Eleven Alkonyat -2-

- Vigyázz magadra…- Mondta a lány, és felbaktatott a bátyjával az emeletre. A fiú utánuk nézett, kék szemében egy percig felvillant az ép lábak utáni sóvárgás, majd egy óriási sóhajtás közben odagurult egy poros szekrényhez. Kuolema lefújta a port, és alaposan végigmérte a mintákat. A faragványok elkápráztatták, egy történetet meséltek el. Az egyik sarokban egy szerelmes pár volt, a másik pillanatban meg már egyedül a szélben.
„Elhagyta”- Futott át Kuolema agyán miközben végigsimította a faragást. Mintha életet lehelt volna bele, valami megcsókolta a tarkóját, és síri hangon a nevét suttogta. Kuolema megrettenve ugrott hátra, aminek következtében majdnem felborult.
- Mi a fene volt ez… - Gyanakvóan a szekrényre nézett, mikor megpillantotta a tükröt. Az is tiszta por volt. Kuolema megpróbálta letörölni róla a piszkot, de nem ért el odáig, azt pedig nem kockáztatta meg hogy tényleg kiessen a székből. Nem szeretett rászorulni másokra, pedig gyermekkorában iszonyúan hiperaktív volt, nem tudott megülni egy helyben…

Most is mocorogni kezdett, mikor a megpillantott a tükör tartóján egy szöveget, viszont annyira nagy por volt hogy nem tudta elolvasni. Hunyorítani kezdett, és boldog volt hogy végre elfoglalhatta magát. Kuolema bár nem hitt a szellemekben mindig is kapható volt valamilyen kalandra, csak volt a lényeg hogy izguljon.
- Mindenki keresi valakiben a szerelmet… Mindenki harcol mindenkiért, tönkretesz mindenkit a szerelméért… mindenki mindenkibe szerelmes, és haláláig suttogja hogy szeress… - Olvasta ki lassan az írást. –Aki itt élt nagyon romantikus ember lehetett… - Állapította meg magában. Valahogyan az elhagyatott ház minden szegletéből érezte a szerelem érzését, és a leírhatatlan búét.

Mikor lejött Alenne, ránézett a Kuolemára, aki elmosolyodott.
Hiába a szerelem nélküli lét, Kuolema is érezte hogy a lány tekintete mennyire simogatja szinte bársonyba öltözteti a fiút.
- Mit csináltál? –Nézett arra amerre a szerelme, majd elmosolyodott. –A tükröt nézted? Hát igen egy nagyon helyes alak rajzolódik ki benne, akiért az életemet is képes lennék odaadni…
- Ne túlozz…
- De ez az igazság… - Ült le a karfájára a lány. –Kuolema szeretlek értsd meg, ha elvesztelek én abba belehalok!
- Ne nyalizz Alenne, ne nyalizz! –Könyörgött a fiú. –Tudod hogy én is szeretlek de ez most pont nem hiányzik…
- Hogy tudsz ennyire visszautasító lenni!? Das ist Kuolema… -Mutatott a tükör felé, csak azért hogy még jobban bosszantsa a fiút. Kuolema mintha megadta volna magát sóhajtott egyet hátrahajtotta a fejét és nem szólt.
- Kuolema leight auf Alenne… - Folytatta Mato, mire Alenne felnevetett.
- Te kis leskelődő! –Sandított rá a férfira, majd arra lett figyelmes hogy Kuolema meredten nézi földet. - Mi történt?
- Víz… forró víz… - Érintette meg a fiú a nedves padlót, majd mikor megnézte a tenyerét véres nyomokat hagyott ujjain .
- Biztos csak eltört egy cső… Kuolema… Vérzik az ujjad…
-A víztől… -A fiú rémülten tekintett le, majd arrébb gurult. A padló teljesen száraz volt, semmi nyoma nem volt az előbbi víznek.
- Mi van? –Lépett hozzájuk oda gyanakodva Mato.
- Csak képzelődtem… Azt hiszem fáradt vagyok…- Rázta meg fejét a fiú. –Biztosan csak egy képzelgés volt…
- Minden rendben szerelmem? –Nézett rá Alenne, mire a fiú elmosolyodott.
- Igen, de fáradt vagyok…
- Akkor vigyen fel Mato…?.
- Ha lehet… - Suttogta a fiú csöndben.
- Kuolema… -A lány ránézett, majd megpaskolta a hátát.
- Na gyere nagyfiú! –Mato közelebb lépett a párhoz, belekarolt Kuolemába és felemelte. –Olyan vagy mint a pille… Nem gondolod hogy egy kicsit híznod kéne?
- Ráérek hízni… - Közölte a fiú, majd figyelte ahogy a férfi rálép az első lépcsőfokra, ami nagyot reccsent.

