Harry Potter : Amor et Crux

[…]
A nő szaporán kapkodta levegőt, még tagjaiban érezte a mérhetetlen kínt. Előtte egy magas, sudár férfi térdelt, ruhája több helyen elszakadt, egy ponton pedig mintha parázs izzott volna rajta. Arca fáradt volt és elkeseredett, de zöld szeméből erő, bátorság sugárzott és még valami, de az a nő számára ebben a pillanatban megfoghatatlannak tűnt. A férfi beletúrt a hajába, ekkor előtűnt a homlokán éktelenkedő villám alakú hegg.
- Hermione, jól vagy? –kérdezte halkan.
A nő bizonytalanul bólintott. A férfi lassan odébb kúszott és ki lesett a szikla mögül. Egy hatalmas barlang szélén voltak, szemben, valahol a csarnok sötétbe vesző túloldalán, valaki halkan mormolt valamit, a földön néhol törött rúna kövek fénylettek. A férfitől balra egy jó másfél méterre egy másik férfi kucorgott egy kisebb szikla mögött, eddig aggódva figyelte a nőt, most felpillantott barátjára.
- Harry, hogy van…
- Egyelőre jól. De nem tud harcolni, így nehezebb lesz.

A vörös hajú férfi tekintete találkozott a nő szemeivel, Hermione bólintott.
Ekkor egy éles kacaj hallatszott a terem túl oldala felől.
- Enyje, Harry miért bujkálsz? Idecsaltatok az aranyos ki csapdátokba, akkor harcoljatok! Vagy félted a barátaid, megszoktad a bujdosást? Elismerem tizenegy év hosszú idő…
- Tom, ne bízd el magad, hárman vagyunk ellened, nálunk a számbeli fölény, segitséget nem hívhatsz, erről gondoskodtam, és ne feledd te is csak egy vagy a sok ember közül – Harry hangja bátran csengett és eltökélten, de már nem volt biztos a sikerben.
Hermione harcképtelenül feküdt a nedves köveken, Harry ránézett a félhomályon keresztül. Nem lett volna szabad belekevernie őket, de nem volt más választása, még szüksége van rájuk, nem segitséget akart eredetileg Voldemort ellen. Ha a rúna kör működött volna… Idecsalni Voldemortot nem volt különösebben nehéz, Harry tudta, ha megmutatja magát Voldemort követi, ha jönnek is vele, ő előrébb lesz mindegyiknél. Így amikor Voldemort hoppanált a terembe Harry azonnal lezárta az üreget mágiával. Ősi erőket használt, a terem lezárására, olyanokat, melyeket ma már kevesen ismernek és még kevesebben használtak. De elszámolta magát, a mágikus kör melybe Voldemortot zárta volna, nem bírta ki a terhelést és széthullott, pedig ha vissza tudta volna tartani ellensége mágiáját, csak még egy percig... Harry valahol lelke mélyén elmosolyodott „túl könnyű lett volna”.
- Harry, Harry, ha még sikerülni is „megölnötök” – Voldemort hangjában gúny csendült, de nem tudta palástolni dühét, a másokhoz lealacsonyítása miatt – te is tudod, hogy van még valami az útjában teljes pusztulásomnak.

Harry elmosolyodott, Voldemort Nagy Úr újra elszámolja magát, lám mégis csak vannak olyan dolgok, amiket nem tud megérteni, épp emiatt vannak itt a barátai, bár nekik előre nem mondta meg mit is kell tenniük majd pontosan, de úgy látszik Voldemort se jött rá.
- Megeshet, hogy megölni, teljes mértékben, nem tudunk, de időt nyerhetünk – kiszáradt torkában maró érzés uralkodott..
Itt volt az alkalom, hogy mindent megtoroljon, amit Voldemort elkövetett, a sok oktalan halált. Harry megrázta magát, most nem gondolhatott csak a bosszúra, nem hagyhatta elvakítani magát.
Újabb kacaj hallatszott, Harry a homályba fúrta szemeit, ahol egyszer csak megmozdult valami.
-„Protego!”

A kék fénycsóva a Harry előtt megjelenő halvány erőtérbe ütközött. Harry háttal a falnak csapódott, de szerencsére nem esett ki a két szikla közé. Felpillantott Hermionéra, pont vele szemben ért földet, a lány kezdett magához térni, de még mindig zavartnak tűnt, a szétszóródott rúnakő darabok, halványkék fénye kísérteties színt adott arcának. Pálcája a két szikla között feküdt, Harry ránézett és kinyújtotta a kezét a pálca szép lassan elindult felé. Amikor megfogta Ronra nézett, majd bólintott. Lassan felállt, még mindig érezte az egyik kiálló kő nyomát a hátán, megremegett, a barlangban jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet, cipője átázott és háta is csurom víz volt.
Egy percig fülelt majd Ronra mutatott majd balra, ezután magára majd jobbra. Ron lassan bólintott. Harry átment a szikla bal oldalára, majd felmutatta három ujját. A két férfi egyszerre vetődött ki a szikla mögül és célba vették a terem túloldalán felbukkanó taláros alakot.
-„Capitulatus!”
-„Stupor!”

