyteljesítményű műtőlámpát, és maga elé készítette a kezeket. Ujjbegyével kitapogatta a csontok elhelyezkedését a csuklóban, aztán nekifogott, hogy a felesleges részeket lefejtse az alapanyagról. Belevágott a kültakaróba, és az első mozdulattal egészen a csontokat körülölelő ínszalagig jutott. Az alkar felszínén folytatta tovább a munkáját, míg körbe nem ért. Könnyen haladt, a csonkolt végtagon minden rendben volt. Amikor elérte a kezdeti bemetszés helyét, letette a szikét, és az ujjaival benyúlt a friss sebbe. Kitapogatta a sing, és az orsócsont izületi felszínét, aztán ismét kezébe vette a szikét, és nagyon óvatosan haladva, centiről-centire elválasztotta a csuklót az alkartól. Átvágta a könyök alatt eredő ujjmozgató erős inait, és máris a tenyerében tarthatta a tökéletes csuklót. A műveletet ugyan ilyen óvatossággal ismételte meg a másik végtagon, és amikor készen lett, elöntötte a büszkeség.

Nem hibázott. Nem vétett egyetlen mozdulatot sem. A legjobb volt abban, amit élete céljául választott. Született versenyző volt, akit arra teremtett a természet, hogy győzedelmeskedjen. Az asztalon hagyta a kezet, és a hűtőkamrához lépett. Kinyitotta a patentokat, és belépett a kicsapó párába, tett néhány lépést előre, aztán megállt, és megvárta, míg eloszlik a köd. A mű már majdnem teljesen kész volt, mindössze egyetlen dolog hiányzott róla.
Tudta, hogy lesz még ideje megszerezni. Már a félkész alkotáson látszott, hogy remekműnek készül. Alkotásával irányt akart szabni az esztétika fejlődésének. Az asztalhoz lépett, és a csuklókat visszatette a hűtőládába. Ma már nem dolgozott tovább.

**************

- Susan Harper? - állt meg a magába roskadt lány előtt egy pár fekete cipő a serifiroda folyosóján.
Az ügynöknek nem volt kedve felnézni, két térdére támasztotta a könyökét, és meredten bámulta tovább a kövezetet. Az egész napos herce-hurca után már az élettől is elment a kedve.
- Igen - felelte lehajtott fejjel.
- Jeffrey Holland vagyok, Jessica Grand barátja - folytatta tovább a fekete cipőkhöz tartozó reszelős hang. - Hallottam mi történt, azért jöttem ide, hogy segítsek.
Susan felemelte a fejét. Az előtte álló fickó száznyolcvan centi magas lehetett. Markáns, napbarnította arcát fekete haj keretezte. Szemei sötétek, arccsontjai erőteljesek, tekintete fürkésző, mint a messzeségekhez szokott tengerészeké.
- Úgy gondolja, többet tehet, mint a városban nyüzsgő közel harminc szövetségi ügynök? - kérdezte Susan letörten.
- Ha nem így lenne, nem tettem volna meg ekkora távolságot.

- Látom az önbizalmával nincsenek gondok, Mr. Holland, de attól tartok, ez jelen esetben kevés - sóhajtott az ügynök.
- Annyira azért hajlandó, hogy segít nekem? - maradt hajthatatlan a fickó.
Susan nyitotta a száját, hogy udvariasan elküldje a francba az okoskodó embert, ám amikor pillantásuk találkozott megváltoztatta a véleményét. Holland egy aktakukachoz képest meglehetősen határozottnak tűnt. Ráadásul a szeméből sugárzó magabiztosság egy pillanat alatt megfertőzte az ügynököt is.
- Mit szeretne tudni? - kérdezte végül.
- Többet Jessica halálának körülményeiről. A szerint, amit hallottam, baleset történt - érezte meg a férfi a nő hangulat változását.
- A kocsija a szakadékba zuhant a város melletti szerpentinen. A helyszínelők szerint ő vezette az autót. A nyomok szinte teljesen megsemmisültek, amikor a serif emberei kivágtattak a helyszínre. Annyi bizonyos, hogy a dzsip közel negyven mérföldes sebességgel szakította át a szalagkorlátot. Több mint hét métert repült, mielőtt nekicsapódott volna a sziklapárkánynak, és még további tizet csúszott lefelé, mire elérte a meredély alját. Megrepedt a tank, és az üzemanyag felrobbant. Jessica bennégett - jutott el a sírás határára Susan.

