Rock Lady2

Úgy éreztem, hogy Tamás után már senkit nem fogok szeretni. Meghalt bennem a szerelem, és ő is egy eltemetett emlék maradt. Egy olyan emlék, amit se szellő, se szélvihar nem fújhat el. Nem is értem, hogy szerethettem ennyire meg pár nap alatt. Erre akkor jöttem rá, amikor kikosarazott. Egy dolog járt a fejemben: Mért ilyen kibaszottul szar ez az élet???! Engem már senki sem fog szeretni?
Másnap szomorún ballagtam az iskola felé, és nem is hallottam meg, hogy köszönnek nekem. Csak akkor eszméltem föl, amikor valaki óvatosan megbökte a vállamat. Megpördültem a tengelyem körül, és akkor megláttam őt… Őt, aki tegnap rendesen kihozott a sodromból. Ott állt előttem, és vigyorgott. A képembe vigyorgott!
- Szia! Hogy vagy?- kérdezte, de én megfordultam és folytattam végeláthatatlan utamat. Ő rögtön utánam szaladt.- Hé! Várj meg! Nem tudom, hogy merre van az iskola.
- Ha lefordulsz azon az úton, aztán 100méter után visszafordulsz, és itt mégy tovább, megtalálod. Ha szerencséd van, nem késel el. És velem se találkozol…- tettem hozzá, és gyorsabbra vettem a tempót.
- Kérlek! Ez olyan nagy szívesség?- a fene abba a jó szívembe! Pedig egyáltalán nem vágytam társaságra. Főleg az övére nem.
- Jó, gyere! Mi a neved?
- Dániel, de a barátaimnak csak Dan. De te is hívhatsz így. És a Tiéd?
- Nikolett. A barátaimnak csak Niki. Te ne hívj így…

Amire a suliba értünk, már majdnem becsöngettek. Kiderült, hogy pont az én osztályomba fog járni. Felmentünk az emeletre, bementem az osztályterembe, és ő követett egészen a végéig. Leültem a padomba, és ő kérdőn megállt mellette.
- Ülj le!- mondtam neki, mire elmosolyodott. Most először láttam őt mosolyogni, és be kell valljam, nagyon jól állt neki. Amikor a fizikatanár bejött, neki ki kellett állnia az osztály elé bemutatkozni. Az osztálytársnőim szemeit mintha rátapasztották volna. Biztos pech lehetett nekik, hogy mellém ült. Én a fekete bárány voltam. Nem leltem barátnőt közöttük. Sokkal jobban szerettem a bátyám ismerőseivel beszélgetni… Aztán a tanár bejelentette, hogy dolgozatot írunk. Hogy én mennyire utálom a fizikát…
- Neked nem kell megírnod Dániel.- jelentette ki a tanárnő kegyesen.
- Én is szeretném megírni.- válaszolta. Hogy én mennyire utálom a strébereket is. Elég csúnyán nézhettem rá, mert szóvá is tette.
- Valami baj van?- eszembe jutott, hogy nem is olyan rossz, ha ő ül mellettem. Segíthetne is…
- Dehogy. Csak nem igazán tanultam.- hát igen, jó lenne, ha évvégén megkapnám a 3-ast. Titokzatosan újra elmosolyodott.
- Ne izgulj, majd segítek.

