A Láng Játéka

A Láng Játéka

Írta: Thomas J. Redfield


Már megint nehezülnek a szemhéjaim. Érzem, hogy remegek, és hogy akárhová szúrom is a tűt, az nem változtat semmin. A pasas már úgyis meg fog halni.
Régebben ezt éreztem, azt hiszem.
Most a saját halálom közelségét. Nem egy kellemes érzés. Kicsit olyan, mint amit Szókratész érezhetett a méregpohár kiívása közben. Valaki rám üvöltött. A Munkatársam. Rendes fazon. Továbbra is remegtem.
Mit mondott?
A francba, mit is?
Fülsüketítő a szirénánk hangja. A miénké. Észre se vettem, de már rég beleszúrtam a tűt, és próbáltam újraéleszteni. A pasi meghalt. A szirénát leszámítva halálos csend járta át a mentőt. Talán az én hibám volt.
Talán nem.
De persze a dolgok nem itt kezdődtek.

New York forgalmas utcáin furikáztuk társaimmal a haldoklókat éjjelente, míg otthon Danny, kamaszodó fiam várt. Danny mellesleg utált, de hát ez érthető volt, 21 éves, lázadó természetű volt. Ami a legjobban idegesített, hogy sosem tudtam meg: miért. Feleségem autóbalesetben halt meg 2001 tavaszán. Egymásra maradtunk. Egyébként az én nevem: Jeff. Jeff Eathen. Mint már azt említettem: mentős vagyok, és amikor a pszichológusom azt kérdezte a feleségem halála után három hónappal: mióta nem érzi magát boldognak, a szép válasz az a három hónappal azelőtti pontos dátum lett volna. Helyette a csúnya, de igaz választ kapta: már lassan két éve. Ne értsék félre, szerettem a feleségem, és a fiam… hát ővele is ki lehetett jönni, bár a köszönésen kívül nem sok szót ejtettünk egymással. Talán a munkám tett engem is haldoklóvá. Az, hogy másokon segít az ember egy idő után magát az illetőt fogja teljesen kikészíteni. Az élet kegyetlen és rideg durvasága gyakran szembesít azzal a ténnyel, hogy a dolgokat nem mi irányítjuk. Hallottak már valaha a Tűz szeméről?

Valamivel a sziréna fülsüketítő és idegtépő, de mégis, olykor szeretnivaló dallama után a Kórházépület mögötti parkolónál, a járdaszegélyen ülve, cigarettára gyújtva, a feleségemre gondoltam. Már jó ideje nem sirattam, talán a cigarettával pótolom a könnyeket. A feleségemre, amint a szobába tipeg, és megjátssza a könnyen kapható úri hölgyet, de valahogy nem sikerül neki. Jóízűen kacagunk. Ő közben elterül az ágyon, és lerúgja a cipőjét. Nagyon vonzó. Nem várja meg, amíg odamegyek, és rámászom. Nem. Felül. A tekintete megváltozik. Gyengéd vonzalmat sugározva rám néz, és azt mondja: kíván.
Nem. Akar.
Ezt sosem felejtem el. Néha képesek voltunk elfelejteni minden gondunkat. A gyereknevelést, a munkát, a lakással való tartozásunkat, embertársainkkal kialakult konfliktusainkat, és csak egy jóízűt nevetni. Aztán ott lenni egymásnak. Mindent kizárni.
Ő átölel, én pedig hol érzékien, hol kicsit vadabban csókolni kezdem. Az eső csöpörög.
A francba. Tényleg eleredt az eső. De hát ez a múlt, nem a jelen. Beljebb állok az eresz alá, és beleszívok cigarettámba. A Munkatársaim látták rajtam, hogy valami nincs rendben. Valamelyik hamarosan kijön azon az ajtón, és közli velem, hogy a főnök szerint haza kellene mennem. Többet talán vissza se kell jönnöm.
Talán.
De nem jött ki senki az ajtón, és én lassan elindulva a viharban, valahol elvesztem New York mocskos szívében.

A Tűz szeme, amit az utcán csak T.SZ.-nek hívnak, mi pedig a Trójainak, egy kábítószerfajta. Sokan belenéztek már, de még senki sem tért magához. Amit már az elején tudni lehetett, hogy a por állagú anyag a kokainhoz hasonlóan könnyen beszerezhető lett, ám még nem alakítottak ki megfelelő védekezési struktúrát ellene.
A szervezetben azonnal felszívódik, minden nyom nélkül, és azonnali függőséget okoz. Ezeket részben saját tapasztalatból tudom. Őrült kábulatot, és csodás élményt okoz mindenkinek, aki használja. Látnak dolgokat, amit mintha bele programoztak volna az anyagba. Dolgokat, amiket mintha látniuk kellene. A harmadik adagot még senki sem élte túl. Igen. Ezt bizonyára maga az ördög dobta az utcákra.