- Mit keresett a városon kívül? Miért volt egyedül?
- Én a könyvtárban voltam. Fogalmam sincs, hogy Jess mit csinált a városon kívül. A robbanás, és az utána keletkezett tűz szinte minden nyomot megsemmisített. A kocsi belseje teljesen kiégett, a gumik egy az egyben a tűz martalékává váltak.
- Maga szerint is baleset lehetett?
- Nem tudom. Jessica remekül vezetett, és a dzsip szinte merőlegesen szakította át a szalagkorlátot, ám az aszfalton nyoma sincs annak, hogy megcsúszott volna a kocsi.
- Az FBI balesetként kezeli az ügyet?
- Igen. Adam Lerman hadnagy vezeti a nyomozást. Engem egy időre pihenni küldött.
- Megtudta, hogy nyomozni kezdtek a kórházban? - találta ki a férfi.
- Rettenetesen dühös lett - sóhajtott a lány.
- Rájöttek valamire? Közel jutottak a tetteshez? - ült le a lány mellé a padra Holland.
- Nem. Semmit sem találtunk. Kihallgattunk pár embert, de mindenki, mintha a diliházból szabadult volna.

- Nem vettek észre valami szokatlant a meghallgatások során?
- Csak azt vettünk észre. Úgy tűnt, a patológián kizárólag mentálisan sérültek dolgoznak. Kezdve az osztályvezetőtől a biztonsági őrig. Az utóbbival Jessicának akadt némi gondja, de gyorsan lerendezték egymás között - halkult el Susan hangja.
- Bosszú nem jöhet szóba? - csapott le a lehetőségre Holland.
- Akár - vont vállat a lány. - Jess elég keményen kiosztotta a fickót.
- Tettlegességig fajult az összetűzés? - lepődött meg a férfi.
- Hivatalosan nem, de olyan gyorsan történt a dolog, mire észbekaptam, az őr már Jess karjaiban fuldokolt.
- Talán nem ártana utána nézni a férfi alibijének, mert ha az adott időt nem tudja igazolni, még több kérdést is feltehetünk neki.
Susan bólintott, majd felállt.

- Van kocsija? - kérdezte Susan.
- Béreltem egy barna Fordot a repülőtéren - biccentett a férfi. - Lepusztult ócskaság, de azért még beindult.
- Akkor jobb, ha megyünk - mondta a lány.
Elindult a férfi után. Csak most, így állva tűnt fel neki, hogy Hollandnak milyen széles a háta, és laza eleganciája mellé milyen sportos alkat párosul.
A barna Ford tényleg nem mutatott valami rózsás képet. Az esti utcát megvilágító lámpák fényében is jól látható volt a jobb oldalán végighúzódó számos hosszanti karistolás. A fényezés is látott már szebb napokat, és a reflektor is felemásan világított.
- Ennél ócskább tragacsot nem talált? - hüledezett Susan, amikor beszálltak a romhalmazba.
- Ez volt az egyetlen szabad kocsijuk - mondta sokat sejtetőn a férfi, és berángatta maga mögött az ajtót.

Susan tanácsára a serifirodától egyenesen az állami kórház felé vették az irányt. A férfi nem vezetett rosszul, de Jessica dinamikus stílusa után feltűnően lassú volt. Holland betartotta a közlekedési szabályokat, és kínosan ügyelt rá, nehogy belehajtson a sárgákba.
Az egészségi intézmény parkolójában meglepetés várta őket. Az autók között Susan felfedezte az FBI fekete limuzinjainak egyikét.
- Megelőztek minket - mutatott egy fekete autóra a lány.
- Valószínűleg a hivatalból kirendelt hatósági szakértő. Ha nem tévedek, ügynökhalál esetén a Szövetségi Hivatal saját orvosszakértőkkel dolgoztat - parkolt le a férfi.
- De mit keresnek itt?
- Most végzik a boncolást a vezetőülésben talált sofőr holttestén.
- Honnan tud ennyit az FBI-ról? - fogott gyanút Susan.
- Elég hosszú ideig a WHO-nak dolgoztam. Volt időm rá, hogy kiismerjem a hasonlóan működő szervezetek végrehajtási mechanizmusát - vont vállat Holland. - A New Yorki rendőrséggel különösen jó kapcsolatban álltam.
- Jessica mindig azt mondta magáról, hogy valamiféle adatfeldolgozó volt - csodálkozott Susan, és kiszállás után becsukta a kocsi ajtaját.
- Hm... ez valójában így van, de sokan másképpen gondolkodnak a mi szervezetünkről, mint ami a valóság - mondta elgondolkodva a férfi.