Hát tényleg segített. Amikor a tanár nem figyelt oda, kicseréltük a papírunkat. És ő beírta nekem az összes megoldást. Az összeset! Azt hittem, kiesek a padból, amikor megláttam. Ez tutira 5-ös lesz. Nem bírtam megállni, hogy hálásan rá ne mosolyogjak. Ez olyan édes volt tőle. A nap végére egészen megkedveltük egymást. Rengeteget nevettünk együtt. Aztán megkérdeztem tőle. Ez vetett véget a kezdődő barátságunknak.
- Miért kedvelsz ennyire?
- Talán azért, mert barátokat akarok szerezni.
- Ennyi?
- Nem tudom. Ha lehetne, biztos már azt is megkérdeztem volna, hogy járnál-e velem. Helyes lány vagy.
- Miért nem lehet?- kérdeztem, miközben én is épp elég jól elpirultam. Hogy is kérdezhetek ilyet… miért pont ez jutott eszembe rögtön? Egész nap olyan jól éreztem magam vele…
- Hát… nem kellene elmondanom, de benned megbízok. Tudod, az a helyzet…hogy… van barátom.- ott megálltam, ahol éppen voltam, és nem bírtam megmozdulni. Szomorúan rám nézett, én meg vissza.- Ugye nem mondod el senkinek?- még én sem fogtam fel, akkor hogy mondanám el bárkinek? Nem értettem mi van velem. A könnyeim elkezdtek potyogni, és futva elindultam hazafelé. Soha nem felejtem el azt a kétségbeesett arcot, amit akkor láttam, amikor visszafordultam. Szerencsésen hazaértem, pedig majdnem elütött egy autó. Ziháltam, és már megint előjött a gyermekkori asztmám. A táskámat bedobtam a sarokba, és rádőltem az ágyamra. Egész délután sírtam megállíthatatlanul. Anya és a tesóm is bekopogott, de én kedvesen elküldtem őket a francba, miközben próbáltam feldolgozni az elmúlt nap eseményeit. Miért ver az Isten, miért???

Másnap kész gyötrelem volt iskolába menni. Dan átült egy másik padba, úgy gondoltam, biztos magányra van szüksége. De az is lehet, hogy soha többé nem akar velem beszélni, azért mert nem tudja, hogy vajon milyen szörnyűségeket járnak a fejemben. Ki gondolta volna, hogy ő…? Első óra megint fizika volt. 5-ös lett a témazáróm. Nem mertem rá se nézni, ezzel ellentétben én végig éreztem, hogy le sem veszi rólam a szemét. Égetett a pillantása, szinte fájt. Azon tűnődtem, hogy talán odamegyek hozzá, és megkérem, hogy ezt fejezze be. De mit is mondhatnék neki? Bocsánatot kellene kérnem, mert tegnap biztos megbántottam. Ő csak egy megértő barátot akart, de én valahogy mindig félreértem ezt. Én több akartam lenni. Tamás már nem is érdekelt. Csak ő, csak ő! Szünetben odamentem hozzá.
- Szia!
- Szia!- mondta, miközben észrevettem, hogy mindenhová néz, csak éppen a szemembe nem.
- Miért nem ülsz vissza hozzám?- kérdeztem kertelés nélkül.
- Mert azt hittem, hogy már nem akarsz ezek után a barátom lenni.- végre rám nézett, de csak egy pillanatra.- Na jó, mit szeretnél?
- Beszélgetnünk kellene. Ma este ráérsz?
- Nem tudom.- boci szemekkel néztem rá, úgy tűnt, ennek nem tud ellenállni.- Oké, gyere el hozzám ma hétkor. Itt a cím.- leírta egy papír fecnire, és odaadta nekem.- Akkor várlak, és beszélünk.

