Történetek

Bálint halványan elmosolyodott - vagyis inkább csak összerántotta az arcizmait -, hogy jelezze, tényleg minden rendben. Liza még várt egy darabig, aztán kiment. Magára hagyta a fiát a szobájában, a börtönében, a saját kis világában. Nem zárta be az ajtót, elindult lefelé a lépcsőn...

Félve behunyta a szemeit, megfogta gyöngéden a lány fejét, és az ajkait kezdte keresni. Mikor megtalálta, forró csókot pecsételt rá, Mia ettől megint a mámor tengerén érezte magát, ahonnan csak egyetlen kiút létezett.
- Most csak is rajtad áll, hogy folytassam- e… De csak akkor teszem meg, ha te akarod. –Soulness melegíteni kezdte a lány még mindig elgémberedett ujjait.
- Mit? –Mia még ki sem józanodott az előző csókból.
Megint érezte az ajkainál a fiú ajkait. A nyelvével...

A törpe furcsa, kappanhangú nevetést hallatott. Egyáltalán nem illett a hideg tekintetéhez ez a fajta megnyilvánulás. Fogai szinte világítottak fekete ajkai között.
- Hogy ismertem-e? Nem. De tanítottam. És szerény véleményem szerint az ember csak akkor ismer meg igazán valakit, ha tud neki újat mondani, és a másik áhítattal figyeli minden szavát. Persze, ez nálam mindennapos jelenség, ugye… De mégis mit tehet az ember, ha világszerte ismert tanár? Hm. Nos, visszakanyarodva az édesanyjához…...

Azt hitte Soulness valami rendetlen házban lakik, de ez a tisztaság, ez a pompa már- már rémisztő volt számára. Néhány szekrényen fekete, és piros mécsesek voltak, ettől is volt annyira egzotikus a ház. Mia megpillantott egy vastag borítékot. Azt hitte pénz van benne, amit Soulness a szüleinek szán, vagy valakinek, aztán csak nem hagyta nyugodni. Felemelte a borítékot, és lemeredt. Fényképek voltak benne. Kicsúsztatta őket, és nézegetni kezdte. Soulness és egy nő...

Az ajtó kinyílt. Egy homályos alak állt kint.
- Már vártam. - szólt a nő, anélkül, hogy tudná, kihez beszél.
- Tudom. Mindent tudok magáról.
- Akkor azt is tudja, hogy nem számítottam rá, hogy...hogy ennyire hirtelen.
- Senki sem számít rá. Bárki, bármit mond is, senki nem tudhatja előre. Soha...

- Ki vagy te? Ki vagy te ott a tükör másik oldalán? - kérdem, de nem érkezik felelet, hiába várom. Lehet, hogy ő nem is tudja a választ, lehet, hogy a válasz itt lakik bennem, csak valahol nagyon mélyen...talán már soha nem is fogom megtalálni, már csak emlékezni fogok rá, hogy ki is voltam... régen! ...

A kés csörömpölve hullott a padlóra. Susan hátramozdult, próbált minél távolabb csúszni ellenfelétől, miközben a hónaljtokban pihenő Browning után kutatott. A betörő valahogy megsejtette szándékát, mert erőt vett fájdalmán, és mellbe rúgta. Susan úgy érezte, mintha a kín a bordái alatt robbant volna. Az egész oldala elzsibbadt, karja érzéketlenül csüngött a teste mellett.
- Mocskos kurva! - hörögte a támadó, és közelebb kúszott az ügynökhöz. Egyik kezével belemarkolt a hajába, míg...

- Akkor látlak… Szia… - Soulness mielőtt még Mia válaszolhatott volna letette a telefont, és öltözködni kezdett. Magára vette a kabátját, a cipőjét, és szinte szárnyalt le a lépcsőn. Valami ismeretlen érzés fogta el, amitől madarat lehetett volna vele fogatni. Eddig is szerette volna látni Miát, de hogy most végre a lányt tényleg a karjai közt tarthatja rövid időn belül, úgy hatott rá, mint a kábítószer. Futott a városon keresztül, embereket fellökve, borogatva maga után, de ez mind most...

Azt akarta, soha ne érjen be a házba, örökké menjen ezen az úton, amíg fel nem néz, és meg nem látja őt. Már a lépcsőnél tartott. A fiú nézte őt, és összezsugorodott olyan kicsire, hogy átfért a rácsok között. A kinti párkányra állt, előredőlt, és elengedte a rácsot. Súlytalanul zuhant pár másodpercig, ez volt élete legszebb élménye. A lány vizes hajában landolt. Leereszkedett az egyik tincsen, és még mielőtt a hatalmas ujjak a csengőhöz értek volna, a fülébe súgta: "Szeretlek!"...

Volt valami rémült felhang, ami miatt nem nyitotta a tartályt, hanem pöccintett feljebb a teljesítményen a visszafordulóhoz, és megnyomta az adás gombot.
Nem tudta befejezni a nyugtázást. Szemei előtt villám robbant, a gép megrándult.
Félig öntudatlanul is csodálkozott, legalább öt-hat méterrel vagyok a vezeték felett.
Összeszedte minden erejét, inkább csak sejtve, mint látva, az előző körök alkalmával megfigyelt útkereszteződést próbálta megcélozni. Remélte, hogy a közlekedők...