Kuolema gyanúsan méregetni kezdte a lépcsőfokokat, ami minden egyes foknál egyre jobban nyöszörgött.
- Öreg ház… - Mondta gúnyosan Mato a következő pillanatban rálépett a végzetes fokra. –Hát ez meg mi? –Nézett le a férfi, a lépcsőn hajszálrepedések kezdtek terjedni.
- Mato…Figyelj csak…- Suttogta Kuolema rekedtes hanggal, majd a következő pillanatban Mato és Kuolema eltűnt.
Óriási ordítás övezte a zuhanásukat, majd egy óriási puffanással értek földet. Alenne felsikoltott és felrohant a lépcsőn a hirtelen keletkezett szakadékhoz sietett és betekintett. –Kuolema! Mato! – Reszketve nézett le a mélységes sötétbe.
- Én mondtam, hogy ne jöjjünk ide…! Én mindent előre megmondtam! –Hallatszott a szokásos monoton beszéd. –Mato jól vagy?
- Látom neked nincs semmi bajod… - Nevetett fel a lány
- Fáj a fejem… Miért nem vettem ezt én észre?! –Nyögött fel Alenne bátyja.
- Mert itt semmi sem az aminek látszik… - Suttogta Kuolema, miközben tapogatózni kezdett. –Alenne ledobnál egy doboz gyufát, vagy esetleg valamit amivel világítani tudnánk?
- Oh persze… De mit értettél az alatt hogy semmi sem az aminek látszik…
- Én úgy láttam hogy az lépcső nem is volt ott…
- De ott volt! –Erősködött Mato. –Néztem hova lépek!
- Vettem észre! –Mérgelődött Kuolema, a következő pillanatban fejbe vágta egy zseblámpa. –Köszönöm! –Gyújtotta meg a lámpát, és a következő pillanatban felvillant az orra előtt egy női arc. Egy pillanatig tartott az egész, a lány sötéten rámosolyodott, majd a fiú kezéből kicsúszott a lámpa, és eltűnt.

- Mi a fészkes fenét művelsz?! –Mato felemelte a lámpát.
- Egy lány van itt lent! –Kuoelma a férfi lábához mászott, kitapogatta Mato térdét, és megfogta.
- Egy lány? Honnan veszed?
- Láttam! Miért mit gondolsz!? Puszta képzelgésből találtam ki!? –A fiú mérgében rávágott Mato lábára, mire a férfi feljajdult, és ő is hátraesett.
- Fiúk minden rendben?
- Ha a barátod visszafogná magát, már régen kijutottunk volna…
- Ha hinnél nekem egy másodpercre is, akkor talán nem kérnéd, hogy fogjam vissza magam!
- De most hogy jutunk ki?
- Fogalmam sincs Mato… Esetleg ha fel tudnál mászni…
- Hagyjalak itt?
- Engem majd felhúztok valahogy!
- Hát ha ezt akarod… Alenne van létránk?
- Létra? –A lánynak felcsillant a szeme. –Azt hiszem van… - Futott el a létráért.
- Végre! –Sóhajtott fel Mato. –Egész hamar megoldottuk… Kuolema?
- Igen?
- Mit csinálsz?
- Van itt egy aluljáró azt hiszem… -Kuolema elkezdte kaparni a padlót, mire Mato is lehajolt hozzá.
- Lejáró? Hova?
- Idefigyelj! Én még életemben nem jártam itt honnan tudjam! –A fiú idegesen bontotta el a padlózatot. Hirtelen a kezébe akadt egy fogó. –Ez meg… mi… - Meghúzta mire az lejött egy ajtóval együtt. Kuolema hátrafordult, a kiszakadt ajtó fogantyúja pedig a kezébe maradt.