- Danny! Azt akarom, hogy nyisd ki az ajtót!
Csend.
- Azonnal nyisd ki az ajtót! Hallod?
Betörtem az ajtót. Danny kábán kuporgott szobája sarkában. Igen, követtem őt hazáig. Ez az én otthonom is. Miért csinálta ezt? Akkor találkoztam először a porral. Nem tudom, mi lett volna, ha már előzőleg is tudok róla. Üvöltöttem vele, de ő még csak a fülét sem fogta be. Csak nézett egyenesen előre. Rémisztő volt, és kétségbeejtő. Amikor valaki negyvenegy évesen döbben rá, hogy a fia kábítószerezik, eléggé sokkolóan tud hatni. Egy percre elcsendesültem. Ő csak nézett továbbra is előre. Mintha látna valamit, vagy valakit. De nem engem. Dühömben levertem a polcról a személyes tárgyait. A Lemezeit, a dezodort, és egy képet, amin az anyja is volt. De ő észre se vette. Ekkor döbbentem rá, hogy ez valami sokkal súlyosabb, mint amit eddig tapasztaltam a fuvarok során. Belém nyílalt, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem. Lerogytam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Tudom: mit kellett volna tennem. Azonnal hívni a többieket, és kórházba szállítani. De nem tudtam. A feleségem meghalt, és én nem lehettem ott vele. A fiamat elvesztettem, mert mindenemmé vált a munka. Az volt az én drogom. Néha már nem is tudom, hogy az enyém, vagy az övé vitte el valójában. Csak szorítottam, és zokogtam. Talán egy perc is eltelt így, amikor üvölteni kezdett. El akartam hozni onnan. Felvettem, és kifelé siettem vele, de ő nem volt jelen. Egyre távolodott.
- Danny! – kiabáltam, de az üvöltése nyögéssé halkult, és mire a lépcsőhöz értünk, már egyedül voltam.

Gyakran fel-felvillan ez az emlék, és ami ezt követi. Ülök a kórházban, és rá akarok gyújtani. Persze tudtam, hogy odabenn tilos a dohányzás, de egy ilyen szörnyű éjszakán már semmi sem érdekelt. A papírmunkát részben elintéztem, és csak a kollégákat vártam, hogy kifejezhessék sajnálatukat. Furcsa, néha tudom, hogy még ezek az emberek is képesek igazán sajnálni. Valakit, aki nem közömbös. Valakit, akivel évekig dolgoztak együtt. Pedig a mi szakmánkban, ha nem akarsz beleőrülni a halállal való örökös versenyfutásba, nemcsak hogy ébernek kell lenni, de el is kell határolódni érzelmileg az emberektől. Muszáj, mert ugyebár, akárhogy is szeretnénk, a dolgokat sokszor egyáltalán nem mi irányítjuk, és az ügyfeleink csak ügyfelek. Akármilyen szívszorító is, de a túlélés mindig megkíván valami nagy áldozatot. Az újoncok eleinte mindig kikészülnek. De aztán lassan ők is rájönnek erre, vagy szépen lassan lemorzsolódnak. Kollégáim: Carl, a fekete családapa, aki talán a legjobban átérezheti a helyzetem, lassan tizenkét éve csinálja ezt, és korábban ivott is, valamint Dominic, aki még csak három éve van nálunk, de mi már az első perctől fogva tudtuk, hogy nagy tehetség a kölyök. A sofőrök folyton váltakoztak, nagyrészük modortalan és mogorva volt. Egyikük: Roberts már egészen megnyílt előttünk. De azért még ő is visszahúzódó. Legtöbbjük idősebb már, a nyugdíjazás előtt álló vén róka, akik úgy ismerik a szakmát, hogy marnának, ha el akarnák őket küldeni.

