Történetek

Mindketten elhallgattak és gondolataikban mélyedtek. A doktornő szeme a nem is oly távoli múltba révedt. Eszébe jutott egy régi érzés. Hogy ő mit érzett akkor. A fájdalom, a kétségbeesés, a mély depresszió. És belenézett a férfi szemébe. Tisztelte azért, amiért nem roppant össze. Mennyi erő van ebben az emberben. Nem is gondolta volna...

Már az ágyon fekve szabadulunk meg maradék ruhadarabjainktól, de a maszkokat – mintha megbeszéltük volna – magunkon hagyjuk. Izgalmasan ragyog a szemed a fekete keretben, az ablakon beszűrődő utcai lámpák fénye érdekes árnyékokat rajzol ránk...

Zajok szűrődtek ki a hálószobából. Bementem. A kezemben még mindig ott volt a kés. Mikor benyitottam, egy lány éppen hatalmas élvezetben részesítette álmaim férfiját. Nem vették észre, hogy ott vagyok. A kés újra lecsapott. Először férfiasságát vesztette el, majd a fejét is. A lány először elájult, aztán ájultban kést kapott a mellébe...

Harry letette a lapot és az ujjai közt forgatgatta a horcrux-nyakláncot. Hátradőlt, majd hintázni kezdett a székkel és közben hangosan gondolkozott.
- Így sehova se jutunk… az árvaházban semmi sem volt, ami a serleg nyomára vezetne. Szerepelt az az eset, amikor bántotta a két gyereket, de semmi más…
A nyakláncon megcsillant a gyertya fénye, Harry és Ron szemében tükröződött, mint egy kis mécses lángja.
- De… de a horcrux… - folytatta Harry. – Ron, ez egy sértetlen...

- Tudja, én novellákat írok - mondta Kovács. - Azért érdekel a nő. Hallottam róla. Maga szerint bolond?
- Nem bolond - vakkantotta az öreg.
- Meséljen már na, ne kelljen magából mindent harapófogóval kihúzni - nógatta Kovács, és fürge kézzel nyitogatta a fiókokat, amikbe vagy húsz éve nem nézett más, csak Józsi.
- Nincs mit mesélnem - morogta az öreg.
- Igaz, hogy tíz éve minden reggel kijön a vonathoz?
- Asszongyák...

Egyszercsak az egyik sarok után egy kéz ragadta meg. Lihegő hangot hallott, és érezte az alkohol bűzét. Tapogató kezek matattak a testén, míg valaki leszorította.
Érezte, hogy a pólóját lehúzzák róla. Már a melleit fogdosta az idegen. Sikítani akart, ordítani, hogy segítsenek rajta, de képtelen volt rá, csak zokogott és rekedt hangocskákat hallatott...

Szép, nagy férfiemberek körülöttem sikítanak, ha homályban rémeket látnak, újsággal, baltával nyitnak be ide-oda, a mérgekről szerencsére lemondanak, mert hisz van itt egy imádott kutya is. Személyes sértésnek veszem, hogy üldözik a haverom! A helyzet kezd tarthatatlanná válni, újabb dolgot kéne kitalálni...

- Gyönyörű vagy, és csupán attól, hogy hozzád érhetek, elvesztem a fejem. Szeretném, ha Téged érezhetnélek mindenütt magamon. Összetartozunk, és azt kívánom, hogy, ha csak pár percig is, de egyek legyünk.
- Szeretném én is! – válaszolta a lány, felkapaszkodott a fiú vállaira, és hosszú csókba kezdtek, amely az elején finom volt és óvatos, a végén pedig szenvedélyes és az izgalomtól átfűtött...

Előttem az úton, mint egy kortárs művész alkotása, megtekeredett kerékpárváz és a támolygó fiú. Hol a lány? Az egyértelmű válasz röpke rémületet okoz csak, benyomom a vészvillogót és kipattanok. A fiú előtt érek a felismerhetetlenné vált testhez, melyből az úton is maradtak foszlányok, de ő maga, a mosolylány jóval távolabb az árokban fekszik nem is tudom hason, vagy háton… Az arca, az a napfény, torz szörnnyé vált. Vörös haja lóg a kettévált koponyán...

Daniella félt, egész úton halkan zokogott, és remegett, még akkor is amikor a férfi többször is ráparancsolt hogy hagyja abba. Dany kétségbe volt esve… Nem értette, mért kell egy parányi veszekedésnek ekkora dolgot keríteni, de ami még jobban zavarta, hogy Aurél többször is megütötte. Arca megduzzadt és égett a fájdalomtól, és a sírástól. Daniella nem tudta mitévő legyen...