- Te szét akarod szedni a házat? –Mato türelmetlenül várta hogy Alenne visszaérkezzen. Azt gondolta, hogy fiú valami borkamrát talál, többre nem számított.
- Persze csakis… - Kuolema visszaaraszolt a nyíláshoz. Fura volt számára, hogy hirtelen ekkora kalandba csöppent, érdekelte a lány, aki rémisztgeti. Alennet és a létrát teljesen elfelejtette. Mikor lenézett egy lépcsősort pillantott meg. –Mato gyere csak…
- Mit találtál már megint… - Ment oda hozzá a férfi. –Egy lépcsősor… Biztos valami borgyűjtemény van lent… - Válaszolta könnyelműen, majd visszament hogy várja Alennet.
- Bárcsak jó lenne lábam… -Kuolema meg se próbálkozott felállni. Szomorúan és vágyakozóan tekintett le a félhomályban úszó sötétbe. Annak idején mikor még nem tudta feldolgozni, hogy elvesztette a mozgás örömét, újra és újra igyekezett talpra állni… Egészen addig amíg fel nem fogta hogy vége… Most viszont vonzotta az a titok ami ott lent várt rá. –Nincs borszag…
- Mert lehet, hogy már üresek a hordók! –Válaszolta mérgesen Mato. –De ne azzal foglalkozz kérlek, mert nagyon idegesít, hogy csak én dolgozom itt a sötétben…
- Dolgozni? –Kuolema gúnyosan felnevetett. –Mato ott pattogsz a szakadéknál és várod, hogy Alenne odavonszolja a létrát… Mi ebben az olyan megterhelő munka!?
Ekkor érezte, hogy egy hideg kar megfogja a csuklóját.
- Mato… Hol a kezed? Elengednél!?
- Nem is foglak egy újjal sem…!
- Akkor meg ki…. Kuolema a következő percben önkénytelenül gurult le a lépcsőkön.
- Megőrültél! – Mato utánakapott de már nem tudta elérni. Csupán azt hallotta hogy Alenne jegyese egy óriási puffanással ér földet.
- Kuolema minden rendben?- Kiáltotta el magát, de semmi válasz nem érkezett.

„Most meg a fenét csináljak!?” Tekintett tétován a Kuolemához vezető lépcsők felé, majd a beszakadt lépcsők felé. „Megvárom míg Alenne ideér…” –Ment vissza a helyére, és idegesen járkálni kezdett. –Siess már! Baj van!
Kuolema hasogató fájdalomra nyitotta ki a szemeit. Érezte vérzik a feje, és mikor felült, a keze is megfájdult. Reménytelenül tekintett fel a lépcsőkre, amelyek konok módon lelökték. Kinyitotta a száját hogy szóljon Matonak - nála minden rendben csak vérzik a feje, és lehet hogy egy kis agyrázkódása van – de egy hang sem jött ki a torkán. Mérgesen nézett körül hol van valami kapaszkodó, de a sötét félhomályban, és a tompa fájdalom hatástól alig látott valamit.

„Nem véletlenül estem le…” –Kezdte el magát húzni a padlón. „Még csak ma jöttünk, és majdnem meghaltam! Valami játszik velem… De mi?! Vagy inkább… Ki?!” –Félrekúszott a nyirkos falhoz, és fáradtan nekidöntötte a fejét. Eddig nem érezte az bűzt, ami a kamrából áradt, de most megcsapta az orrát, és egy óriási fintor kíséretében befogta az orrát. „Ez a bűz… Mintha valami döglött állat tetemét tárolnák… persze nem ügyeltek a higéniára…” –Ismét kiáltani próbált, de csak apró nyöszörgés jött ki hangok helyett. „Miért nem tudok beszélni?!” Belemélyesztette a körmeit a falba, és megfeszítette az összes izmát. Felhúzta magát, de mikor a lábaira akart állni azok úgy rogytak össze alatt mintha ruhából lennének.
„Ismét kudarc…” –Közölte magával epésen Kuolema, majd visszahúzódott a falhoz. „Remélem Mato nem hagy itt… Majd értem jön… Le… Kezdem magam rosszul érezni ettől a szagtól… „ Kuolema a szagtól kábán meredt maga elé, majd mintha nem is a földön lenne lehajtotta a fejét…