Hát ez meg ki volt?
- Eltelt egy év, eltelt egy év, és én itt vagyok! Huhuhh!
Nézem a szobában körbe-körbe ugráló emberalakot. Ennek meg mi baja lehet? Tulajdonképpen nagyon jól tudtam, hogy semmi. Mind tudtuk, hogy semmi baja, inkább annyira feldobódott, hogy hülyeségeket beszél. A hang alapján talán: Ian lehet az. Ha most Ian megállna, felém fordulna, és azt mondaná, hogy én egy kolumbiai drogbáró vagyok, és a Tűz szeme legfőképpen miattam terjedt el, lehet, hogy ő jót röhögne a viccen, de én valószínűleg azonnal fejbe lőném magam a mellettem heverő pisztollyal. Furcsa, hogy mit produkálnak a kábszerek. Mint egy kis indiai lebuj, úgy volt berendezve a pincelakás, szép, megnyugtató árnyalatú nádfüggöny, és az élénkebb párnák, amiken legtöbben a fejünket pihentetjük. Hogy mit keresünk itt? Hát legfőképp tépünk, és lőjük magunkat. Én, személy szerint az LSD-t és a Hasis-t kedvelem, de a bennem élő szörny nem elégszik meg ennyivel. A társaság lassan még több pénzt fog egy kupacba hordani, hogy kokain és a heroin is mindenkinek jusson. Szörnyű embernek gondolnak, igaz?
Nem kell válaszolni, nagyon jól tudom. De persze még a kép sem teljes.
Egy pillanat.
Victor-ra nézek. Victor hosszabb hajú, szakállas, és a plafont bámulja.
Ő egyelőre kész van.
Akkor mondom tovább.

Miután hazamentem, nem tudtam sokmindent csinálni. A kórházban sok idő elment a papírokkal, a rendőrségi vallomásfelvétellel, meg a részvétnyilvánítással, aztán gyalog jöttem haza, nem akartam, hogy elhozzanak. Még mindig dühös voltam, mert nem értettem az egészet. Azt, hogy miért. Később bementem a halott fiam szobájába, és szépen lassan a helyére pakoltam mindent, amit levertem a polcról. A rendőrség a távollétem alatt kihelyszínelte a lakásomat, és elvitt minden bizonyítékot. Attól a perctől fogva, hogy betörtem Danny ajtaját semmiben sem voltam biztos, amit teszek, és ez még akkor is így volt. Mint gyanakvó apa, korábban kifigyeltem, hogy hova pakolja a személyes cuccait. Mi az ő rejtekhelye, a kis szentélye, a kincses ládája.
A ruhásszekrényt félrehúzva, a padló egy kicsit fel volt bontva. Oda rejtette, amit nem akart, hogy mások megtaláljanak. Hát, még a rendőrség sem tökéletes. Én is most először néztem be oda. Hogy mit találtam?
Fényképeket az anyjáról: Marie-ről. Az én Marie-mről.
Feljegyzéseket.
És persze másfél zacskót abból, ami a hullazsákba juttatta. Mondom: fogalmam sincs, miért, de kivettem, visszatoltam a szekrényt, és átmentem a nappaliba.
Letettem magam elé, az asztalra, és csak néztem. Azon törtem a fejem: ezért érte volna meg neked? Ezért? Persze: zavaromban azt hittem egyszerű kokain. De azt mégsem értettem, hogy hogyan és miért lehetett rá ilyen hatással. Ez soha nem volt még így. Fogalmam sem volt, hogy a Tűz szemét bámulom. Azt sem tudtam, hogy mi az.
Ami aztán történt, azt már maguk is kitalálhatják.

