A konyha főnöke

Zalai már napok óta nem bírt magával. Egyszerűen képtelen volt a bőrébe férni. Szívdobogása volt egyfolytában, a dobhártyája pattogott, az agya sokezres fordulatszámon pörgött, teljesen ki volt kelve magából.
Egyik baj a másikat érte. Az orvosa komoly fenyegetésekkel lépett fel a további dohányzás ellen, a főnöke súlyosabban telepedett rá, mint valaha, az asszony is csak nyúzta, nyúzta, nyúzta. A srácok már hetek óta nem tudtak kilábalni a nátha különféle fokozataiból, és most: tessék, Almával is összeveszett. Pedig éppen erre a hétvégére volt megbeszélve, amit régóta tervezgettek, hogy meglépnek végre a világ elől és egy kicsit törődnek egymással. Mindketten beadták otthon a megfelelő kifogást, mely el is fogadtatott, aztán a hét közepén mégis összevesztek valami apróságon és nem mentek sehová.

Zalai nagyon elkeseredett. S mit tehet az ember, ha nagyon elkeseredik? Lenéz a piacra. Térül, fordul, beszerez ezt, azt, végül hazatér a zsákmánnyal. Igazából csak olyan általános dolgokat vett, amikből bármi lehet, aztán majd meglátja, gondolta Zalai.
Hát, lett is.
Vasárnap délelőtt eszébe jutott, hogy még sosem főzött káposztalevest. Olyan jó kis gyomorsimogató, telt káposztalevest. Nem is nézett utána semmiféle könyvben, csak úgy cigányosan, kotta nélkül esett neki a fazéknak.
Felaprított három fej vereshagymát, majd három kanál disznózsíron megdinsztelte. Paprikát szórt rá, aztán beledobta az apróra vágott füstölt tarját, meg egy szép darab oldalast, csíkokra szabdalva. Félórás rotyogtatás után beledobott egy kiló savanyú káposztát, három szem kockára vágott krumplit és belekarikázott öt derék sárgarépát. Amikor a zöldségféle puhulni kezdett, feleresztette egy kis káposztalével, vízzel, még forralt rajta egyet, aztán kicipelte az erkélyre és lerakta a jó hűvös kőre.

Igen ám, de még megvolt a füstölt tarja fele. Most mi legyen ezzel a darabkával? Kár lenne hagyni, elkallódni a hűtőben. Így aztán Zalai három bögre vizet forralt hirtelen, aztán egy bögre kukoricagrízt zúdított bele kevergetés közben, amíg csak jó sűrű puliszkává nem főzte az egészet. Akkor a maradék füstöltárut egy kis szalonna társaságában megpirította, s a keletkezett zsírral kikent egy jénai edényt. A puliszkát kanállal szépen az edénybe szaggatta, rétegezve persze a finom juhtúróval, míg csak meg nem telt a pitli, akkor rászórta a finom füstölt töpörtyűt, lefedte, és az erkélyen helyezte el, további tárolás céljából.
Na de itt volt még az oldalas maradéka is, szemre jó kilónyi. Hát ennek kellett most valamiféle célszerű rendeltetést találni. Ezzel már nem sokat játszadozott Zalai, kapott egy lábaskát, megforrósított benne egy kis disznózsírt, ügyesen kérget sütött a húsra, ahogy kell, aztán mellédobott egy negyedekbe vágott vöröshagymát, egy ráncoska paradicsomot, egy fonnyadtabb zöldpaprikát, s hagyta, hadd párolódjon a fedő alatt.

Érezte, hogy kezdi elveszíteni a mértéket, de már nem volt megállás. Előrántott még a hűtőből két kiló nyers tarját. Ebből tíz gyönyörű szeletet vágott, aztán nejlonzacskóba helyezte őket és lefagyasztotta későbbi kirántásra. A maradék kilónyit akkurátus kockákra vágta, majd ismét hagymát metélt apróra, s újabb három kanál zsírt dobott egy lábasba. A hagyma előírásszerűen üvegesre párolódott, majd belekerült három nagy kanál szekszárdi remek pirospaprika. Erre az alapra öntötte rá a tarjakockákat Zalai, aztán leült és várta, hogy főjön. Főtt, főtt a pörkölt, került ebbe is egy ványadt kis paradicsom, maradék paprika, kezdett szaftja kerekedni a jóféle húsnak, Zalai pedig csak várt, hogy elkészüljön végre.
Mikor végül jónak ítélte művét, egy öblös mélytányérnyit kiszedett magának, a többit pedig úgy, ahogy volt, kivitte az erkélyre, a kőre, hűlni.

A pörkölt fenséges volt. Dús, szaftos, csípős. Remek fehérkenyérrel még a tányért is kitörölgette maga után. Aztán lassan elmosogatta a főzéskor keletkezett szennyest, bevágott egy sört, aztán büszkén nézett szét az erkélyen. Úgy néz ki, a jövő héten sem hal éhen a család.
Főzött magának egy kávét, elszívott hozzá egy tiltott cigarettát aztán úgy ugrott ki a hatodikról, ahogy csak a legnagyobb séfek tudnak ugrani.