Voldemort mindkét fénycsóvát hárította, majd egy kék fénysugár tört elő pálcájából egyenesen Ron felé, a lövedék súrolta a férfi lábát, és hátrarepült. Harry pálcájából egymás után törtek elő a fénycsóvák, egy pillanatra hátra tekintett Ronra, ekkor hirtelen kirepült a pálca a kezéből, ő pedig a levegőbe emelkedett.
- Harry Potter, végre – Voldemort hangja remegett az örömtől – elérkezett hát a perc, de előbb – Voldemort arcán kéjes mosoly jelent meg, majd Ronra mutatott, aki felemelkedett és háttal nekicsapódott egy sziklának – végig nézed barátod halálát.
Harry moccanni sem tudott, pálcája nélkül pedig nem tehetett kárt Voldemortban.
-„Accio pálca!”
Voldemort felnevetett.
-Adava…

Ám ekkor egy másik hang is csatlakozott a kiabálókhoz, halk és gyenge hang volt de határozott.:
- Sectumsempra! Invito Ron!
Hermione a szikla mellett állt, látszott rajta, hogy hatalmas erőfeszítésre volt szüksége a talpon maradáshoz, pálcájával Ron testét mozgatta, majd eltűntek a szikla mögött. Voldemort felüvöltött fájdalmában, a támadás váratlanul érte, testén véres vágások jelentek meg. Harry a földre zuhant, de előtte még egy narancssárga fénycsóva hagyta el pálcáját, ami Voldemort alkarjába csapódott, felpattant és határozott léptekkel elindult Voldemort felé, ám az hirtelen eltűnt. Harry azonnal irányt változtatott és beugrott a sziklák mögé. Hermione és Ron tőle öt méterre a termetes kőtömb mögött rejtőzött. Harry kilesett a fedezéke mögül, de sehol nem látta Voldemortot.
- Mocskos kis sárvérű – hallatszott Voldemort szitkozódása.
- Lehet, lemondok a dicsőségről és hagyom, hogy ő végezzen veled, Tom – sziszegte Harry.
Voldemort felkacagott, Harry lassan de biztosan érezte, eléri célját, Voldemort dühében talán kevésbé lesz figyelmes.

Harry felnézett a mennyezetre a hatalmas felületről kőoszlopok lógtak le. Soha nem tudta megmondani mi a különbség a sztalagmit és a sztalakit között. Háttal nekidőlt a hűvös sziklafalnak. Fejét hátra fordítva kilesett, de nem látott semmi, megvárta hogy Voldemort kezdeményezzen, nem akart lemondani a fedezék előnyéről, abban pedig biztos volt, hogy kettejük közül Voldemort türelme a gyengébb. A mennyezetről víz csöpögött, a felettük lévő tóból szivároghatott, most különösen jól estek számára az arcára hulló vízcseppek. A barlangra csend szállt, Harry fülét már szinte nyomta ez a csend, amikor tőle nem messze meghallotta a hangot, Harry torka kiszáradt. Voldemort ott állt tőle pár lépésre, láthatóan nem fedezte fel,de ez csak pillanatok kérdése volt.
- Harry, nehogy azt hidd, hogy egy sárvérű, egy félvér…
Harry kiszorította az éles hangot a fejéből, barátaira nézett, Hermione újra a fal mellé rogyva ült, Harry és Ron tekintete találkozott, Harry megint felemelte három ujját.
Három…-Harry hangtalanul mozgatta ajkát, közben minden izma megfeszült.
Kettő...
Ám ekkor olyan dolog történ, amire Harry se számított, Ron kiugrott a fedezéke mögül és elordította magát. Voldemort pálcájából zöld fény tört elő, ebben a pillanatban Harry is elordította magát:
-„Adava Kedavra!”

