Unikornis

A Nap, mikor álmosan tekint le a fűszálakon megcsillanó harmatcseppekre, mikor vérvörös hidat von a képzelet és a valóság közt, elmosolyodik. Tudja, érkeztével finoman elsimulnak az álmok, a mesélő árnyak elhúzódnak arany sugarai elől. Rákacsint a Holdra, aki már felöltötte fehér gyászruháját, hogy tisztelettel adózzon a világosságnak. Derűsen hallgatja a korai harangszót, elégedetten figyeli a meginduló életet.

A Hold, mikor csillagokkal kisérve feljön az égre, mikor szabadon engedi a képzeletet, a kusza, varázsos világot, finoman felsóhajt. Fájdalmasan ringatja magát a tavon, mi ezer karátra szabdalja ezüst fényét, tékozlón szórva szerteszét. Boldogan mutatja sápatag arcát a kevesek felé. Azon kevesek felé, akik őt keresik, őt szeretik. Szelíd öröm.

Fehér egyszarvú szalad az erdőben. Hosszú ugrásokkal, szökkenésekkel fut. Menekül, menekül a hajnal elől. Tudja, ha eljön a világosság, az arany fény, megszűnik a képzelet, megszűnik ő maga is. Közönséges ló lesz csak. Nyugatra fut, örökre nyugatra, az ezüst Hold nyomában, soha meg nem állón. Örök álomban él, űző, vad vágyálomban, hogy mindörökké varázsos maradhasson.

Izmos testén bíborfekete vére folyik, ahogy a fák feltépték bőrét, lába szanaszét marva, ahogy tengerek mélyén megbújó sziklák kerültek száguldó patái alá. Szarva már csonka, maga sem tudja, miképp tört el, farka kócos, sörénye csapzott.

Ereje végén jár már, de fut, fut tovább, nyugatnak. A Hold már messze jár, az ég fakószürke. Tudja, a Nap itt lohol mögötte, és lassan, de biztosan utoléri. Kétségbeesett vágta hajtotta eddig, mostmár csak botladozik. Tengerparton szalad, ezüst homok őrzi patái lenyomatát, hogy a jégfehéren habzó hullám elsimítsa. Arra gondol, milyen szép lenne ez éjjel... Amikor ő is élhetne.

Levegőt már alig kap, lába nem engedelmeskedik akaratának. Két mellső lába megbicsaklik, és térdre esik. Kócos, ám így is fenségesen villanó farka a magasba csap, mikor egész teste hangos csattanással oldalra dől. Szuszog néhányat, próbál felállni, ám a nedves, ragadós homok tartóztatja. Hátát finoman nyaldossa a tenger, mintha vigasztalni próbálná.

Nem mozdulhat, belátja. Hátranéz, és lelkében elhervad a remény fekete virága, pedig éppcsak most hajtott ki a kétségbeesés salakos talajából. A Nap feltartóztathatatlanul rója útját az égen, az ég megállíthatatlanul világosodik, és nemsokára megcsillan a hajnal első sugara.

Nézni sem tudja, nem, inkább szorosan lezárja ezüstszempillás szemét. Némán, mozdulatlanul vár...

A Nap, mikor álmosan...