A negyedik nővér

Borús novemberi éjszaka volt, az eget vészjósló felhők borították. A kihalt utcákon csak a metszően hideg szél járt. A házak ablakai sötéten meredtek az éjbe. A város rossz hírű negyedének egyik alagsori szobájából azonban fény szűrődött ki. Ha valaki betekint az aprócska ablakon, amit súlyos fémlemezek zártak le, meglepő dolgot láthatott volna: egy tökéletesen berendezett laboratóriumot, melynek egyik fele most fehér spanyolfallal volt elkerítve. A fal mögül fájdalmas sóhajtozás és visszafojtott kiáltások hallatszottak. Egy anya harca volt ez gyermekei életéért. A másik furcsaság a viszonylag sok ember jelenléte volt. Ráadásul egyikük sem tűnt családtagnak, rokonnak, vagy barátnak. A legtöbben a labor elkerítetlen részén dolgoztak, csak egy nővér öltözetű asszony volt az anya mellett. Végre éjjeli három körül több órányi szenvedés és kínok után a nő aprócska négyesikreknek adott életet. A nővér azonnal külön-külön inkubátorokba tette a még gyönge újszülötteket, és egy oldalajtón át másik helyiségbe tolta őket. Az anya ebből már mit sem vett észre. Boldog öntudatlanságba merülve feküdt az ágyon. Talán azt sem érzékelte, mikor átlépett élet és halál határán.

Az egyik „laboros”, Vyno szakértő mozdulattal tekerte le a hangtompítót az automata csövéről. Pár pillanattal ezelőtt csak egy tompa puffanás jelezte, hogy megszabadította az anyát az összes kíntól, ami az életben még rá várt volna. Nem volt szükségük tanúkra ehhez a szigorúan titkos kísérlethez. Persze nem tudhatta előre, hogy még így is hiba fog csúszni számításaiba...

Hajnal felé már csak három apró csecsemő pihegett az ajtó mögötti teremben. Ezt azonban senki nem furcsállta a kísérletben segédkezők közül, akik csak ekkor értek rá megnézni őket, hiszen egyedül a nővér, Rebecca tudta, hogy az anya négy gyermeket szült. Ugyanúgy azt sem vette észre senki, mikor az éj leple alatt a nővér, karján egy aprócska csomaggal távozott. Kint koromfekete limuzin várta, ami azonnal a legközelebbi reptérre hajtott vele. Innen pedig egy magánrepülőgép vitte tovább, egyenlőre még saját maga előtt is ismeretlen célja felé.

Vyno, miután meggyőződött róla, hogy a csecsemők tényleg életképesek, azonnal felhívta a főnökét. Elmondta, hogy eddig nem merült fel semmilyen zavaró tényező, és hogy az „alany” sem lehet már az útjukban. Mr. Streaker elégedetten nyugtázta, hogy minden a terv szerint halad. Újabb utasításokkal látta el a következő hívásig bizalmas emberét, majd köszönés nélkül letette a kagylót. Vyno dühösen meredt a sípoló telefonra, de azután vállat vonva a dolga után látott.