Voldemort nem számított ebből az irányból támadásra, a Harry pálcájából előtörő zöld fény eltalálta a mágust. Ron és Voldemort teste egyszerre ért a padlóra. Harry kezéből kiesett a pálca, fejéből minden gondolat kitódult, de belsejét elárasztotta valami mérhetetlen kín. Tompán, halotta távolról, ahogy Hermione felkiált, látta, hogy a nő férje teste felé borul. Harry tudta minden gondolatának tisztának kell lennie, még meg kell tennie valamit.
- Hermione…
Hermione csak tovább zokogott a test fölött.
- Hermione…- szólt Harry, hangja kissé megremegett, határozott de gyenge kézmozdulattal felállította Hermionét – mielőtt elmész innen, még meg kell tenned valamit.
Hermione letörölte könnyeit, kisírt szemein és a barlang homályán keresztül újra észrevett valami különlegeset a férfi szemében. Megpróbálta visszatartani magát a sírástól.
- Rendben. Emlékszel, amikor azt mondtam megsemmisítettem az összes horcruxot? - Hermione lassan bólintott, Harry tudta, hogy sietnie kell – Hazudtam, nem tettem meg. Emlékszel a jóslatra, amikor Voldemort megtámadott kijelölt ellenfelének és felruházott hatalmának egy részével, lényének egy részével. – lányra nézett de ő egyértelműen nem értette meg a szavakat - Hermione én vagyok a hatodik horcrux.
A teremre csend ült, nem lehetett hallani semmi mást csak Hermione szipogását, szemében újra könnyek csillantak.
- Harry, ugye nem arra gondolsz, hogy…csak nem hiszed,hogy én…, hogy én,… nem… tudod, hogy erre nem vagyok képes…
- Hermione, meg kell tenned, értsd meg –Hermione újra zokogni kezdett – nem értem, nem a világért, Ronért, a gyerekeitekért.
Hermione hirtelen abbahagyta a sírást, a szavak valami mérhetetlen erejű elhatározást, erőt öntöttek bele. Harry bólintott és felé nyújtotta saját pálcáját.
- Biztos ezt akarod?-Hermione elvette a pálcát.
Harry újból bólintott, a két ember tekintete találkozott egy örökké tartó pillanatig és kiolvastak egymás szeméből mindent.

A férfi barátja testére vetette tekintetét, fülében egy öreg és jóhiszemű varázsló szavai csengtek: „Elvégre a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete”. A nő mintha ha egy futó mosolyt pillantott volna meg Harry arcán, és végre megértette mi volt az a különleges Harry szemében… a szeretet, a szeretet és a felelősség minden és mindenki iránt, a szeretet amivel Voldemort újra nem számolt, s a szeretet ami megváltoztathatja a világot. Hermione keze megremegett, pálcájából zöld fény tört elő. Harry térdre rogyott, az esés már nem fájt neki.
Hermione átadta magát a gyásznak, zokogott, és sírt, fékezhetetlenül. A barlangon enyhe remegés futott végig, Harry halálával eltűntek a barlangot védő és lefedő varázslatok.

- Hermione Granger! Beismeri hogy saját pálcájával megölte Harry Pottert? – csendült egy szigorú és kemény hang.
Egy nagy négyzetes teremben voltak, körben fekete ruhás varázslók ültek, a vádlottal szemben az ítélő bizottság. Hermione még sosem járt ebben a teremben. A középen elhelyezett vas széken foglalt helyett, ám most csupán két hajszálvékony arany lánc volt lazán Hermione csuklója körül.
Hermione lassan bólintott.
- Tud bármit is felhozni mentségül?- folytatta a hang tulajdonosa, Percy Weasley.
Hermione megrázta a fejét. Beszélhetett volna a horcruxokról, de hiába kérelmezte a négy szem közötti meghallgatást, nem engedélyezték, de ha engedélyezik is, ki adta volna ezt a szörnyű titkot? Ennyi ember előtt pedig egyértelműen botorság, minél kevesebben tudnak a horcruxok létezéséről annál jobb. Egy-két halálfaló vagy a sötét tanokba elmerült varázsló fülébe jutna, még bele gondolni is rossz. Megrázta magát, nem, nem tehet ilyet. Nem teremthet egy új Voldemortot. Büszkén kihúzta magát.
Percy kelletlenül babrált egy papír lappal.
- Ha így állunk nincs más hátra, sajnálom Hermione. Többen javasolták az Azkabani életfogytiglan büntetést, de Azkaban jelenleg tele van, alig maradt egy-két tucat dementorunk abból is kettő itt teljesít a hivatalban – Percy kelletlenül fészkelődött – így a tanács kétharmados többséggel más büntetést szabott ki. –abbahagyta a papírcsomóval fojtatott elkeseredett harcát és Hermione szemébe nézett – Hermione Granger. Harry Potter megölése miatt azonnal végrehajtandó halálbüntetésre ítélem. Az ítélet jogerős. A halál neme –hangja újra megremegett – demontor csók.

A termen hideg fuvallat rohant át, az ajtó kinyílt és egy hórihorgas, csuklyás alak lebegett be, egy dementor. Hermione kihúzta magát, erősnek akart látszani, tudta, hogy ártatlan, és a nagy dolgokért áldozatokat kell hozni.
Hermione körül kezdett elhomályosodni a világ, a csuklyás alak meg állt előtte. Képek jelentek meg előtte, az élettelen Ron, az összeeső Harry, látta maga előtt gyermekeit, amikor Giny behozta őket az alaksori tömlöcbe, de tudta van, amiért érdemes meghalni. Fülében Hagrid szavai zengtek: Aminek jönnie kell, jönni fog… És ha itt lesz, szembe kell nézni vele. A dementor odahajolt a nő arcához, Hermione arcán egy utolsó könnycsepp csillant, többet nem látott, a tejfehér köd lassan sötétséggé alakult, majd lassan elkezdett zuhanni, és csak zuhant és zuhant és zuhant…


G.Zs.