Első adag

Az utcán állva, beszélgettem Victor-ral. Ő volt a fiam összekötője. Megtaláltam a telefonszámát a zacskók mellett. Őszintén szólva, nagyon féltem, hogy nem jön el. Az ilyen emberek beijednek, ha halálszagot éreznek. Nem csoda, hogy először az jutott az eszébe, hogy a bosszúszomjas apa a fia haláláért akar revansot venni, és a tökeit felaprítja majd, de minden esetre szerencsém volt. Mit hívunk szerencsének?
Na mindegy. A pasas nem tudta: ki vagyok, mert nem mondtam meg neki, de arról beszéltem, hogy Danny adta meg a számát, és venni akarok pár grammot. Ha pénzszagot éreznek, rögtön ráharapnak. Na persze paranoiásak is, de nem annyira, mint a dílerek. Hiszen ők csak összekötők. Hogy éreztem e haragot, dühöt vele szemben, amiért ezt tette a fiammal? Legyünk őszinték: ujjal mutogatni bárkire lehet, a fiam, amikor elkezdte: még tudta, hogy mit csinál, éppen úgy, mint bárki más. Talán a munkám miatt sikerült tőle is elszigetelődnöm érzelmileg. Szóval Victor nem tudta, hogy a halott fiam miatt kerestem meg őt, de ha tudott volna róla sem lett volna nagy gubanc.
- És próbáltad már? – kérdezte.
Bólintottam.
- Milyen volt? É-én még nem vettem rá magam. Állítólag nagyon kemény, de ugyanakkor nem is a legszerencsésebb.
- Miket hallottál róla?
Eltöprengett. Már akkor is be volt drogozva.
- Valaki azt mondta, hogy vigyázzak vele, és nincs rá szükségem. Valaki azt mondta, hoooogy… minden megváltozott. Látta a halált, amint rávigyorog, és hívja. Meg minden.
Éreztem a testemben átfutó reszketést. Igen. Azelőtti nap én is láttam valamit. De eléggé leírhatatlan volt, és kényszeres. Rengeteget olvastam és tudtam a drogokról, hiszen a munkám gyakran megkívánta ezt a tudást. Sajnos egyre gyakrabban. Viszont tovább kellett haladnom. Ha a pszichológusom látna, most idegrohamot kapna.
- De miért? Mondd, miért van az, hogy folyton erről kérdezel, mégis a többi cucc érdekel?
Ráztam a fejem. Gondolatban egy kicsit megint távolabb jártam. Éreztem valamit, amitől féltem. Valamit, amire fel akartam készülni.
A Kérdésemre, hogy Danny mikor vette az utolsó adagot a Tűz szeméből, a válasz ez volt: Egy hete.

Nem vagyok egy bosszúálló angyal, a célom, nem pedig a gyilkolás. De ennek ellenére megint azt éreztem, hogy legszívesebben elmennék ahhoz a dílerhez, és szétlőném a fejét. Fegyverem ugye nem volt, de a gondolat sem vált valóra. Másfél hónapig nem mentem dolgozni, kötelező szabadságon voltam. Négy nap után sikerült találkoznom ezzel a dílerrel, Victor elvitt hozzá, és vettem néhány gramm hasist.
Tudtam, hogy vigyáznom kell a kérdésekkel, de muszáj volt a Tűz szeméről kérdeznem. Látszott rajta, hogy ideges. Először azt mondta, hogy nincs neki. Majd mikor Victor beszélt vele, közelebb lépett, és magyarázni kezdett. Megtudtam tőle, hogy ha pofázni merek, kettéhasít, valamint, hogy a megbízható haveroknak lehet pofázni.
Hányingerem támadt.
Arra a kérdésemre, hogy honnan ered, persze nem kaptam választ, de elmondta, hogy milyen tételekben tudja szállítani, és hogy milyen hatásokkal jár. Kétlem, hogy kipróbálta volna, de ha mégis, talán nem volt sok ideje hátra.
Tudtam: nekem sincs.

Négy nap után, valahogy már érezni lehetett az elvonás tüneteit, és egyáltalán nem tetszettek. Gyakran rohantam a WC-re hányni, reszkettem, nem tudtam koncentrálni, és lassan a valóság kezdett kavarogni. A színek megváltoztak, és forogtak, mint egy őrült diszkóban. Ezért is kellett a „csoki”. Na meg a többi, ami még utána jött. Az első sikeres vétel után bekerülhettem abba a kis körbe, ahol összedobott pénzből veszik a kábszert, és együtt is élvezik ki, de egyébként semmi közük nincs egymáshoz. Végignéztem az embereken, és fiatal egyetemistákat, dolgozó embereket, és börtönviselt kiégett lázadókat láttam. A kis pincelakás pont erre a célra volt berendezve. Heti két-három alkalommal jártam le oda. Mint egy szekta, vagy egy hitközség, olyanok voltunk. A család szó is illett volna ránk olykor-olykor. A tünetek múlni kezdtek, amikor valami mást használtam, de sosem tűntek el igazán. Odalenn az LSD és a Crack volt leginkább elterjedve, de a fiatalok miatt vettünk parti-drogokat is, mint az Extasy, vagy a Speed. Senkit nem érdekelt, hogy lebukunk e valaha, és hogy mikor. Nem azért jártunk össze, hogy bármi is érdekeljen minket. Mi is csoportokra bomlottunk. A teljes társaság lehetett 16-17 fő. Hétfőnként: a gyorsítók, a parti-drogok és a szipu volt az úr.
A Kedd a fű vagy a hasis napja volt,
Szerdán: LSD-ztünk,
Csütörtökön: kokain,
és Pénteken még nem volt semmi, de sokan már várták a hernyót.
Emiatt is inkább egy szektára, vagy egy csoport-terápiára hasonlítottunk.
Ahogy ott hanyatt fekve hagytam, hogy az anyag újra megerőszakoljon, elkezdtem Doug-hoz beszélni. Doug egy csoporttársam volt. Mindenki ott volt körülöttünk, de mi mégis úgy beszélgettünk, mintha csak ketten lettünk volna a szobában. Sokan meg sem hallották, ami elhangzott.
Van egy visszatérő álmom. Egy Volvo S80-as vagyok, és a többi autóval roncs-derbizek.
Douglas felkacagott. Bár inkább nyerítésnek tűnt.
Azt hiszem, tudom, mire gondolt, mikor azt mondta, hogy ezek nem álmok.