- Mondja, Dr. Holland, miért van itt? És nagyon lekötelezne, ha a valóságot mondaná, mellébeszélés helyett - állt meg a lány a kocsi előtt.
- Személyes indíttatás vezérelt - felelte látszólag flegmán a férfi. Ezentúl sikerült rávennem a volt főnökömet, hogy a WHO-t érdekelje az Alabamai Közkórházban történt botrány. Remélem, kielégítőnek találta a válaszomat.
- Nem tűnik adminisztrátornak - nézett végig rajta Susan.
- Senki sem mondta, hogy az vagyok. Jess talán félreérthetett valamit.
- Mivel foglalkozik a WHO-nál?
- Csak foglalkoztam. Nemzetközi joggal kapcsolatos kérdésekben próbáltam tanácsokkal ellátni őket.
- Azt mondja, hogy azért jött, mert úgy érezte jönnie kell? - nézett a férfi szemébe Susan, és csalárdságot keresett benne.
- Ennél jobban én sem tudtam volna megfogalmazni - tartotta fogva az ügynök tekintetét Holland.
A lány elindult a portásfülke felé, de félúton megállt.
- Segítek magának, de együtt kell dolgoznunk, rendben?
- Rendben - bólintott a férfi.

- Hol találom Klow Stratowskit? - mutatta fel az igazolványát az álmos képű portásnak Susan.
- A mentőporta melletti irodában - felelte a pocakos férfi felállva.
A lány bólintott, és elindultak az adott helyiség felé. Kellemes, növényillattal keveredett vizes föld szaga csapta meg az orrukat. A fák között a levegő hűvösebb volt, mint az utcán. A lány fázósan húzta össze magán a kiskabátját.
- Tudja, hova megyünk? - lépett mellé Holland.
- A mentőporta mellett már elmentem egyszer, de a rendészeti irodában még nem jártam.
- Jó estét! - lépett elő néhány méterrel mögöttük a bokrok takarásából Stratowski, és olyan tekintettel nézett a lányra, mintha máris fegyvert készülne rántani.

Az ügynök megpördült, és a hónaljához kapott, amikor a pillantása találkozott a biztonsági őr véreres szemével.
- Mit keresnek itt? - előzte meg kérdésével őket a feketeruhás.
- Nem mit, hanem kit! Magát! Azért jöttünk, hogy feltegyünk néhány kérdést - maradt határozott a lány.
Stratowski tekintete megrebbent egy pillanatra, a testtartása veszített iménti feszességéből.
- Az irodám nyitva van - szólt rekedtes hangon.
Az iroda apró, sárgafényű, pipadohányillattal teli helyiség volt. Stratowski az asztal szélének támaszkodva állt meg. Nem sokkal mellette a garázsban működő biztonsági kamera monitorai villództak.

- Mit akarnak? - tért vissza hangjába az erő.
- Hol volt tegnap este? - szólalt meg Susan.
- Szolgálatban, mint általában.
- Látta magát valaki az épületben?
- Az éjszakai portás, és néhány nővér, aki ügyeletben volt. Azonkívül félóránként használom a blokkoló órát.
- Senki sem mondta, hogy igazolnia kell az alibijét - szólt közbe Holland.
- A hír megelőzte magukat. Az egész kórház a balesetről beszél - mondta a férfi, és némi elégedettséget lehetett érezni a hangjában, miközben ösztönösen végigsimította a torkát.

