Az utolsó perc

Hideg volt a kő, aminek neki támasztotta vérző testét. Balkarja élettelenül lógott az oldalán. Tudta mozgatni de érezte nem sok esély, van rá, hogy valaha is olyan legyen, mint azelőtt. Optimista gondolkodása azt sugallta, hogy csak a sebből folyó vér látványa miatt olyan borzalmas, amúgy néhány öltés egy-két oltópisztolynyi szérum és jobb, mint újkorában. A jeges szél lassan havat kezdett szórni magából. Az apró szemű kristályok az arcába vágódtak, a fagy miatt úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák remegő arcát. Jobb karjában még mindig szorongatta kiürült fegyverét. Nagyon nehezen tudta mozgatni a fejét, de azért ment. Szomorú látvány fogadta. Emberei halottan feküdtek mellette, holttesteik között ellenséges katonák tetemei bűzlöttek. Elhunytak testét lassan befedte a hó. – Az élet is ilyen! – gondolta Wallis százados. Az emlékezet fátyla mindent beborít és vége. A múlt homályába vész minden. Becsület, Igazság, Önfeláldozás, Szerelem.

Végig gondolta, hogy is került ide. Az egyik nap még történelmet tanít egy középiskolában, másnap már azt kérdezik tőle, hogy milyen fegyvernemhez akar csatlakozni. A kegyetlen kiképzés, megaláztatások sorát kellett elviselnie hiába volt tiszti rangja. Aztán az első harcok, mikor látta az ellenség arcát, mikor először ölt… Már rég nem hitt a hazafiasságban, hogy a népéért harcol, úgyis néhány fejes majd elnöknek jelölteti magát, szinte hallotta, ahogy a propaganda gépezet hajtogatja majd, hogy ezt meg ezt az ütközetett, milyen hősiesen nyerték meg. A bársonyszékből. Az egész élete lassan peregni kezdett előtte, nagyon lassan. Nem volt se vígjáték, se más! Már nem bánta, hogy végett ér, csak gyorsítani szeretné egy kicsit. A nő, akit szeretet soha nem lehetett az övé, a munkáját se becsülték. Katonaként meg tette a kötelességét. Ha tehette volna, megmenti az embereit, de nem tudta…

A távolban fény villant, de már késő volt a 101. Űrdeszant 506. ezredének Easy századának. Wallis egy pillanatra forró csókot érzett az ajkán. Szemeiben vágyainak asszonya tükröződött. Keze az ő kezét kereste, miközben a fény föléje ért. Utoljára mosolyodott el, miközben könnyei arcára fagytak.