Egyre kevesebbet jártam a napfényre. Éjszakánként sétálgattam. Csak akkor merészkedtem ki nappal is, amikor valamennyire ki voltam tisztulva. Ilyenkor nyomozással kérdezősködéssel töltöttem az időt. Tulajdonképpen haza is egyre ritkábban jártam. Hála a munkám és az újdonsült „hobbim” által szerzett ismeretségi körömnek, egyre feljebb tudtam furakodni a kérdéseimmel. A félretett pénzből szereztem feketén egy pisztolyt. Még nem tudtam: használni is fogom e, de mindenesetre jól jött.
Egyik tiszta éjszakámon meglátogattam vele egy gazdag pasit. A nevére már nem emlékszem, valami külföldi volt, de gondoltam: ha meglátja a kezemben, biztos nem fog kidobni. Éppen be akart menni a házába, amikor a falhoz szorítottam, és belöktem az ajtón. Rászegeztem a fegyvert. Maszk volt a fejemen, nem látta: ki vagyok.
- Mit akar? – kérdezte rémülten, de nem túl hangosan, félt, hogy beijedek, és lelövöm.
A Tűz szeme. Mindent tudni akarok! Kitől szerzi!? – kérdeztem.
Úgy tűnt: megnyugodott. Felállt a földről, és leporolta öltönyét.
- Megnyugodhatnak. Nem jártatom a pofámat.
Összetévesztett valakivel. Visszanyomtam hát a képébe a stukkert, és tovább kérdezősködtem, egyre ingerültebben.
Na ne szórakozz velem! Most azonnal elárulod, hogy kitől szerzed!
Ő volt az összekötő a helyi dílerekkel. A legtöbb ilyen valahonnan külföldről jut hozzá.
Ismét megijedt. Rájött, hogy hibázott.
- É-én nem tudom, miről beszél! Kérem. – hajtogatta.
Ezt már elcseszte. Ha nem hallom közeledő járókelők hangját, valószínűleg addig ütöttem volna, amíg ki nem nyögi a kért információt. Mentős vagyok, higgyék el, tudom: hol súlyos és hol fáj. De elfutottam. Lekaptam a maszkomat, és egy csatornába gyűrve, egy elhagyott sikátorban hagytam. Szédültem, de azért csak futottam, és amikor a buszmegállóba értem, nyugodtan felszálltam. Aznap délkörül elszívtam egy spanglit, de a szemcseppnek hála senki sem látta rajtam.
Fáradt voltam.
Alvásra volt szükségem.
Hazamentem.