- Maga ölte meg Jessica Grandet? - tett egy lépést előre az ügynöknő.
Stratowski szemében kigyulladtak a düh lángjai, elmozdult az asztaltól, de nem tett támadó mozdulatot.
- Sajnos nem én voltam, de nem úszta meg a gyáva ribanc - mondta mélységes elégtétellel.
Susan olyan villámgyorsan rúgta gyomorszájon, hogy Holland szeme elkerekedett a meglepetéstől. Stratowski összegörnyedve, szinte repülve tette meg a kétméteres távolságot, és a fal melletti monitorállvány kis híján összedőlt, ahogy nekicsapódott. Szinte abban a pillanatban összehányta magát.
- Jessica a kisujjával bármikor elintézte volna magát - mondta Susan.
- Ahogy hallottam, az ujjaiból egy sem maradt neki - szedte össze magát annyira a fickó, hogy beszélni tudjon.
Susan elindult feléje, de Holland gyengéden megérintette a vállát.
- Jöjjünk vissza később, amikor Mr. Stratowski már tisztába tette magát! Ahogy elnézem, igen nagy szüksége lenne egy váltás alsógatyára. A lány megállt, végigmérte a meggörnyedt alakot, és megjegyezte.

- Maga egy senki Stratowski. Két nap alatt két nő verte meg anélkül, hogy megizzadtak volna.
A biztonsági őr lehajtotta a fejét, vállait néma zokogás rázta.
- Nem hiszem, hogy ő tette - mondta Holland, miután elhagyták az irodát.
- Túl stabil az alibije - biccentett Susan.
Eközben az őr felállt, lekapcsolta a villanyt, és az ablakhoz lépett. A két távozó alakot fürkészve gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Te sem menekülsz - suttogta maga elé.

Holland megtámaszkodott a kapuban a sorompón, és az utca gyér forgalmát fürkészte.
- Be tud juttatni a patológiára, hogy megnézhessem Jessica maradványait? Talán már végeztek az FBI orvosai - szólalt meg rövid hallgatás után.
- Azt hiszem, igen - felelte a lány, és elindult a kert végében lévő hullaház felé.
Már majdnem félúton járhattak, amikor a jogász ismét megszólalt.
- Ha a megérzésem nem csal, maga nagyon nem szíveli ezt a Stratowskit. Attól a rúgástól egy komolyabb testfelépítésű ember is összeesett volna.
- Jessica látott benne valamit, amitől a hideg futkározott a hátán. És volt ott még valaki, aki hasonló érzéseket váltott ki belőle. Egy patológus, Dr. Martin. Csak úgy villódzott közöttük a levegő, és nem a kölcsönös szimpátiától.

- Gondolja, hogy ő lehetett? Úgy értem, elképzelhetőnek tartja, hogy van valami köze a kolléganőjével történtekhez?
- Fogalmam sincs, azt sem tudom mi történt - rázta a fejét a lány. - Az is lehet, hogy Jessica rosszul lett vezetés közben.
- Rendben, vigyen a testhez! - indult el Holland.
A patológiát kivilágítva találták. A kétszárnyú ajtóhoz léptek, és a lány benyitott. Feltűnően nagy volt a nyüzsgés odabent. Elsőként a kövér, bajuszos nővért pillantotta meg, aki most sem állta meg szó nélkül a találkozásukat.
- Azt hiszem, elkésett Susan. A kollégái néhány perccel ezelőtt mentek el. Mi is pakolunk már. -

Dr. Gallini szobájának ajtaja nyitva állt, a nővér abba az irányba intett. - Gallini vezeti az osztályt, hamar felkapja a vizet - súgta oda az ügynöknek.
Susan és Holland beléptek az irodába.
- A munkatársai már elmentek - mondta kérdés nélkül az orvos.
- Nem őket keressük - felelte a lány.
- A boncolást befejezték, már csak a takarítást fejezi be a személyzet. Remélem, nem akarnak sokáig maradni - dünnyögte a zilált hajú férfi.
- Szeretném megnézni a boncolási jegyzőkönyvet - szólalt meg Holland.
- Maga kicsoda? - nézett rá Gallini.
- A WHO-nál dolgozom, és azért jöttem, hogy kivizsgáljam a patológián történteket - jelentette ki határozottan a jogász.
- Maga is? Az FBI nem tudja megoldani a problémát? - gúnyolódott a doki. - A szövetségi szakértők nem hagyták itt az anyagot, még a hangfelvételt rögzítő szalagot is elvitték.
- A holttest itt maradt?
- Láthatnék magától valami igazolványt? - kötözködött Gallini.
Holland a zsebébe nyúlt, és egy bőrtokba csúsztatott igazolványt mutatott fel.
- Aha - vizsgálódott kicsit a patológus, majd intett a fejével. - Jöjjenek, de remélem ezzel mára már végeztünk - tette hozzá, és elindult. - Maga nem jön? - kérdezte, amikor meglátta, hogy Susan nem mozdul.
- Nem, majd kint megvárom magukat - mondta lány.
Holland és Gallini hamarosan eltűntek a szeme elől. Holland jelenléte kizökkentette Jessika halála utáni apátiából, amiért hálás volt a férfinek. Hogy ki lehetett igazából ez a különös alak, nem tudta, de hogy nem egyszerű aktakukac, az biztos.