7-kor még sütött a nap. Felölöztem, de most egy kicsit nőiesebbre vettem a figurát. A fekete nacimhoz fehér topot vettem föl, a szemfesték mellé egy kis szájfényt is tettem fel. Eldöntöttem, hogy megpróbálom megszerezni. Meg kell tudnom, hogy mi is a helyzet vele! Elindultam hát, és nem is kellett messzire mennem. Egy szép kis házhoz értem, ahol volt egy virágoskert is. Becsöngettem, és Dan már jött is kaput nyitni.
- Szia! Gyere be!- én be is mentem, és láttam, hogy a ház belülről is szuperül nézett ki.- A szüleimé.- mondta, amikor észrevette, hogy nagyon megtetszett a nappaliban lévő elektromos kandalló.
- Nagyon szép.- épp leültem a vörös kárpitos kanapéba, amikor egy férfi jelent meg a lépcső aljánál. 25 körül lehetett, nagydarab volt. Odajött hozzám, és köszönt.
- Hello! Gondolom, te Niki vagy.- mondta, és már indult is felvenni a cipőjét.
- Igen. És benned kit tisztelhetek?- kiáltottam utána.
- Zoli vagyok.- visszajött a nappaliba, és odament Danhez.- Szia! Este majd jövök…- Zoli arca elindult Dan felé, nekem meg közben tátva maradt a szám döbbenetemben, de ő elfordult tőle, és leült mellém.
- Szia!- köszönt el tőle. Zoli csalódott képet vágott, végül kiment.- Mondjad, mi a gond?
- Hogy…mi a gond? Mintha nem tudnád. Azt hittem, hogy tetszem neked. És el sem hiszem… ő a barátod?- ezek voltak a legőszintébb szavak, amelyeket kimondhattam.
- Igen, az. Ha le akarsz beszélni, fölösleges.
- Eszemben sincs. Mond csak, mivel győzött meg? És ha annyira szereted, miért nem hagytad, hogy megcsókoljon?- úgy tűnt, zavarban volt, én meg még kínosabb helyzetbe hoztam.
- Máskor majd szólok, hogy hozz kamerát is.- felpattant mellőlem.- Kérsz valamit inni? Ásványvíz jó lesz?
- Igen.- 1 perccel később 2pohárral tért vissza. Újra elfoglalta helyét, és odaadta az egyik poharat.- Figyelj rám Dan! Ez az ember pedofil. Bebeszélte neked, hogy te a fiúkat szereted, ráadásul őt. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Ilyen korkülönbség még normális kapcsolatban sem jó. Ő már felnőtt férfi, de te szinte még gyerek vagy.

- A húga volt az első barátnőm. Mindenki irigyelt, de én megcsókolni is utáltam. Aztán amikor tovább is akart lépni… Szerinted ez normális?- az arca kétségbeesést tükrözött. Igazán megsajnáltam szegényt, és nem is csodáltam, hogy már azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány. Össze volt zavarodva.- Csak Zoli figyelt rám, aztán ideköltözött hozzám. Utána minden jött magától. Ennek 3 hónapja.
- Meddig mentetek el?- féltem a választól, de jobb félni, mint megijedni.
- Ameddig csak lehetett, de erről inkább ne beszéljünk. Jó?- mintha egy könnycseppet mázolt volna el az arcán. Vagy csak rosszul láttam?- Ha érdekel, tudd meg, hogy egyáltalán nem volt jó, csak az ő kedvéért mentem bele.- hátradőlt a kanapé támláján, de én már nem is hallottam az utolsó szavait. Csak az ajkai érdekeltek, amelyek most nagyon közel kerültek az enyémhez. Olyan hívogatónak, édesnek és lágynak látszottak. Nem is érdekelt semmi, csak ő, és az, hogy érezzem ajkai lágyságát. Megcsókoltam. Sokkal jobb volt, mint amiről csak álmodozhattam. Az üres pohár kihullott a kezemből a szőnyegre. Ledöntöttem a kanapéra, és lábaimat átvetettem az övéin. Szabadulni sem tudott volna, de azt vettem észre, hogy már nem is akar. Szívdobogása egyre hevesebb lett, és a levegőt is gyorsan szedte. Éppen a pólójából akartam kibontani, amikor felfogta, mit is csinálunk.

- Kérlek, ne tedd ezt velem!- hangja megértésért és könyörületért esedezett. Nem akartam felfogni szavai jelentőségét, teljesen elvarázsolt a teste. Aztán rájöttem, hogy ez segíthetett volna mindkettőnkön.
- Ne félj, nem teszek semmi rosszat. Te sem.- ahogyan ezeket a szavakat kimondtam, nyílt az ajtó és belépett rajta Zoli. Ha a szemével ölni tudott volna, én már halott lennék. Kidobott a házból. Sírtam, és elképzelni sem mertem, hogy mit csinálhat most Dannel. Szólni nem mertem senkinek, és e sok viszontagságban mégis örültem a szívem mélyén. Szeret!