Történetek

Hiába erős hangom, alig pár sort tudtam végigénekelni. Hangom elhalkult, majd elcsuklott. Csalódottan ültem le a kemény priccsre. Ha bárki rámnézett volna, csupán egy megkeseredett, kiégett ember hajlott hátát, lehorgasztott fejét, gondtól csüggedt vállát látta volna csak. De senki nem nézett be a rácsokon, az énekhang is pillanatokon belül elhalt...

A vérmocskos újszülött elhallgat. Feléd fordul és azt súgja: "Keresd a számot." Nem látszik a falon a gondolata. Az arcuk néma sikoly. Köréd gyűlnek és figyelnek. Az oltárról a lány felkel. Az árnyék a szoba sarkában megmozdul. A jelek összeállnak...

Egy szép napon úgy döntöttem megtanulok repülni.
Persze tudom én azt, hogy ez nem úgy megy, - mint ahogy jobbára semmi az életben – hogy csak elhatározom és kész. Azzal is tisztában vagyok, legyek akármilyen zsenge korú is, hogy a vállalkozás az életemre is veszélyes, nem, már nem vagyok olyan gyermek, hogy sérthetetlennek higgyem magam...

- Miért nem beszélgettek? - kérdezte a fiútól ez haverja.
- Csak - hangzott a válasz.
- Szerintem, kedvel téged…
- Lehetetlen. Idősebb nálam. Hagyj békén.
És eltelt egy újabb hét.
Most a lánytól kérdezte valaki:
- Miért kerülöd?
- Mert így akarom - fordult el a kérdezett...

- Milyen szép pár vagytok ti ketten!- Hangjában nincs bosszú, vagy sértettség, sőt a reakció sem érdekli túlzottan: választ nem várva továbbhalad.
- Hogy mi? - nevet fel a lány egy alig észrevehető szünetet követően - Ugyan! Ezt a marhaságot!
- Nahát!- vigyorodik el a fiú is- micsoda képtelen ötlet!
Kórusban kacagnak, de nem néznek egymásra...

A Trantor 9-es kolónia lázadt fel legelőször az Imperátus igazságtalan politikája ellen. Több támadást intéztek a plané-ta ellen, de valahányszor elmente egy flotta, alig tért vissza pár hajó. Érdekes módon mindenféle érdekviszony nélkül álltak át a lázadók és az igazság oldalára. De mióta feltűntek a „fe-kete lovagok”, azóta vészjóslóan megemelkedtek a veszteségek. A legjobbak estek el a sokszor reménytelennek tűnő harcokban, az L.E. Vezetősége már-már letett az Új-Föld és a kolóniák...

Felmegyünk a szobánkba, az este nagy részét Harry kidumálásával töltjük, és megnézünk pár csöpögős filmet, meg egy-két horrort. Aztán leterítek pokrócit, rátesszük a hálózsákokat, ki- ki a sajátjába bújik, és különböző horror történetekkel ijesztgetjük egymást. Közben a pattogatott kukoricát zabáljuk, de egy idő után mindenki félni kezd egy kicsit. Úgy döntünk lefekszünk, hisz a csajok még holnap is itt alszanak...

Nemlétem hatszázadik évfordulóján történt az eset, Afrika északnyugati partvonala mentén. Nem emlékszem pontosan névre, helyre de egyre biztosan. Cluviának hívták. Ő volt a mentorom, anyám, szeretőm, nővérem. Öt napja lettem vámpírrá. Tudod akkoriban nem így mentek a dolgok. Anyám befolyásos volt a klánunkban, így kemény kiképzés várt rám hogy méltónak bizonyuljak társaim tiszteletére. Hatszáz évig voltam, hogy is mondjam inasa – ghoulja – ami alatt megtanultam mindent, amit lehetett,...

Így hát megyek tovább, be a rémisztő helységbe, ahonnan nem találok kiutat...
Megint ágreccsenés, és most már futás!
Amilyen gyorsan csak tudok, neki iramodok
Futok és futok...

- Miért nem beszéltek?- hordozta végig tekintetét a használati tárgyakon.
- Szóljatok már valamit! - kérlelte a szobát. De senki sem szólt.
- Talán haragszotok rám? - jutott eszébe - Óh bocsássatok meg, de nem tehetek róla, hogy magatokra hagytalak titeket. Nem önszántamból mentem el higgyétek el.
Már a kezeit tördelte kétségbeesésében.
- Esküszöm, soha többé nem megyek el itthonról!! ...