Rabságban, szabadságra...

- Ma nem volt kedvem semmire, semmire, azon kívül! Felültem az ágyamban, és a plafont bámulva ismét hátra dőltem. Nem volt erőm semmihez, még arra sem hogy segítséget kérjek valakitől, aki itt tartózkodott. Igen az a selymes érintés a bőrömön, az igazán kellett ahhoz, hogy tudjam, szeret, ne adjam fel, még ne! Holnapra terveztem az indulást, és nem csodálkoztam volna, ha Timmy épp akkor állít be egy nagy csokor rózsával, hogy mennyünk bulizni.
- Megcsóváltam a fejem és oldalt kinéztem az ablakon, mára már nem sok maradt ebből a világból amiért szívesen néztem volna ki az utcákra, csak a levelek. A levelek, amiket nem pusztít el semmi, ezen az őszi délutánon, semmi, csak a szél rezegteti most is őket, a megmaradtak azon kevesét, akik még fenn reszketnek ebben az ítéletidőben. Nem csodálkozom, ma már semmin se, ha holnap találkozom és összemérjük, ki vaj az erősebb, akkor is ajkamon mosollyal fogadnám a nemes halált, még akkor is.
- A rács ablakomon már elkorhadt az örökkön csepegő víztől, ami a felettem lévő rab vécéjéből folyik, akár ki is szabadulhatnék, nem vennék észre, csak este, mikor kísérnének a fürdőbe, akkor aztán lenne sírás, senki nem lenne tőlem biztonságban. Máris túl sok gondot okoztam a világnak, nélkülem is pocsék egy élet vár mindenkire, de én aztán felteszem az i-re a pontot, sokak szemében talán mindenkiében nem vagyok más mint egy koszos, gyilkos, aki szabadságra vágyik. Nem vágyom elismerésre, csak arra, hogy békében elmehessek innen messze, ahol nyugalomra találok magamban, de nem mehetek. Be vagyok zárva, és ki tudja mikor engednek a giotin alá, hogy megtaláljam békém ebben az elcseszett világban…..

- Az ég sötétre váltott, az éjszaka feljövetelét jelezte, a férfi balján bilincsben, egy rab. Sötétség borult a földre azon az éjszakán midőn a férfi ki szabadságát hirdette mindenekfelett, eltávozott. Végigballagtak egy széles, poros udvaron, egy lámpa világította meg a két embert, nem több, mégis valahogy mindenki látta őket. Mindenki, a postás, ki jelen pillanatban is leveleket hordott a sötétben, a fiú, aki egy sikátorban húzta meg magát éjszakára, és azok is akik minden este finom puha ágyra hajtják a fejüket, és elégedettek a papa aznapi teljesítményével.
- Senki nem akart odanézni mikor az őr elhaladt a cellák előtt, még az sem, aki tömeges gyújtogatásért ült már 20 éve, ő sem akart több áldozatot, túl sok volt az erőszak, túl bonyolult a rendszer, amikor egyszerűen is meg lehetne oldani ezeket a problémákat. És a sok okos, akik vezetnek bennünket nem hajlandó semmit tenni az újonnan jött emberek jóléte érdekében, kik munkára, elismerésre, és boldogságra vágynak, ne csodálkozzanak az otrombaságon, amit Ők idéztek elő.

- Az utolsó gondolata az volt: - Én itt hagyom ezt a világot, de még ezren lépnek helyembe, kik nem csináltak mást, mint választottak...