Az én nagy vállalkozásom

Egy szép napon úgy döntöttem megtanulok repülni.
Persze tudom én azt, hogy ez nem úgy megy, - mint ahogy jobbára semmi az életben – hogy csak elhatározom és kész. Azzal is tisztában vagyok, legyek akármilyen zsenge korú is, hogy a vállalkozás az életemre is veszélyes, nem, már nem vagyok olyan gyermek, hogy sérthetetlennek higgyem magam. Néha, régen álmodtam olyat, hogy lezuhanok magasról, a testem múlékony, fájdalmas kis csomóként belerobban a földbe. Bár még sohasem törtem el semmim, mindent annyira valóságosnak élek meg, hogy csatakosan ébredek, zihálva, a fájdalom tompa emlékével. És tudom, hogy ez a valóságban is ilyen. Hogy meghalnék, vagy legszerencsésebb esetben is összezúznám magam, úgy hogy sose heverném ki teljesen.
És a szüleim sem, hisz én vagyok a szemük fénye. Érettebb testben, szellemben az átlagnál, ha mondhatom ezt; anyu mesélte már pici koromban is háromszor annyit ettem, mint a tesók. És bár ezt sohasem hallottam tőlük, talán bennem látják az elvesztett kisöcsémet, baleset, ennyit tudok, nem beszédtéma.

Azt hiszem ez a furcsa ötlet, ami egyébként csírájában már jó ideje motoszkált bennem, valamiféle, nem tudom megmagyarázni, én keresés leginkább. Amikor azt kapod egész gyerekkorodban a testvérkéidtől, akikkel játszani szeretnél, hogy „te nem vagy közénk való”, meg „szerintem nem is vagy az igazi tesónk”, amikor magad sem tudod megfejteni az okokat, csak érzed, hogy más dolgok foglalkoztatnak, mint őket, nem is hasonlítasz rájuk, bárhogy szeretnél is. Szóval olyankor elbizonytalanodsz, ki is vagy. Bebeszéled magadnak, hogy a szüleid is máshogy néznek rád, akár pozitívan, akár negatívan tesznek különbséget, de tesznek.

És én most úgy gondolom, önzőség lehet, hogy különleges is, aki én vagyok. És mint olyan, különlegeset is kell tennem. Azért így a repülés nem rossz választás, nem? Elgondolkoztam számtalanszor, bámulva a formákat játszó felhőket az égen, milyen lenne ott. Alattam apró mélyzöld szőnyeg az erdő, kis türkiz-szem a tó, aztán, ha úgy tetszik, lejjebb suhanok, közel a föld fölött, vagy nagyon feljebb, magasabbra, mint a felhők és végre megtudom, milyenek is fölülről. (lehet, hogy teljesen más színűek) Egy ilyen álomért megéri küzdeni, nem? Megéri meghalni akár.

***

Bár mindennek utána néztem alaposan, kiszámoltam, hogyan és mit kell gyakorolnom, az hogy mindez működik-e élőben, csak a próbán derül majd ki. Hogy felkészültem, magamnak kell éreznem. De igazából fogalmam sincs. Félek kicsit. Néhányszor átfutott rajtam, hogy felhagyok vele, aztán mindig visszagondoltam, milyen volt eddig, és mit érzek, és mindez segített. Persze, más legyintene, kamaszos önsajnálat. Mondanának ezer példát, ezer rosszabb sorsot, csak hogy bűntudatom legyen, és önzőnek érezzem magam. Nem változna semmi.
De ha sikerül, te jó ég, mi lenne akkor. Anyu és apu (leszámítva az első aggódás szülte haragot) dagadnának a büszkeségtől, boldogok lennének, végre miattam. Tesók kánonban mondanák „ő a testvérünk, bizony ám!”. Híres lennék. És szabad.

***

Úgy döntöttem megadok magamnak egy fix felkészülési időt, kijelölöm a nagy napot is, így valamihez tarthatom magam. Az érzéseimben nem bízom, túl kockázatos, egyébként meg be vagyok tojva, ennyit érzek, ha belegondolok, hogy holnap kéne megtennem. Úgy szeretném, hogy előtte este mindenkit megajándékozok, azt mondom majd csak úgy, együtt megvacsorázunk, korán lefekszem és kialszom magam. Aztán hajnalban leugrom. És bármi történjen is, elégedett leszek. És higgadt, ez is nagyon fontos. Pontosan azt teszem, amit gyakoroltam és akkor nem lehet baj.
Ezt az elégedettség dolgot úgy értem, hogy végül is valameddig mindenképpen érezhetem a repülést. Magas helyet választok, hogy legyen időm, és tudván, hogy mindent elkövettem, ha mégsem sikerül, az egyszerűen annyit jelent, hogy nem lehetséges.

