Történetek

A lövésem célba talált. Egészen közel láttam magamhoz a lányt, mintha előttem állna. Kinyújtottam felé a kezemet és ő megfogta. Magamhoz húztam és beleharaptam a nyakába. Szívni kezdtem a vérét, ő pedig meg sem próbált védekezni. Az egész két percig tarthatott, majd ellöktem magamtól. Sikítás hallatszott...

Egyik reggel, ahogy felkelt, és kezdett volna dolgozni, elvégezni a befejező ütéseket, hirtelen a szívéhez kapott és meghalt. Halálát egyik segédje vette észre, aki hiába várta, hogy kinyissa az ajtót, így szólt a szomszédnak, közösen kihívták a rendőrséget és betörték az ajtót...

Faragó Elemér reggel felkelt, felöltözött, majd megevett egy fél ecetes uborkát és meghalt. A rendőrség a helyszínelés során elkapta a megmaradt fél uborkát, bevitte az őrszobára...

Norton legnagyobb meglepetésére az üzem előtt koszos munkások egész kis hada állt, akik egymást túl kiabálva követelték a gyár újbóli üzembehelyezését. De hiába, ugyanis a tulajdonos csődöt jelentett és így 320 ember vált munkanélkülivé, köztük Norton is. A hír letaglózóan hatott a fiatal fiúra, akinek az egyetlen lehetőséget ez a munka adta, mert ő honfitársaival ellentétben nem akart Amerikába utazni és nem is akart birkát lopni, csakhogy Ausztráliába űzzék...

Másnap, szinte repültem az iskolába. A gyerekek nevettek, csodás óráink voltak. Már vagy együtt voltunk 1 1/2 éve, amikor egy éjszakán, közös, gyertyafényes vacsi után elémtérdelt, és megkérte a kezem. Röpültem haza, hogy közöljem apámmal az örömhírt. De ő nem tudhatta meg, hogy mi is történt...

Az imént művésznek neveztem magam, habár korántsem vagyok az. Szakmám szerint, természetesen annak számítok, sőt a tény, hogy percenként pattan ki az agyamból egy vers, egy sor gondolat, egy történet, egy elképzelt valóság, az is azt bizonyítja, hogy az vagyok, de sajnos én tudom a legjobban, hogy nem így van...

Azt mondják a halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Minden jó és rossz emlék újra felelevenül. Minden élményt újra átélünk.
És most itt vagyok. Nézem a testem mellett kétségbeesve, magába roskadó embert. Nem nyúl hozzám, csak néz. Némán sír, csak rázkódik a válla, és a szeméből könnyek szöknek útjukra...

Körülbelül egy órája eszembe jutott, hogy mielőtt nekiálltunk kivinni a srácokkal az ágyat, feltettem a teavizet. Ez még koradélután volt. Levágtam tehát egy gyors rohanást, megérkezésem a konyhába mátrixosra sikerült. Már nyúltam volna a tűzhelyen a tekerős vacakért, hogy elzárjam a gázt, mikor láttam, hogy már megtettem. Kinevettem magam, mert eszembe jutott, hogy mégis elzártam...

Gyakran megesett, hogy éjjelente alkoholban úszott. Szexuális lebegésben. Hogy miért csinálta ezt az egészet? Félt. Ennyi az egész. 18 éves és erős. De félt. Rettegett. Rettegett attól, hogy ez az egész véget ér egyszer. Vége szakad mindennek. Nem voltak céljai, csak reményei...

De nem. Nem, nem erről van az esetemben szó. Úgy látszik megszólalt az erkölcsi oldal, ami helyteleníti a világ, és a benne élő nők felszínességét. Látom a hibáikat, és elítélem őket. Nem fura? És akkor rájöttem. Nem a nőkkel van a gond. Nem is velem. Nem a rendszerrel, nem a társadalommal, nem a korral, nem. Felszínre került a női oldalam...