Itt vagy, haver?
Talán igen.
Egybefolyt hangok kísértettek. Sosem tudtam, tényleg hív e valaki, vagy csak a szer játszik velem. A legérdekesebb, hogy egy ideje nem szedtem be semmit. Az elvonás miatt volt. Ez nem szokványos, de hát tudtam is, hogy melyik lehet az. Múlthét szerdán voltam utoljára a csoportban, szükségem volt egy kis tisztulásra, már csak a fiam temetése miatt is. A halottkémi jelentésből semmi sem derült ki. A Halál oka: túladagolás lehetett volna, de semmilyen kábítószert nem találtak a szervezetében. Nem. A Jelentésben: Szívroham állt. Badarság, de egy ilyen új dologgal szemben mindenkinek meg volt kötve a keze. Senki sem tudta, honnan ered, miből készül, és hogyan lehetne védekezni ellene. Aki meg tudta, az mindent megtett, hogy elhallgattassa a kíváncsiakat. Ami azt illeti, a harmadik hetemet töltöttem munkán kívül. A szer nem eresztett. Egyre jobban szorított, és az emeleti szobából kacsintgatott rám. Már majdnem fölindultam, amikor megcsörrent a telefon. Néztem egy darabig, ahogy csörög, majd felvettem. Remegtem, fájt a fejem, és a hideg is rázott. Csak a nikotin volt folyton a kezem ügyében. Egy kissé elmerengtem, kezemben a kagylóval.
- Itt vagy, haver?
Igen. – válaszoltam. De’ ja vu.
A telefonban hallottam, hogy esett az eső. Victor volt az, és valamiért nagyon ideges volt a hangja. Azt mondta, hogy azonnal találkozzak vele egy Bureau nevű helyen, ami egy züllött kocsma volt, kétutcányira a lakásomtól.
Mint ott kiderült, Victor nagyon be volt szarva. Valakik megkeresték, és pisztolyt dugva a képébe egy ügyfeléről faggatták. Valakiről, akit nagyon érdekel a Tűz szeme. Nem volt mit tenni, kitálaltam neki. Addigra már jól megismertem a srácot, és szilárd meggyőződésem volt, hogy nem fordul ellenem. Elmondtam neki, hogy ez a kábszer végzett a fiammal: Danny-vel, és hogy mindent tudni akarok róla. Úgy tűnt: megértette a szándékaimat, és elmélyülten hallgatta a mesémet. Talán mondanom sem kellett volna, hogy már nem bírtam nagyon, a második adagra volt szükségem, és talán megértette, hogy nem fogom a kutyák elé dobni. Érdekes dolog is a bizalom.
Két nap múlva betörtek a lakásomba. Minden fel volt forgatva, de persze a rejtekhelyet nem vették észre. Túl kockázatosnak tűnt maradni, fogtam az anyagot, a fegyvert, meg néhány konzervet, arra az esetre, ha éppen lenne étvágyam, és leléceltem.

Sheila Wyld, egy nálam legalább tíz évvel fiatalabb függő lány befogadott magához. Hétfőn és szerdán járt igazán, de néha csütörtökön is. A kokain napján. Én az LSD-s csoportban ismertem meg. Szeretetre méltó lány volt. Még szinte tinédzser. Prostitúcióból tartotta fenn magát, onnan szerzett pénzt az anyagra is. Persze stricire ilyen körülmények közt nem tarthatott igényt, de az Isten egy modell testével áldotta meg őt, úgyhogy nem is volt nagy szüksége rá. A lakása egy kész szemétdomb volt a „nagy alma” egy nyomornegyedében. Valahogy mindig is vonzónak találtam az olyan nőket, akik élénk, boldogságot sugárzó, színes rongyokban, de mégis, az élettől megfakult, kiszakadozott ruházatban járnak. Egyszerre realisták és optimisták. Azt hiszem, tetszhettem neki.

Második adag

Már csak pár nap volt hátra munkáig, amikor is nem bírtam tovább, és belőttem magamnak a második adagot. Erősebbnek hatott, mint az első. Minden megváltozott, és úgy éreztem, hogy egy pillanatra megállt a szívem. Melegség árasztotta el a testem, és a szoba kezdett összenyomódni, majd kitágulni. Összenyomódott, kitágult, és így tovább. Az érzés felér vagy öt orgazmussal, de látni a fiam, szemben magammal, amint engem bámul, és üvölt. Ezt kihagytam volna. Hangokat hallottam. Lövéseket, robbanást, és szirénát. A múlt képei jelentek meg, amint feleségem kacagva az ágyra huppan, és a fiam temetésének a képei is. Amint elhamvasztják. Eléggé groteszk volt. Aztán Sheila nyögése a másik szobából magamhoz térített. Legalább két órát kába voltam.
- Ez nem lehet igaz! Jeff… a francba! Így nem dolgozhatsz! Így nem élhetsz! – kiabált velem Carl, röviddel az után, hogy beszállítottunk egy öngyilkosjelöltet a második újabb munkanapomon.
Dominic is a fejét rázta. Nem hülyék a munkatársaim, lehet, hogy éppen nem voltam belőve, de az arckifejezésem mindent elárult, a karom pedig egy napló volt. Ki akartam szállni a kocsiból, de Carl belém lökött, és hátrább vágódtam. Látszott rajta, hogy az ingerültség maszkja mögött ő is kétségbe van esve. Mint a legtöbb szülő, aki kezet emel a fiára. Ha valaki, ő átérezte a helyzetem, a mostaniért viszont egyenesen gyűlölt.
- Most hazamész, és addig nem jössz vissza, amíg nem leszel teljesen használható. Eljársz elvonóra, és leteszed ezt a szart. Megértetted?
Ő nem értett semmit. Nagyot csalódtak bennem, mind a ketten, de akkor sem értették. Kivágtam a mentő ajtaját, és vissza se nézve otthagytam őket, rágyújtva egy újabb szál cigire. Mélységesebb pillanataimban, amikor úgy éreztem: már nincs visszaút, és elszúrtam, a fejemhez fogtam a fegyvert.
Kábítószer-függőségem alatt négyszer történt ilyen.
Ezek nem álmok.

