Megéri az egészet?(folytatás)

Csend van. Mindenhol csend. Ilyenkor már csak néhány részeg jár az utcán. Az utca, ahova igyekszem sötét. Félek. Félek, hogy újra látom a helyet. De érzem, hogy oda kell mennem. A szívem oda húz. Tudom, hogy nagyon fog fájni újra látni a helyet, ahol ez történt. De én már csak az emlékekben élek. Még egyszer látni akarom magam előtt, ami történt.

Már csak egy utca van hátra. A csend tele van félelemmel. Az ember attól fél, amit nem ismer. Nem volt még soha hasonló érzésem. És ezért félek. Félek, mert ismeretlennel állok szembe. Az utca közepénél megállok. Nem vagyok biztos magamban. Félek, hogy nem bírom ki. De a vágyam hatalmasabb, hogy mégegyszer lássam. Azt hiszem utoljára. El akarok menekülni az emlékeim elől. Az elmém azt mondja, fuss, amerre csak látsz, oda ne menj. De a szívem arra húz. A lábaimban alig van már erő. Kétségeim vannak, hogy mi lesz? Mi lesz, ha nem bírom ki. Mikor visszaemlékszem, megbátorodom, hogy menjek. Lassan legyőzöm a félelmem. Új erőt önt belém az érzés, hogy új életet kezdek. Már csak egy sarok. A sarkon részeg ember hány éppen. Hatalmasat böfög. Felfordul a gyomrom. Meggyorsítom lépéseim és mély levegőt szívok. Fel vagyok készülve, azt hiszem. Befordulok a sarkon. Az utca, ahova igyekeztem teljesen sötét. Egy lámpa pislákol csak. Kigyullad, bevilágítja az utcát egy másodperc töredékéig és megint az ijesztő sötét...

Szemem lassan megszokja és látok mindent. Látom magam, ahogy az út közepén fekszem. Szememben valami titokzatos fény van. Rád pillantok. Az ajkaim mozognak, de nem jön hang ki a számon. Azt suttogom, hogy szeretlek... de elfújja a szél a suttogást. Te magányosan térdelsz. Nem látsz engem. Magányosnak érzed magad. Egyedül vagy a világon, nincs senkid. Azt hiszed a legszerencsétlenebb vagy. Aztán hirtelen a lámpa megint villan egyet. Eltűnik a látomásom... a fény megvilágítja arcomat. Most én nem látlak. Látod onnan fentről, hogy könnyes a szemem. Ordítani tudnék. De nem merek. Annyira fáj, hogy nem vagy most itt. Térdre hullok. Megint sötét van. Újra látlak. Ahogy térdedre ereszkedsz a fájdalomtól és kitör belőled a zokogás. Látom magam, ahogy az út közepén fekszem. Tehetetlenül nézlek. Nem tudok mozdulni. Nem tudok kiáltani. Nem tudok suttogni. Jártányi erőm sincs. Hirtelen elájulsz az erős zokogásodtól. Látom magam, ahogy a vértócsámban fekszem. És érzem újra, hogy a testem hűl ki. A lábaim felől fagyasztó hideg érzés egyre feljebb halad. A szívem felé. Elvesztem eszméletem...

A lámpa fénye kigyullad. Most nem pislákol. Pár másodpercre fény tölti be az utcát. Látom, hogy az utca köve, ahol feküdtem most is vörös. Látom, hogy fehér festékkel körbe van festve a testem, ahol feküdt. A lámpa kialszik. A szemem még fényeket lát a hirtelen sötéttől. Lassan elmúlik. Nézem, ahogyan a mentőautó jön és felvesznek a földről. Az orvos nyakamra teszi a kezét. Érzi, hogy jéghideg a nyakam. DE látja, hogy ránézek még, és érzi a legyengült eret ahogy még üt. Lehet, hogy az utolsókat üti, gondolja az orvos. Sajnálattal néz rám. De nem adja fel. Aztán téged is felvesznek. Látják, hogy komában vagy a nagy fájdalomtól. És betesznek a mentőautóba. A kocsi gyorsan elhúz. És megint egyedül érzem magam. Tudom, hogy fentről nézel rám. De sajnálom, hogy többet nem láthatlak. Nem tudom mennyi idő telik el. De érzem, hogy fázom, és hűvös szél fúj.

Az ég már vöröslik. Mindjárt fel kel a nap. Felállok. És lassú léptekkel elindulok. Hátra hátra nézek. De tudom, hogy a múlton nem lehet változtatni. Befordulok a sarkon. Meggyorsítom járásom, hogy ne fázzak. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tölthettem veled minden percet. Sajnálom, hogy nem súgtam füledbe, hogy mennyire szeretlek. Bocsásd meg nekem, hogy nem tudtalak értékelni, mert azt hittem, hogy minden jól van. Most érzem csak, hogy mennyire fontos voltál nekem. Mennyit értél. Az ember csak akkor tud valamit igazán értékelni, ha elveszítette. Próbállak elfelejteni. De nem sikerül. Egy gondolat jut eszembe: Szerezz új, jó emlékeket, hogy elfelejtsd a rosszat. Az emlékek örökre megpecsételik sorsunkat. A mosolyod ott él az emlékemben. Azóta sok idő telt el. A hajam már őszül és öregnek érzem magam. Az utcán járva magamban, látom a fiatal párokat, és eszembe jutsz. Magam előtt látlak, ahogy felém nyújtod kezed a kórházi ágyról. A szemedben valami leírhatatlan öröm van. Mosolyogsz erőtlenül, és azt suttogod: megéri az egészet...


A felnőtteknek mindent mindig el kell magyarázni, ezért ezt a történetet dedikálom egy gyereknek. Tudom, hogy elég nehéz megérteni a lényeget. "A lényeg a szívedben van".