Leült a fal melletti padra, és gondolataiba merült. Merengéséből az új asszisztensnő zökkentette ki.
- Hello! - érkezett a feje fölül a női hang. - Valerie Fusaro vagyok, de azt hiszem, már találkoztunk - gurgulázott a két lábon járó vitamin.
- Miss. Fusaro - sóhajtott fel nem túl lelkesen Susan.
- Nagyon sajnálom, ami a társával történt! - mondta a babaarcú ápolónő. - Én láttam valamit, és azt hiszem, a segítségére leszek, ha elmondom - suttogta.
- Valóban? - kérdezte Susan.
És az asszisztens beszélni kezdett. Susan egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, és az volt a benyomása, hogy Valerie még több mindent tudhat, ami számára fontos lehet.
Nem tudta mennyi idő telt el, de Holland és Dr. Gallini tűntek fel a folyosó végén.

- Köszönöm Valerie, még szeretnék holnap beszélni önnel! - emelkedett fel ültéből, és elgondolkozva az érkezők felé fordult.
- Valószínűleg gyilkosság - állt meg mellette a jogász. - Jessica kezeit levágták. Csontfűrészt használtak, igen barbár munkát végeztek - mondta Holland.
- Sajnos nem bizonyítható, a traumát okozhatta egy robbanásnál elszabadult lemezdarab is - szólt közbe az orvos -, de a lengőborda alatt talált bemeneti seb egyértelműen golyónyomot takar, ezért a baleset tényleg kizárható.
- Köszönjük a segítséget doktor - nyújtott kezet Holland.
A férfi meglepődött, és kissé megkésve reagált a gesztusra.
- Legközelebb jöjjenek időben, hogy a személyzetnek ne kelljen tovább maradnia - morogta, de elfogadta a feléje nyújtott jobbot.
Az ügynök elindult a kijárat felé, aztán néhány lépés után visszafordult.
- Mondja, doktor! Miért nem szóltak nekünk a hajléktalanról, akinek levágták a lábát?
Gallini összerezzent.
- Miért kellett volna szólnunk?
- Mert hasonlóképpen hajtották végre a csonkolást, mint a kórházban, vagy mert a célok közötti hasonlóság több, mint szembeötlő - indult el visszafelé Susan. Szeme sarkából látta, hogy Holland vele tart.
- Csak tudnám, kinek járt el megint a szája! Az első dolgom lenne, hogy lapátra tegyem - robbant ki a patológus, és metsző tekintettel mérte végig az ápolónőt, aki elsápadt, és sietve távozott a nővérszoba felé.

- Miért akarta eltitkolni? - kérdezte lángoló tekintettel Holland, aki a lány mellé ért.
- Vegyen vissza a hangjából, ha velem beszél! - nézett rá megsemmisítő tekintettel a doktor. - Elsősorban, nincs közlési kötelezettségünk az FBI felé, másodsorban, a rendőrséget természetesen értesítettem, harmadsorban pedig Dr. Wassel itt járt, és megkért rá, hogy ne verjem nagydobra a történteket. Remélem, ezek után nem lepődik meg, ha nem kapkodtam a telefon után.
- Mikor járt itt az igazgató? - próbált megnyugodni Susan.
- Tegnap délután, nem sokkal később, hogy beszéltem magukkal - felelte leereszkedőn a férfi.
- Mikor szólt, hogy hallgasson a halottakról?
- Két nappal ezelőtt, hogy behozták a mentősök. Annyit mondott, nem hiányzik a kórháznak egy újabb botrány. Nem szerette volna, hogy a különös halálesetet kapcsolatba hozzák az intézményben történtekkel.
- Pedig a kapcsolat tetten érhető - szólt bele Holland.
- Ő is így vélte. Ha az újságokban megjelenik egy hír arról, hogy a hullarabló már kijár a kórházból, és az utcán fosztogatja a halottakat, az pánikot okozna a városban. Akkor pedig a kutya se tenné be a lábát erre a helyre. A kórház kihasználtsága az elmúlt két évben rohamosan csökkent. Az intézmény jó hírét lassan lerombolja ez a botránysorozat. Egyre többen vannak, akik inkább megfizetik a többlet költségeket, és átmennek a Kellerman Intézetbe.