Sheila szeretett mesélni az életéről. Habár nem igazán voltak kellemes, boldog sztorijai, azért akadt néhány jó emléke is. Amikor a nagyanyja karácsonykor süteményt sütött neki, vagy amikor a bátyjával kimentek szánkózni a domboldalra, és folyton felborultak. Szex előtt és után ezeket mesélte. Azt hiszem a szexet is jobban élvezte valakivel, akit nem most lát először. Valójában több mint négy éve, amióta a feleségem meghalt, nem csináltam. Felüdítő érzés volt. Egyáltalán nem féltem, hogy elkapok valami nyavalyát, de ha mégis úgy lett volna, nekem már úgyis végem. Csak harcolni akarok. Elmeséltem neki az én történetemet is. Én sosem szánkóztam Danny-vel, és még csak süteményt sem sütöttem neki. Tulajdonképpen, amióta az anyja meghalt, nem kapott törődést. Jó, már nagy fiú volt, de én egész végig felé sem néztem, folyton csak a munkám érdekelt. Ekkor a nő, akit még lánynak is lehetne nevezni, hozzám bújt. Azt mondta: segít, és kérdezősködik ezzel az anyaggal kapcsolatban. Egyébként az ő családja egy tűzvészben veszett oda, amikor tizennégy éves volt. Intézetbe került, és nemrég jöhetett ki. Nagy álmok várnak megvalósításra az ilyen embereknek, nem több, mint fél kupac szarból.
Gyakran nála is elszívtunk egy-egy füves cigit, hogy tompítsam a szükséget, és nevessünk egy kicsit az unalmas, félhomályos lakásban, amikor épp nem jönnek kuncsaftjai. Hiányzott az életmentés. Szörnyen hiányzott. Száguldani a mentőben, vinni a pácienst, gyorsnak lenni, és többnyire sikeresnek is. Saját kudarcom miatt nem segíthetek máson. Sheila-t kedveltem. Rajta én is segíteni akartam. De nehéz az olyanokon segíteni, akik nem akarják, hogy segíts. Ezt magamon tudom. Az idő ketyegett tovább.

Egy hét sem telt el, és az újságok drogháborúról írtak.
Leszámolásokról.
Kivégzésekről.
Kezdett összeállni a kép.
A pincelakást felgyújtották, amikor a legtöbben voltak benn. Egy csütörtöki napon. Sokan benn égtek, akiket ismertünk. Sheila nagyon legyengült. Még kevesebbet evett, és nem akart látogatókat fogadni. Voltak, akik mégis feljöttek, és erőszakoskodtak vele egy-két menetért. Ilyenkor csak az ő szavai tudtak lecsitítani, hogy át ne menjek a szobájába, és szét ne lőjem annak a rohadéknak a fejét, aki épp keféli. A pisztoly órákig a kezemben volt. Talán Victor is odaveszett, több, mint valószínű. Akkor már egy ideje nem voltunk lenn. Ez volt a szerencsénk.
Mit hívunk szerencsének?
Bevallom: én is gyenge voltam. Úgy éreztem: be kell lőnöm magamnak a harmadik, végső adagot, de mégsem tettem meg. Valami miatt.
Aztán.
Aztán…
Egyre több minden jelent meg a lapokban. Teóriák, tanúskodások, tanúk halála. Kérdezgetett, hogy mit fogok csinálni. Elmondtam neki. Tovább sírt.
Az utcákon alig tudtam menni. A hidegrázás még húsz fokban is elért.
Vigyáznom kellett, mert köröztek. Sheila-t is. Kerültem a rendőröket, és a gyanús külsejű embereket. Amit láttam, láttam, nem a paranoia, és a lerombolt személyiségem miatt, hanem mert tudtam, mi folyik itt, és muszájnak éreztem megtenni az utolsó lépéseket. Még ha már a harcba bele is fáradtam. Még ha már a vereségbe is beletörődtem.
Ha másért nem, hogy a belső, idegtépő fájdalmat csillapítsam.