***

Még három nap. Izgulok. Nem kicsit. És bárhogy nyugtatgatom magam ész érvekkel, igazán a testem az, ami ideges, nem tudok rajta segíteni. Nincs étvágyam, forgolódok elalvás előtt, holott régen csak be kellett csuknom a szemem. Keservesen lassan telik az idő. Ahelyett, hogy koncentrált lennék, figyelmes, kezd úrrá lenni rajtam a legyek már túl rajta érzés. Apa szóvá is teszi, annyit felelek „nem tudom”, ez minden hasból mondott ürügynél hihetőbb. Békén is hagy.
Valahogy, ezt érzem, kötődöm most hozzájuk, jobban, mint ez előtt bármikor, leszámítva a naiv aprókort. Nem azért, hiszek abban, hogy sikerülni fog, de akkor se leszek már a fiuk többet. Úgy ahogy eddig.

***

Hát huh. Itt vagyunk. Most nem kéne visszamerengenem, az olyan búcsúzás szerű, de nem tudom megállni. A vacsora jól sikerült, olyan lett, ahogy terveztem, számomra különleges, ők nem vettek észre semmit (szerintem), legfeljebb, hogy szokatlanul kedves vagyok. Magamban mindenkihez szóltam pár szót, hogy kiről mi jut eszembe elsőre, ilyenek. Az ajándékot olyan helyekre tettem, hogy megtalálják, de csak reggel, úgy is későn kelők, ez így jól ki lett találva.

Nem először lépek ki párkányra, nézek le magaslatról, mindig magabiztos voltam, most miliméterenként lopom a távolságot. Iszonyatosan mély. Sohasem volt még ennyire. Leejtek egy követ és számolok. Az iszonyatosan mély nem jelent valami sok időt.
Hátra fordulok.
Ez már a koreográfia szerint meg. Ez a mentális felkészülés, amikor végig lapozok mindent, amit tennem kell, belül elpróbálom az ugrást, lassabban a valós időnél, kikockázva.
Nem szabad leengednem a fejem, mert fordul a testem is vele, nem szabad belezsonganom a felém rohanó talaj látványába, minden erőmre szükségem lesz, mégsem fulladhatok ki. Aztán lejátszom, ahogy sikerül és lassulni kezd a zuhanás, nem fáradok ki, hiszen keményen edzettem és felemelkedek, fel, fel a legmagasabb égig.
Mély levegő.
Fogadalom. Megfogadom, hogy még látni fogom ezt a helyet, ahonnan leugrottam.

Megfordulok.

Nem adok időt a tétovázásra, a lélekben bongó vészharangokra, megdőlök picit, aztán hagyom, hogy az egyensúlyom magától vigyen a vízszintes felé. A lábammal elrugaszkodok és egy szívdobbanásnyi percig, mintha megállnék, aztán zuhanok, egyre hidegebb széllel az arcomban. Teljes erőmből csapkodni kezdek, be is melegítettem, a vállaim állják az iramot, tetszik, ahogy körül fon a levegő, az erősödő huzat, de nem hagyom, hogy elvonja a figyelmem. Mert nagyon nem lassulok. Nem működik! Nem voltam még kész! Nem! Nem akarok. Így.

Utolsó erőből, ki tudja talán düh is van benne, kétségbeesett akarása a nem lehetnek, de felüvöltök, mindent ami bennem van az izmaimba préselve, a szememet összeszorítom és furcsa vendégként a kíváncsiság várja milyen lesz a földetérés. Fáj majd? Vagy csak egyszerűen szakad a kép?
Miért van időm ezt végiggondolni?
Kipislantok a világra és az többé már nem rohan fölfelé, áll velem. Illetve nem, én lebegek. Nem sokkal a föld fölött. Úgy, hogy nem tart semmi. Kapaszkodom a levegőbe.

sikerült

Sikerült.

***

Edzés ide vagy oda, alaposan elszámítottam magam. A vállam ég, zsibong, be is kékült. Én pedig hihetetlenül boldog vagyok ettől a fájdalomtól. Olyan fent, mint képzeltem, még ha egyelőre csak rövid ideig tudok is a levegőben maradni. Törpékké szelídülnek a hatalmasok, centikké a kilométerek. Még nem mutattam meg senkinek mit tudok. Majd ha tökéletes lesz.

***

Találkoztam egy lánnyal. Ez nem lenne ritkaság, de ő nem csak olyan lány. Szóval mit ragozzam számomra nem csak.
Vele szeretnék családot alapítani. És ő is velem szeretne.
És nagyon céltudatos, sok mindenben jobban, mint én magam, és, bár ez nem igazán fontos, gyönyörű hangja van.

***

Terhes lett. Szeretkeztünk és most várandós. Az az igazság, hogy mióta a szüleimtől elköltöztem nem nagyon lenne miből építkezni, okkal aggódtam a hír hallatán. De mint mondtam ő, a párom nagyon céltudatos, azt találtuk ki, hogy pótszülőket keresünk és a tojásokat egy idegen fészekbe rakja. Úgyse jönnek rá. Az enyémek se jöttek.

*