Oh, az az arc...

A cellám rémesen hideg volt, sötét, és nyirkos. Egyetlen keskeny fapriccs volt benne, és egy vízzel teli bádogvödör. Mocskos, undorító. Egyszerűen borzalmas. Ha belegondolok, hogy ott több százan, talán több ezren élték hitvány életüket az idő folyamán kiráz a hideg. Nekem csak néhány napot kellett ott töltenem, de szörnyű volt.

Itt van a fal túloldalán. Tudom, érzem. Itt ülök a magas kőfalon, és nézem a sötét börtönt. Senki nem vesz észre, miért is tennék? Nincsenek őrök, a tornyokban csupán a pókok szövögetik unottan hálójukat.

Éjjelente néha halkan énekeltem, hogy a magányt elűzzem. Noha a börtön tele volt, szinte légzés sem hallatszott sehonnan. Mindössze pár börtönőr volt összesen. Minek is? Mi be voltunk zárva, és mindannyian féltünk. Senki nem mert volna szökéssel, lázadással próbálkozni, még ha egyetlen fegyveres őr lett volna se.

Mit tehetnék? Holnap akasztják. Nincs remény, semmi remény. Nem merek beszökni, pedig tudom, hogy sikerülne. Félek. Félek a hatalomtól, pedig gyenge. Mind félünk, az egész város. Az eszemmel tudom, hogy erősebbek vagyunk, de a szívem fél. Fél, és szeret. És őt holnap akasztják.

Halkan kezdtem szomorú énekembe, majd lassan egy hang csatlakozott hozzám. Vékony, remegő, félénk hang, a dallamban is sokszor elakadt, de énekelt velem. Aztán még egy hang, és még egy.

Halk énekszó száll erre. A szabadság dala. Szemembe könny szökik, érzem melegét, ahogy végigfolyik arcomon. Az egyre erősödő énekből nem tudom kivenni a hangját, de tudom, hogy ő is énekel. Magam is kinyitom számat, és halkan, ahogy a lélek lélegzik, beszállok a dalba.

Hangom kisvártatva felerősödött, torkom szakadtából énekeltem, éreztem,a hogy fárad tüdőm. Mély, érces férfihangom elkeveredett a többivel, a reszketeg asszonyhangokkal, a megtört férfiénekekkel.

Nem merek hangosan énekelni, félek, hogy észrevesznek. Csakhamar el is hallgatok, nem zengtem tovább a dalt, mely kísérteni fog lázálmaimban. Arcom lehajtottam, a hideg kőnek adtam néma könnyeimet, ám az nem melegedett fel bánatom ékköveitől.

Hiába erős hangom, alig pár sort tudtam végigénekelni. Hangom elhalkult, majd elcsuklott. Csalódottan ültem le a kemény priccsre. Ha bárki rámnézett volna, csupán egy megkeseredett, kiégett ember hajlott hátát, lehorgasztott fejét, gondtól csüggedt vállát látta volna csak. De senki nem nézett be a rácsokon, az énekhang is pillanatokon belül elhalt.

Ideje lekászálódnom a falról, és hazamennem. Holnap úgyis látom. Az arcát, a szemét... Holnap akasztják.

--------------------------------------------------------------------------------

Úgy tettek, mintha veszélyes, mindenre elszánt gonosztevő lettem volna. Egy hatalmas cölöphöz kötözve, szekéren vittek a külön nekem ácsolt bitóhoz. Mindenhol embereket láttam, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket. Őt kerestem szememmel, de nem láttam. Sehol.

Már hajnal óta itt vagyok a téren. Tegnap ácsolták a vesztőhelyet, kerítéssel, hogy senki ne ugorhasson fel, lelátóval a hatalomnak. Széles utat hagytak a kocsinak, melyek majd meghozzák. A hóhér ott áll az emelvényen, meztelen felsőteste egyszerűen elborzasztóan termetes. Jómódú ember a hóhér. Hiába takarja arcát, mind tudjuk, ki ő.

Kerestem szememmel, de nem láttam sehol, csak azt a rengeteg embert. Sajnálatot láttam a szemükben, félelmet az arcukba, és egy-kettőében elszántságot. Azt az elszántságot, ami nemsokára a hurokba dugja fejem.

Ott van, ott hozzák. Szekéren, cölöphöz kötözve. Vékony, arca elgyötört és mocskos. Oh, az a mellkas, mely dagadt az erőtől most hogy lelappad, azok a karok, melyek munkához voltak szokva milyen vékonyak! Oh, az a drágakő ragyogású szem milyen tompán csillan, ahogy pásztázza a tömeget, az a kedves mosoly milyen messze tűnt ajkáról!

A nevemet kiáltotta. Azt hittem, valami őrült asszony, aztán megláttam. Vadként törte felém az utat a tömegen keresztül, szemeit könnyek mosták. Nemet intettem fejemmel.

Könnyek fátylazzák szemem, ezer és ezer forró könny mászik arcomon. Nemet intett. Nemet. Csak állok, nézek utána, ahogy leoldják a cölöpről, és a grádicson felkísérik, csak állok, és félek.

Durván fogott a hóhér, pedig ha akartam sem szökhettem volna. Tökéletesen kiéheztettek, nehogy jártányi erőm is maradjon. Szemem lehunytam, és hagytam, hogy a durva kötelet nyakamra hurkolja.

Nézni sem tudom...

Még hallottam, ahogy a nevemet kiáltja. Tudtam, hogy szeret, és szerettem én is. Elmosolyodtam.

Nézni sem tudom...