Ha holnap meghalok

Ha holnap meghalok sok fehér virágot kérek, és nyitott koporsót! Hamvasan, pillekönnyűn szeretnék feküdni a ravatalon. Ne legyek túlzottan kifestve, akkor már nem akarok dacolni az elmúlással. A ruhám legyen halvány és vékony, de persze nem kell, hogy sejteni engedje a mellem vonalát, akkor már kár kacérkodni. De ami a legfontosabb: szüleimet és testvérkéimet leszámítva (őket nem akarom ilyennek kitenni) mindenki jöjjön el, akit valaha ismertem!
A hosszú körmű, tupírozott hajú Marika néni, akit nem szerettem az óvodában, mert folyton büntetést adott, ha nem aludtam délután és beállított az ikszlábú ágyak mellé a szekrénybe. Megjegyzem Marika néni óta félek a bezártságtól! Ádám, aki elsőként mutatta meg a fütyijét egy bokorban és csúful átvertem, mert én nem mutattam cserébe semmit. Hát igen: a nők ilyenek, végtére is Ádám összeteheti a két kezét, amiért ezt igen korán megtanulhatta tőlem. Legyenek ott a Krisztiék, a nyolcas csoportból, akikkel papás-mamást játszottunk a napsütötte, poros udvaron, és rám osztották a kutya szerepét. Szégyenszemre ugatnom kellett négykézláb! Kriszti talán pityereghetne is miattam egy kicsit.

Jöjjön el az összes fiú, akibe egykor szerelmes voltam, akiknek a nevét ’né toldattal parfümözött papírra ötvenszer leírtam, és elpirultam, ha hozzám szóltak! Kövér Artúr legyen a legjobban megrendülve, mert miatta még homokot is ettem középsős koromban, aminek eredményeként Marika néni büntetésbe küldött és Artúrom mással játszott egész délután, talán a Krisztivel a nyolcasból, de erre már nem mernék megesküdni. A Zsombor is legyen ott, akivel sosem beszéltem egyetlen szót sem, de folyton hevesen dobogott a szívem, ha megláttam, és elkaptam a fejem, ha rám emelte azt az okos tekintetét. Nem volt szép fiú vagy ilyesmi, csak volt benne valami, valami merengő, szelíd bölcsesség, bár nem hinném, hogy ezt alsóban konkrétan értettem volna, de éreztem, és ez elég volt ahhoz, hogy ötödikig halálosan szeressem.

Gyönyörű szerelem volt: nem lett szereplője holmi piszkos fantáziálgatásomnak, csak lopva figyeltem és gyönyörködtem benne, szurkoltam ha felelt, és imádkoztam érte ha beteg volt. Artúr és Zsombor mögött álljon a Gergő, akitől nyolcadik utáni nyáron az első nyelves csókot kaptam. Két napig éreztem kutató nyelvét a számban, ha erősen koncentráltam. Aztán jöhet az én szép Gáborom, az első igaz szerelmem, akiért érdemes volt felkelni minden hajnalban, akitől négy éven át a legszerelmesebb perceket és legvörösebb rózsákat kaptam.

Azt hiszem a többiek elég ha hátul megállnak míg leengedik a koporsóm az örök enyészetbe, mert beléjük csak ideig-óráig voltam szerelmes. Volt, akibe csupán néhány szívdobbanásnyira, de ők is fontosak. Mindenki fontos, akihez remegő kézzel odanyújtottad a szíved, még akkor is ha a fejed elfordítottad, a szemed lesütötted közben, vagy gyorsan bezártad a markod és visszavetted mielőtt megláthatta volna!

A tanáraimnak is örülnék, Kati néninek, aki folyton szavalóversenyeken indított és megszeretette velem a szép verseket, Szabó tanár úrnak, akinek soha egyetlen fizikai kísérlet sem sikerült, Karvajnak aki miatt imádtam a történelmet, a köpködős kémiatanáromnak, akinél mindig akkor feleltem, ha szoknyában voltam. Ákos atyának, akihez gyónni jártam, mert olyan rossz volt a hallása, hogy bármit elmondhattam neki, mindig csak hümmögött és tíz Miatyánkot tanácsolt. Hiába vallottam be, hogy paráználkodtam múlt éjjel, csak lassan és bölcsen válaszolt: „nem szép, ha verekszel lányom”. Persze mindenki másnak is örülnék… a legédesebb barátnőknek, a professzoroknak, az angol házinéninek, a gázórásnak… mindenkinek!

Legyen illatos tavasz a temetésemen, melegsárga sugarak, ami után napillatú lesz az ember bőre. Jöjjenek édes csecsemők is, pont olyanok, mint akiket túlcsorduló anyai hormonokkal a véremben nézek meg az utcán, akiktől és az egész megható búcsúztatásomtól olyan érzésem lesz, hogy meg tudnám ölelni a világot!

Persze nem fogok holnap meghalni, dehogy fogok! Ó persze, hogy nem! Csupán mosolyt csalnak a régi dolgok. Jó hogy Ők mind vannak a világban, voltak a világomban. Kellenek az édes gondolatok, ugyanis ma fájdalmasan rossz napom volt, csupa megaláztatás, ügyetlenkedés, rohanás. De már vége, pár perc és hazaérek! Otthon majd ledőlök a sötétben pár percre, hogy abbamaradjon a klopfolás az agytekervényeimben, beszélgetek öcsivel, közben simára és illatosra vasalom a ruhákat. Már csak két perc… A ház kertjében rügyeznek a fák és finom sötétzöld illatú a frissen nyírt fű. Egyetlen pillanatra megállok, nagy levegőt veszek, mint a fuldokló, akinek a fejét hosszú percekig jeges sós víz alá nyomták. Ekkor József Attila úszik elő a tudatomból, és mosolygok; mégis jobb lenne még élni:

„Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok”