A régi ellenség

(A Halhatatlan kapocs folytatása.)

Sír. Még mindig csak sír. Már harmadik napja hogy bezárkózott. Tennem kell valamit ez tarthatatlan állapot!

- Kate! Nem műveled ezt velem, ki kell jönnöd! Nem fogok bemenni érted… Pedig megtehetném, hidd el… De azt akarom, hogy a Te döntésed legyen… úgy mindkettőnknek jobb lenne… Kapsz még egy napot!

Már fordulnék el a barnára pácolt faajtótól, mikor hangja megüti fülem így háttal nekidőlve majd leguggolva, hallgatom szavait:

- Szörnyeteg vagy! Nem mondtad el, hogy ez lesz… hogy ezt… kell… kiállnom… - hangja remeg, s tele van félelemmel. Szíve kong a magánytól. Oly üres, mint a szoba, ami börtöne immáron harmadik napja. Teljes sötétség mi benn lakozik ablak híján. – Úgy gondoltam megváltás hogy vámpír leszek, de ez maga a kárhozat!
- De kis naiv vagy még mindig! Nem látod hogy mi a szép, s hazugnak nevezel! – a mondat visszhangzik a hálóban, majd oly hirtelen vége szakad, mint egy nyomorult halandó életének. Az ágy vöröse vádlón néz rám a rajta maradt hulla oszló testével együtt. – Arra persze nem gondolsz, hogy örök élettel ajándékoztalak meg! Sem, betegség sem, az idő nem fog rajtad szépséged sem fakul!
- De mi volt az ár! Egy ember élete… Neked nem jelentett semmit… Semmit!
- Ezzel te se álltasd magad! Ha jól emlékszem ugyan ezen az állásponton voltál magad is…
- A vére hatalma alatt voltam… Megbabonázott a… - hangja elcsuklik e pontnál, majd a sírás erősödik.
- Erről beszéltem. Nem azt mondtam, hogy öld őket vég nélkül, hanem mától tekintsd őket tápláléknak. Táplálék mikor is ettél utoljára? – tónusom cinikusra vált majd egy széles mosoly húzódik végig arcomon.
- Dögölj meg! Lelketlen vagy… - éhes, nagyon éhes, nem sokáig fogja így bírni.
- Tudom, tisztában vagyok vele, jó? ! Én sem voltam mindig ilyen, csak azaz ezerhatszáz egynéhány év kikezdett! Örülj neki, hogy nem egy őrülttel hozott össze a sors!
- Ó, nem is vettem észre. – hányja szememre leplezetlen gúnnyal.
- Hálátlan vagy tudod? Esélyt akartál én, adtam, itt befejeztük, holnap kiraklak és boldogulsz magad! Vége! – Felállok, arrébb lökődöm a hullát az ágyon, amiből gázok törnek fel, majd kezeim tarkóm alá téve elfekszem a szatén ágyneműn. Körülöttem a mindent magába ölelő jótékony sötétség. A szoba amúgy gyönyörű leszámítva az örökálmát, alvó férfit és a fény hiányát, de inkább csak az előzőt. A falon vörös textil-tapéta feszül, a bejárati ajtó egyik szárnya nyitva, ahogy pár napja hagytam. Modern eszközök nincsenek, se TV, se telefon sem holmi lét kelléke. A szoba nyugati oldalán egy hatszemélyes mahagóni ebédlőasztal kap helyet székeivel. A déli falon a padlótól a plafonig érnek az ablakok, a többi területet ez a reneszánsz baldachinos ágy foglalja, valamint a padlót egy fehér perzsaszőnyeg díszíti. Csak egy dolog ront az összképen, mégpedig a gardrób ajtaja, ahová legfiatalabb gyermekem bezárkózott, és még mindig sír.

Pár perc múlva a zokogás abbamarad. Kattan a zár… majd kisírt szemekkel vörös és ragacsos arccal kijön – az ajtót nyitva hagyva – ében haja kócosan a vállára omlik, fehér selyem hálóingén át jól láthatóak formás idomai, így vámpír szemmel nézve is igéző. Erőtlenül maga alá húz egy széket, szája mozog kérdezni, szeretne valamit:

- Milyen voltál… régen?
- Tessék? – engedem el fülem mellet, a kérdést.
- Azt kérdeztem, hogy milyen voltál? – hangja megremeg ismét sírni, készül.
- „Az egy nagyon hosszú történet, elmondhatnám röviden is, de nem fogom!” – undorral fordul el, majd tenyereibe temeti arcát. A kín emészti a lelkét, mint túlérett gyümölcsöt a féreg. Szánalmas. De ezt már én sem bírom tovább. - Ah… ha nagyon érdekel, elmondhatom… elvégre a mestered is volnék! Talán tanulsz belőle valamit! Gyere ide mellém! – Egy könnyed mozdulattal lerúgom a holtat a fekhelyről, majd felpolcolom a párnákat. Ő egy darabig vonakodva nézi a dolgot, de az elgyötörtség győz. – Mint mondottam ezerhatszázhuszonkét éves vagyok, ha emlékezetem nem csal meg. Fajunk idősebbjei közé tartozom. Hosszú életem során rengeteg embert, vámpírt és más lényt öltem már meg de mégsem az első fájt a legjobban, mint egyeseknek. De kezdjük kicsit korábbról.

Nemlétem hatszázadik évfordulóján történt az eset, Afrika északnyugati partvonala mentén. Nem emlékszem pontosan névre, helyre de egyre biztosan. Cluviának hívták. Ő volt a mentorom, anyám, szeretőm, nővérem. Öt napja lettem vámpírrá. Tudod akkoriban nem így mentek a dolgok. Anyám befolyásos volt a klánunkban, így kemény kiképzés várt rám hogy méltónak bizonyuljak társaim tiszteletére. Hatszáz évig voltam, hogy is mondjam inasa – ghoulja – ami alatt megtanultam mindent, amit lehetett, és amihez hozzáférhettem fajunk eredetéről, harcmodoráról, őseinkről. De végül is megérte. Így utólag visszagondolva nem is volt olyan nehéz. De hol is tartottam… ja, igen! Szóval álmom beteljesült végre hozzájuk tartoztam. Tudod, én nem voltam olyan szerencsés, mint te! Neked tálcán volt kínálva az étel, nekem várnom kellett egy estét, míg élelemhez jutottam. Legalább családom nem volt kiknek halálát végig kellet, volna néznem, de nem sokat számít most már. Egy kisebb háború volt készülőben két város között holmi legelő miatt. Az időtáján tisztelet övezte fajunk. Az emberek félték nevünket, így nem is csodálkoztam mikor segítségül, hívtak minket az ügyük elintézéséhez. A legelőt birtokló városban volt állandó szállásunk, ekképp logikus volt hogy kérésükre segítséget nyújtunk. Az öregek nem tiltották meg ezt, így elvállaltam a feladatot. Elhamarkodottan… Anyámat ugyanis, mint utóbb kiderült megvesztegették a másik oldalról, de nekem annyit mondott fellengzősen hogy most kiderül mit tanultam. A felkérést már nem tudtam visszamondani hírnevemnek, státuszomnak ártott volna. Nem volt mit tenni… vagy ő… vagy én!

- Megölted? – néz rám elkerekedett szemekkel?
- Meg. De befejezhetem, a történetet? – egy biccentés a válasz. – Köszönöm. Mivel két hét alatt sem sikerült kiegyezniük ezért hivatalosan is megkezdődött a háború. A részletek már nem rémlenek de, tudom hogy az én taktikám volt a jobb. A negyedik nap végére háromszoros volt túlerőnk. A döntő ütközet pont a vitatott legelőn történt meg. Mondanom sem kell hogy mi álltunk nyerésre… Az előző pár napban mentorom nem láttam, érthető okokból. De aznap bár ne mentem volna ki, részem venni az a diadalból. Már várt rám. Én is kiszúrtam, de a nyílt összecsapást kerültem. Féltem a végzetemtől… annyira hogy büszkeségemről lemondva a már utolsót-rúgókat segítettem át a másvilágra – az őrjöngőktől távol – legyen barát, avagy ellenség. – egy mélyről jövő fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem.

Valamikor hajnal táján teljes volt a győzelmünk mindenkit kiirtottunk az ellenből, aki túlélte egy faketrecbe zártuk pucéran, megalázva. Persze Ő, egy karcolást sem szerzett így bekövetkezett az elkerülhetetlen. Párbajra hívott ki az embereim előtt. Sok forgott kockán, a végső kimenetel, a maradék büszkeségem, hírnevem, s mindegyikünk nemléte a rohadt világosság miatt. Gyorsnak kellett lennünk különben egyikünk sem éli túl. Az egészre úgy emlékszem mintha fél perce sem történt volna, hogy vértől csöpögő pengéim letöröltem sátramban.

Köröttem mindenütt holtak, fejek, torzók, végtagok, és több liter értékes vér. Alvadt, friss, az élettől szinte világító ifjonci vér. Fáklyák fénye egyre több és több, ahogy a nézők megérkeztek és kört formáltak. Tekintetünk egybeforrt. Ledobtam a Vitaetől vörös palástom. Előhúztam Iker Pengéimet majd harci pozíciót vettem fel. Hasonlóképpen cselekedett ő is. Utoljára végigmértük egymást. Félelmetes volt látni az elszántságot az amúgy gyönyörű, ápolt s halandók vérével bemocskolt nő szemében. Alig volt alacsonyabb nálam. Fekete, hosszú haja, befonva, kontyként fején. Barna szeme villogni látszott az egyre nagyobb fényben. Már itt látszott, hogy vagy mindketten meghalunk – végleg – vagy egyikünknek erős hiányérzete támad majd… idővel. Elkezdtük kerülgetni egymást. Eközben a katonák gyűrűje szorosabb lett. Egymás támadására várva felőröltük saját védelmünket. Túl jól ismertük a másikat… én legalább is. Hirtelen rámrontott másfél-kezes pallosával, fejem felé sújtva. De az utolsó pillanatban kitértem előle, ő a lendülettől előre lódult mellettem, így fordulatból hátba rúgtam. Egyensúlyát elvesztve a földre borult. Nagyon nem akaródzott megölnöm, ezért megvártam, míg feláll, ezzel is megalázva őt. „Beszéljük meg!” – szóltam hozzá nyájasan. De Cluvia makacs volt. Rámvillantotta szemfogait, és egy macska fürgeségével ismét támadásba lendült.

Kezdett hajnalodni. Vámpír érzékeimnek hála pár perccel előbb látom már a napsugarait. A virtust gyorsan le kellett hogy zárjuk, veszteni valóm nem volt. A halál misztikus szaga átjárta testem, érzékeim kiélesítettem, az idő lassulni látszott. Két hatalmas erő feszült egymásnak, de egyik fókusza fénylőbben ragyogott. Néhány tucat, csapás után vétett egy hibát: rosszul hárított. Ezt kihasználva egyik szablyám szívébe döftem, megbénítva őt. A tömeg körülöttem őrjöngött. „Nem kell így történnie!” – mondtam. Erre csak a fejét rázta. Ebben az állapotban nehezére esett a beszéd. Csak annyit súgott halkan: „Bánom hogy téged választottalak…”. Ez volt az utolsó csepp a pohárban – hogy mai kifejezéssel éljek. Fegyveremet kicseréltem benne egy tőrre, majd a faketrec melletti egyik kínzócölöphöz kötöztem. „Aki tíz lépésnél közelebb jön hozzá, meghal!” – adtam ki a parancsot embereimnek. Utamat elsötétített sátram felé vettem. Egy nyíláson keresztül nézve vártam a napfelkeltét. Nem tartott sokáig a kéj. Amint megláttam az első sugarakat, akkor tudatosult bennem, hogy mit tettem, de már nem javíthattam ki a dolgot. A nő, aki hatszáz évig tanított, védett, melegített, immár egy kupac hamu lett. De ekkor jutott eszembe, hogy elárult. Lehet hogy megérdemelte, amit kapott, viszont az én társam utána a bűntudat lett. Állapotomon az sem segített mikor másnap este az össznépi ünneplés közben felfaltam mindegyik rabot. Sajnos csak több mint kilenc évszázad múlva sikerült kihevernem teljesen a dolgot egy barátomnak hála, akit majd nevén nevezek, ha eljön az idő. Nos még mindig lelketlennek tartasz? – kérdezem a történettől átszellemülten.
- Igen! – vágja rá kapásból, egy pajkos mosoly kíséretében.
- Helyes! – bólintok, komoly arccal. – Nagyon helyes…
- Vele mit akarsz tenni? – vált témát zavarodottan.
- Hozz fát a kinti kandallóba! – Kinyújtóztatva elgémberedett tagjaimat, megkerülöm az ágyat, felkapom a testet, majd kisétálok vele az ajtón. – Siess, mert kezd hajnalodni! Tudod, hogy szeretem azt a szobát, és nem akarok holnap este egy kupac hamut találni a szőnyegen. – Szipogást hallok a szobából, ám hamar abbamarad.
- Csak ennyit jelentek neked? – kérdezi. De hangja nem éri el fülem.

Néhány perc múlva meggyújtom a tüzet. Az elgázosodott test hamar lángot fog. Biztos iszonyú szaga van, még jó, hogy nem kell lélegeznem. Most fogom fel csak az előbb elhangzott faggatás értelmét. Mint aki nem tud elszakadni a múlt emlékeitől halkan csak ennyit, mondok: - Majd meglátjuk… majd meglátjuk…

A szemek halk pukkanása riaszt fel. Lassan elindulok a szobám felé, gyászában magára hagyva a barátját – immár végleg – elsirató lányt.