- Ez az a magánklinika a város szélén? - szólalt meg Holland.
Gallini bólogatott, és tovább folytatta.
- Ahogy csökken a betegek száma, úgy csökken a támogatásunk a város költségvetéséből. Ha így megy tovább, a kórház újabb szárnyát kell bezárni anyagi megfontolásból. Ez viszont a lassú halállal egyenlő. Fel kellene számolni a kórházat.
- Ezért nem akarta Dr. Wassel, hogy szóljon nekünk?
- Dr. Wassel gyengekezű vezető, nem erre a posztra való. A gyeplő folyamatosan kicsúszik a kezéből, és a lejtőn nincs megállás - mondta keserűen a patológus.
- A szőnyeg alá söprés ideje régen lejárt. Azonnal cselekednünk kell - mondta az ügynök, és elindult kifelé, magára hagyva a faarcú orvost.

*********

Valerie Fusaro elérte a mélygarázst. A zsebébe túrt és előkereste a kocsi kulcsot. Nem szerette ezt a helyet. A föld alatti parkoló tágassága ellenére klausztrofóbiás érzéseket váltott ki belőle. Sötét volt, és hideg, pont olyan, amilyen helyekre nem szeretett járni. Lesietett a bordákkal recézett feljárón, és megnyugodva vette tudomásul, hogy a hangérzékelővel ellátott lámpák engedelmesen felgyulladnak léptei neszére. Megszokásból balra nézett, és tekintete megkereste a biztonsági kamera alján világító piros pöttyöt. Jó érzés tudni, hogy a biztonsági őrök figyelik minden mozdulatát. Citromsárga Renaultjához ment, a kormány mögé ülve azonnal indított. Félt este egyedül lenni ezen a helyen. Sebességbe rakta a váltót, és a kapu elé gurult. A lassan felfelé emelkedő fémlapok még nem értek elég magasra, hogy átférjen alattuk, amikor nagy csattanással megálltak félúton. A garázs teljesen kihalt volt. Az ápolónő még egyszer körülnézett, azután leállította a motort és kiszállt.

Elindult a fémlapok felé. Lépteinek kopogása visszhangot vert az üres falak között. A hold fénye idegen árnyékokat szült a feljáró párkányára. Valerie megállt. Valami azt súgta neki, veszélyben van. Idegesen pillantott körbe, de az automata kamera pici fényén kívül nem látott semmit. Vett egy mély levegőt, és tovább ment. Az ajtót nyitó kapcsoló lecsapódva állt. Visszanyomta felső állásba, mire az ajtó ismét emelkedni kezdett. Valerie idegessége alábbhagyott. Megfordult, és visszasietett a kocsihoz. Ráfogott a kilincsre és maga felé húzta. Az ajtó egy hajszálnyit sem mozdult. Az ápolónő rémülten fordult hátra. A kocsi oldalának lapult, és rettegve nézett szét.

A garázs kihalt volt. Csak a csend vette körül. A levegőt megfagyni érezte maga körül. Rátört a pánik, moccanni sem tudott. Egy rémálom kellős közepén érezte magát, futni szeretett volna, de lábai szinte lebénultak, nem engedelmeskedtek akaratának.
Valami meleg folyt végig belső combján. Átitatta a harisnyáját, és kibukkant térdig érő szoknyája alól. Hosszú pillanatok teltek el, mire rájött, hogy összevizelte magát.
- Van itt valaki? - kiáltotta a csendbe.
Senki sem válaszolt, csak a saját kétségbeesett hangjának maradványait hallotta visszaverődni a falakról. A fémszerkezet megállt a keret tetején. Nyitva az út kifelé, csak az autót kellene még kinyitni. Úgy érezte, nem bírja tovább, már a Renaultja sem érdekelte. Lassan araszolva haladt a kijárat felé. Harisnyája lucskosan tapadt combjára, lábai remegtek, teste olyan volt, akár a kocsonya.

