Történetek

Az ütés erősségétől eleredt az orra vére, és hátrább lépett eggyel. Az pofon pedig nem Soulnesstől jött, hanem Michától. Friol, Soulness, és Laus meglepetten nézték Micha elszánt arcát, ahogyan megdörzsöli az öklét.
- Ne őt bántsd, hanem kezdj veled egykorúval! – emelte fel kezét újabb ütésre készülve, mire Friol megszeppenve hátrált még egyet...

Pár perc üldögélés után, kezébe vette a papírt és a tollat. Egy búcsúlevelet kezdett írni a környezetéhez. Nem tudott úgy elmenni, hogy ne mondta volna el valamilyen formában a véleményét róluk és a világról.
Sorok egyre csak születtek, ahogy könnyek a lány szemében. Fájó emlékek törtek elő a múltból, és ez erősítette a lány akaratát. Képek villantak fel, ahogy látja, az emberek mennyire nem törődnek egymással. A fájdalom egyre erősödött, de a múlt nem távozott...

Az egész a nagybátyám esküvőjével kezdődött, pontosan egy évvel ezelőtt. A bátyám fogta a monstrum teherautóját, mi pedig beültünk. Nagyanyám, húgom, a legjobb barátnőm, a volt pasim (mit ne mondjak, épp a barátnőmmel járt), a bratyó, na meg én.
Az egész galiba ott kezdődött, hogy lerobbantunk, épp egy kerülő út kellős közepén. Idilli környezet: erdő, árokpart, helyenként üres konzervdobozok. Kemény három napig... De legjobb, ha inkább berakom a jegyzeteimet, amit akkor készítettem....

De az érzés magával ragadó. Életében először járt természetes égitesten, és még így, mostohán is örökre beleégett a lelkébe a bolygó képe. Csak állt szótlanul, megilletődve, és itta az élményt. Egészen addig a pillanatig eszközként gondolt rá, adatok sokaságaként kijelzőkön. Ott állva vált az egész kézzelfoghatóvá, tiszteletet parancsoló, komor óriássá.
Egy új világ lesz. A légkört megszelídítik, tengerek, óceánok születnek. És mikor minden kész, lehozzák a fedélzetről az életet......

Egyszer csak egy sikító kiáltást hallottam nővérem tolmácsolásában. Felkaptam a fejem, és megláttam, hogy egy fehér kisbusz közeledik, pontosan szembe velünk. Anyukám elrántotta a kormányt és szembekerültünk a szalagkorláttal, s anyu ezt meglátva hirtelen visszarántotta a kormány, és puff nekicsapódtunk a Volkswagennek. Minden olyan gyorsan történt, csak egy pillanat volt, és olyan éles csattanás követte, hogy az már nagyon félelmetes volt...

Egyetlen ember szavai és régmúltban tett cselekedetei tartotta benne az életet. Nagyon nagyra becsülte ezt az embert. Felnézett rá és nagyjából, de tényleg eléggé nagyjából ismerte is. Az egyetlen olyan ismerőse, akinek ereiben emberi vér folyt és megértette volna ezt a szörnyűségekkel teli helyzetet, elérhetetlen volt számára...

-Utállak! -mondta a lány a fiúnak, mikor újra találkoztak. Most a fiú nézett lehajtott fejjel, s nagyot sóhajtott. A lány lehelete forró tűzként szállt a hideg levegővel a fiú arcába, s aztán sírni kezdett, és elszaladt.
-Várj! Kérlek!
A bűntudat felerősödött a fiúban és a lányra is rátört ez a fájdalmasan furdaló érzés, amiért ezt mondta. Hiszen tudta jól, a fiú nem tehet róla, hogy már nem érez iránta semmit. A fiú viszont úgy érezte, igenis tehet róla. Miért nem tudta...

Arra jöttem rá, hogy minden emberben van valami különleges. Mindannyian halandók vagyunk, de nem mindennapiak. Bennünk összpontosul a legtöbb féle tulajdonság, érték, érzés, szellemiség vagy csak éppen leleményesség. Nehéz megfogalmazni, de megpróbálom. Úgy hiszem, oka van annak, hogy létezünk. Vitathatatlan, hogy nincs még egy ilyen – már elnézést ezért a morbid kifejezésért – faj, mint mi. Része vagyunk ugyan egy nagy egésznek, de sok mindent mi ötvözünk össze...

Most, hogy én is "gyűlöltem és szerettem" azt kívántam, bár újra ne tenném. Napokat sírtam keresztül, de a szüleim észre se vették, mindkettő az új szeretőjével volt elfoglalva, ingáztam a két lakás között, semelyikük sem akart velem bajlódni.
Anyám negyedik emeleti lakásának erkélyéről hullattam a könnyeimet a lenti járókelők fejére, amikor megláttam őt, amint egy visszataszító izomagyú diszkós az ajkán csüngött a seggét markolászva. Irigység... Gyűlölet... Kétségbeesettség......

Lebuktam a víz alá, alulról csodálva a felszínen táncoló fényeket. Amíg csak levegővel bírtam lent maradtam, valahol pár lábnyira a felszín alatt, majd fellöktem magam. Ez volt kedves játékom, ezzel szórakoztattam magam. Akkor azonban túl mélyre mentem...