Amikor visszaértem a boltból, és a több órás sétából, csend volt. Sheila az ágyon feküdt. Karjában a tűvel, kifejezéstelen, rideg arccal, és üveges szemekkel. Lepakoltam.
A karján és a nyakán erős szorítások nyomai voltak. Legalább ketten lehettek. Lefogták, és túllőtték. Odafeküdtem mellé, és a kezét fogva gondolkoztam. Engem csak otthon kerestek. Nem tudták, hogy itt vagyok. Az ajtót nem feszegették föl, Sheila egyik kuncsaftja lehetett, akit jól ismert.
Nem elég jól.
Mire besötétedett, elővettem az újonnan szerzett diktafont, a halomnyi kazettát, és a lány másolásra képes magnóját. És belekezdtem.
Elmondtam mindent, amit tudtam, vagy tudni véltem.
Beszéltem a fiam haláláról, a munkámról, mindenről, amit csináltam az elmúlt hetekben, a kormányról, ami egy kísérleti kábítószert a hétköznapi drogfogyasztókon próbált ki, a politikusokról, akik ezt jóváhagyták, a dílerekről és az összekötőkről, akiket a kudarc után az utolsó számig felszámoltak, és a mocskos zsarukról, akik az akciókat végrehajtották. Mert hát ennek így kellett lennie. Nincsenek űrlények, nem jött fel a sátán személyesen, hogy ellássa a dílereket ezzel az anyaggal, mint ahogy olyan sincs, hogy ez a szervezetben semmi nyomot ne hagyjon.
Egyszerűen csak pénzért mindenki megvehető, még a halottkém is.
Ezek nem álmok. Mindenki egy szép kocsi a roncs-derbiben, ahol aztán totálkáros lesz. Csak az üzemanyag más és más.
Mindent elmondtam. Fel, a szalagra, amit aztán három példányban lemásoltam.
Kettőt elküldtem a sajtónak, egyet pedig magammal vittem. Jobbnak láttam menni, mert bármikor kijöhetnek a rendőrök, hogy egy nő túllőtte magát.
A legbiztosabb forrásból kapják az információt.
Lassan kész voltam átesni a végső poklon, amit magam vállaltam már a legelején.

Harmadik adag

Szerintem nem követtek. A postaládáig biztos nem, az épületből is hátul jöttem ki.
Egy zsarut sem láttam út közben.
A zsebembe nyúltam. Ott volt az utolsó adag, legalábbis számomra az utolsó.
Direkt vittem magammal, már nap közben is, nehogy Sheila-nak eszébe jusson belőni magának, csak, mert nem akarja, hogy így végezzem.
A sors fintora.
Ahogy mentem végig New York sötét, forgalmas utcáin, láttam, ahogy halottak és vakok bolyonganak mindenfelé. A halottak nem éreznek, a vakok meg nem látnak. Szerencsések.
Talán.
Furcsa dolog valami ellen küzdeni, aminek te is a rabja vagy, de élvezed.
Elvonultam egy elhagyott kapualjba, és megtettem.
A jól ismert, pokoli érzést, amit megtagadnék, ha lenne erőm, úrrá lett testemen.
Az emberek megkétszereződtek, sőt, megháromszorozódtak, és a hömpölygő tömeg hívogatott. Képes voltam felállni.
Elindulni.
Mindenki megnézett, a hangok pedig egybefolytak. Szívverésem magam is hallottam, és az útra kiérve láttam egy autót, amint felém száguld. A felségem kocsiját.
Szemei kitágultak, elrántotta a kormányt, és felborult.
Üvöltöttem.
Vagy ő üvöltött?
Egy kicsit még felrémlett bennem a kép, amikor boldogok voltunk, együtt.
Azt hiszem, meghaltam.

Nehezülnek a szemhéjaim. Egy másik szögből, látom egykori önmagamat.
Egy újoncot, aki vagy belerázódik, vagy beleőrül.
Úgy éreztem: akárhova szúrja is a tűt, az nem változtat semmin.
Bárhová szúrtam én magamnak, mindig ugyanaz lett.
Valaki a fejét csóválja: ez már úgyis meg fog halni.
Valaki pedig mellette, üvöltözik.
Szúrd már bele! Gyerünk, a rohadt életbe! Őt nem hagyhatjuk azért sem!
A srác remegett.
Egy pillanatra elvesztem a sziréna hangjában.
Észre sem vettem, de már rég belém szúrta a tűt, és próbált újraéleszteni.
A méregpohár kiürült.
Mit mondott?
Mit is?
Mindegy már. A pasi meghalt.
Elernyedt kezéből egy kazetta esik ki.
És a mentő robog tovább az éjszakába.

VÉGE!