Még félúton sem járt, amikor a kapu hangos csattanással megindult lefelé, s bár akár sétálva is elérné, és átjutna alatta, agya egyszerűen képtelen volt mozgásra bírni végtagjait.
Valerie szeméből patakokban folyt a könny, vállát sírás rázta, összegörnyedt, és lehajtott fejjel várta a bakót. Maga sem tudta mennyi ideig feküdt a földön, de azt vette észre, hogy a hideg betonon fekve fázik a feneke. A szoknyája felgyűrődött, és olajfoltos lett a fehér harisnyája. Körülnézett, de a garázs még mindig csendes volt. A kamerák felé nézett. Nem értette, hogy a szolgálatban lévő biztonsági őr miért nem siet a segítségére. Ha őt nem, de az útban álló autót már biztosan észrevette.
Elindult a kocsi felé. Odaérve látta, hogy a kulcs a helyén van, csak be kell ülnie, és a távirányítóval kinyitnia a kaput.
- Elejétől fogva tudtam, hogy maga, Valerie Fusaro, nem több egy nagy rakás híg trágyánál - érkezett a háta mögül egy férfias hang.
Az ápolónőben megfagyott a vér.

- Ejnye Valerie! Maga megint bevizelt! - érkezett a rosszallással teli dorgálás.
Képtelen volt megfordulni. A zsigereiben érezte, hogy esélye sem lenne menekülni.
- Mit akar? - préselte ki magából a kérdést alig hallhatóan.
Lépések kopogtak a háta mögött. Valaki egész közel jött hozzá. Szinte érezte a leheletét.
- Tudja jól, hogy mit akarok - mondta az ismeretlen alak, és a lány fenekéhez préselte a csípőjét.
- Kérem, ne tegye! Engedjen el! - könnyezett Valerie.
- Tudja, hogy nem tehetem, Valerie. Ha elengedném, a rendőrségre futna, és elmondaná, amit tettem - nyúlt át a dereka mellett két oldalt a támadója, és megfogta a lány melleit.
- Nem is tudom, ki maga! - roppant össze végleg az ápolónő, ahogy a férfi keze megkeményítette a bimbóját.
Az alak elengedte a mellét, és a vállánál fogva erőteljesen megpördítette a tengelye körül. Valerie egy fanatikusan vigyorgó, elégedett arcba bámult.
- Maga az? - hűlt el a nő, és ömleni kezdett a szeméből a könny. - Könyörgöm, hagyjon elmenni!
- Sajnos nem tehetem, és elárulom magának, hogy nem is akarom - ezzel hátrébb lépett, és egy feszítővasat húzott elő.

Az első ütés a medencéje felett érte Valeriet. Abban a pillanatban eltörte a csípőcsontját, megrepesztette a veséjét, és iszonyatos fájdalmat okozott.
A levegő bent rekedt a mellkasában, az egész teste megmerevedett a sokktól. A földre zuhant, és alig kapott levegőt. A következő ütés a bal vállát találta. Eltört a kulcscsontja. Almazöld kabátján egyre szélesedő vörös folt jelezte, hogy a vas megsértette valamelyik nagyobb erét. Újabb ütés érte, ezúttal a hátán. A tüdejébe szúró fájdalom hasított. Összegörnyedt, és próbálta védeni a fejét, de a következő csapás elmaradt.

- Valerie, maga képes meglepni! - hallotta a feje fölül a lelkes hangot. - Nézzen magára! Hiszen védekezik! Talán mégsem annyira életképtelen, mint egy lemming - kacagott az alak.
A következő ütés a gerincére sújtott. Valerie nem érzett fájdalmat. Megpróbálta megmozdítani a lábát, ám deréktól lefelé nem kapott visszajelzést.
- Azt hiszem, eltört néhány csigolyája, Valerie - konstatálta az ütés eredményét az árnyék.
- Sosem ártottam magának - vinnyogta a lány, és felhagyott a hiábavaló küzdelemmel.
- Ó, dehogynem. És hogy az időm lassan lejár, elérkezett a pillanat, hogy elégtételt vegyek - emelte meg a fegyvert, és a lány arcába sújtott vele. - Viszlát, Valerie! Most, hogy elmegy, higgye el, jobb lesz a világ! - súgta a fülébe a gyilkos, aztán a lány már csak a feszítővas suhogását hallotta.