A presszó, a pohár és egy Rendeltetés... meg még sokan mások

Nyílt a presszó ajtaja. Zsófia fáradtan felemelte a fejét, kicsit oldalt fordította, hogy lássa a belépőt. Jól öltözött, negyvenes nő, de tíz évet nyugodtan letagadhatna a korából. A haja aranyszőke, de látni rajta, hogy festett. Az arcán vastag a smink: bíborvörös ajkak, púderezett orr, arcpirosító - mégis, jól állt neki.
"- Talán valami ismert díva... -" gondolhatta volna Zsófia, de nem volt szokása, hogy bármit is gondoljon. Pontosabban: időtlen idők óta nem gondolkozott el úgy igazán istenesen.
A belépő nő a pulthoz sétált, és nevetve odaszólt, hogy:
- Valami rövidet..! - vagy legalábbis valami hasonlót mondhatott. Aztán egyenesen Zsófia asztalához lépdelt, ringó csípővel.
"- Csakis valami díva lehet az ilyen... -" folytathatta volna Zsófia a gondolatmenetét, de mivel el sem kezdte, így nem volt mit folytatnia. Csak ült csendesen, közben elgondolkozva bámulta az üres poharát.
- Üdvözletem, kedvesem, remélem nem zavarok - a nő leült az üres székre. Az egyetlen üres székre... - A nevem Mária. Sulyok Mária... - vakító, fehér gyöngyfogak, széles békavigyor.
- Zsófia. Kiss Zsófia - hangzott a felelet. Fásult, beletörődött hang.
- Elnézést, hogy így rákérdezek, de bántja valami vagy csak szimplán részeg? - a mosoly nem tűnt el, csak elfordult. Közben a szák támlájára került az enyhén rózsaillatú, elegáns kabátka.

Zsófia nem válaszolt. Minek? Mária szó nélkül elvette a poharát és finomkodva beleszippantott.
- Ez bizony víz. Volt... Mondja csak, mióta ül itt? - elegáns, hófehér kezével finnyáskodva körbemutatott. A levegőben szinte állt a cigarettafüst, a zene szólt, az asztaloknál emberek beszélgettek, előttük pohár.
- Nem tudom. Talán napok, vagy hetek óta... - Mária felszisszent. - Nem, nem is. Hónapok teltek már el azóta, hogy beléptem... Nem, évek...
- Évek? Ez borzasztó! - a nő szörnyülködött, két kezét finomkodva a magasba emelte.
- Nem is ez a borzasztó - Zsófia végre felnézett. Mária önkéntelenül is félrerántotta a fejté: a lány pillantása szinte perzselt. - Hanem az, hogy nekem Rendeletetésem volt...
- Igazán? - Mária majdnem megeresztett egy kétkedő fintort, de aztán visszafogta magát.
- Igen. Színésznőnek kéne most lennem. Elmeséljem, hogyan? - Mária egy aprót biccentett. Zsófia folytatta. - Színművészeti főiskolára mentem... volna. Nevet változtattam... volna. Hogy mire? Majd elmondom... Híres színésznő lettem... volna. Aztán eltemettek... volna. Mielőtt az ötven éves kort elértem... volna.
- És mire változtatta volna a nevét? - kérdezte Mária minden érdeklődés nélkül.
- Ó, igen. Hogy mire? - titokzatosan elmosolyodott. - Sulyok Mária...
- Óh! - Mária szólni sem tudott meglepetésében. Nem elég, hogy ezen a lány majdnem azt tette, amit ő, de még a neve is... na, ezt azért ne. - Tényleg?
- Tényleg - Zsófia a poharára bambult. Mária zavartan köhécselt.
- Azt hiszem, ideje mennem. Akkor... Viszlát és minden jót! - köszönt el. A lány nem felelt. Mária fizetett, bár az italához hozzá sem nyúlt.

Hűvös esti levegő áramlott be, ahogy nyílt az ajtó. Senki sem figyelt, még csak a fejüket sem mozdították, mikor Mária elhagyta a presszót. A cigarettafüstöt továbbfújták, tovább beszélgettek, a zene is szólt. Zsófia elmerengve bámulta régóta üres poharát.
Alig tíz perccel azután, hogy kilépett az ajtón, Máriát elcsapta egy száguldó autó, amikor épp átkelt az úttesten. Azonnal meghalt.
Zsófia pedig továbbra is ott ücsörgött a presszóban. Bámulta a poharát, időnként felnézett, amikor valaki bejött, hallgatta a megszokott zajokat. Azt mondják, évek múlva is látták ott ülni, ahogy az üres poharát bámulta...
Nem tudom, hogy van ez. Én mindenesetre megtettem, amire megkértek. Barátnőm kérésére (és segítségével), Presser Gábor: ’Jó éjszakát’ c. dala ihletésére, megírtam ezt a kis történetet Sulyok Mária színésznőről. Valóságalapja nincs, a dal nyomán haladtunk kacskaringós utakon: én írtam, barátnőm mondta az elgondolásait. Ennyi, amit én tudok. A többiről már ne engem kérdezzetek...