3. Beavatás

Egyre jobban kezdtem megszokni a vámpírok jelenlétét. Egész jól elbeszélgettünk és hülyéskedtünk velük. Teljesen másképp képzeltem őket. Azt hittem képtelenek nevetni, csak Rémusokban fogalmaznak és mindig a sötétben bujdosnak. De ők egészen emberiek, csak egy kicsit hosszabb a foguk és van néhány természetfeletti képességük. Meg néha embereket gyilkolnak. És gyakorlatilag halottak. Na jó hagyjuk.
Egész este beszélgettem a frissen kinevezett testőr csapatommal, aztán felmentem aludni, de előtte még megvacsiztam. Gyanúsan keveset eszem mostanában, pedig imádok kajálni. Hajnaltájban lefeküdtem. Azt hiszem kénytelen leszek hozzászokni, hogy nappal alszom, ha továbbra is tartani akarom velük intenzíven a kapcsolatot.

Mikor felébredtem Lisa már az ágyam szélén ült kék nyakban köthető felsőben és farmerban. Kedvesen nézett rám és a telefonomat nyújtotta.
- Téged keresnek. - mondta.
- Ó, köszi. - motyogtam, miközben a szememet dörzsöltem. - Hány óra?
- Fél öt. Egész jól bírtad. A többiekkel lent várunk. Ismerünk egy helyet, amit addig tartanak nyitva, amíg szeretnénk. Vennénk neked néhány dolgot hálából, amiért csatlakozol hozzánk.
- Nem bánom, ha ennyire ragaszkodtok hozzá - vigyorogtam. Ha ezek itt rám akarják költeni a pénzüket, akkor én nem fogok tiltakozni! Elvettem a telefont és beleszóltam.
- Igen?
- Hol a fenében vagy? - hallatszott Mia hangja - Hétfő óta próbálunk elérni!
- Jaj, bocs. Közbejött valami. Le kellett jönnöm Egerbe, mert megbetegedett a nagymamám.
Hogy lehetek ilyen ostoba? Ilyen marhaságot már rég nem találtam ki.
- Aha. - mondta Mia nem kicsit kételkedő hangsúllyal. - Ugye nem felejtetted el a Csilla szülinapját?
- Nem, persze, hogy nem. Előtte találkozzunk, vagy egyből odamenjünk?
- Menjünk?
- Hát az a helyzet, hogy hozom néhány barátomat is.
- Kiket?
- Nem ismered őket, de szerintem tetszeni fognak.
- Tényleg? - kérdezte Mia. Látszott a hangján, hogy nagyon felcsigáztam. - Pasik?
- Többek között. De neked van barátod, nem?
- Már nincs. Nagyon meguntam, hogy a haverjai előtt nem tud viselkedni, szóval nyitott vagyok az új dolgokra.
Elnevettem magam.
- Rendben. Akkor találkozzunk tíz körül a Blahán.
- Jól van. De ne késs el!
- Soha. Úgy ismersz?
- Á, kizárt! Na szia!
- Szia!

Kinyomtam a telefont és leraktam magam mellé az ágyra. Furcsa érzés volt visszazökkenni a hétköznapi életbe, és olyasvalakivel beszélni, aki nem tud semmit. Egészen elfelejtettem milyen érzés.
Ásítottam egy nagyot és felkeltem. Legszívesebben ezzel a lendülettel visszafeküdtem volna aludni. Nem tehetek róla, ez az egyik kedvenc elfoglaltságom. Kómában feküdni, öntudatlanul… Jaj, de jó is lenne!
Lisa kedvesen nézett még mindig, egy fél percre elidőzött a tekintete a nyakamon. Szegény biztos éhes. Erre a gondolatomra összeszedte magát és újra a szememre koncentrált.
- Tehát akkor öltözz fel és gyere le hozzánk. A többiek már lent vannak.
- Remek. Egy perc és jövök. - mondtam, mire felállt és kiment.
Aludni akarok! Na jó, nem mufurckodom, hanem felkelek.
Felálltam és odasétáltam a szekrényhez, amibe tegnap este valaki már berakta a ruháimat. Kivettem néhány cuccot és ledobtam az ágyra. Nem tudom, hogy hova megyünk, de én biztos nem fogok kiöltözni. Felőlem akár a Versaceba is vihetnek, akkor sem.
Beraktam a hatalmas karika fülbevalómat és a karomra csúsztattam vagy tíz ezüst karkötőt, bár nem tudom, hogy ezt a vámpírok mennyire fogják díjazni. Felvettem egy szürke felsőt, ami úgy néz ki, mintha alatta lenne még egy fehér hosszú ujjú. Ez az egyik kedvencem. Na meg egy farmert és az elmaradhatatlan baseballsapkát, amit csak akkor hordok, ha szarul érzem magam a bőrömben és elaludtam a hajam. Hurrá!
Felkaptam még egy fehér sportcipőt és odamentem az ajtóhoz. Szokásomhoz híven azért még dobtam egy csókot az én kis görényemnek, aki erre csak egy kedves ásítással válaszolt. Jellemző…

Szóval kinyitottam az ajtót és -hú, de meglepő módon- Carlost pillantottam meg
mögötte. Szokásához híven kurva jól nézett ki. Ő már az esti bulihoz volt öltözve. Fekete, bő bőrnadrágot viselt, piros atlétával és fekete kigombolt inggel, na meg piros deszkás cipőt. Olyan dögös volt, hogy úgy éreztem menten a lábai elé vetem magam és könyörgöm neki, hogy vigyen be a hálószobába. Hacsak nem szólal meg én komolyan megteszem!
- Szia! - köszönt rám.
- Szia! Nem lent kéne várnod a többiekkel? - kérdeztem zavartan.
- Nem bírtam ki. - ismerte be szégyenlősen és egy kicsit hátralépett.
- Miben mesterkedsz? - kérdeztem gyanakodva, elvégre egy vámpírnál sohase lehessen tudni.
- Hát szeretnék adni neked valamit, mielőtt lemegyünk.
- Micsodát?
Elkezdett kotorászni a zsebében. Milyen kis felkészült. Tuti, hogy ékszer lesz. Az ilyen srácoknak ez a mániájuk. Remélem mondjuk nem nyaklánc, mert csak a sajátomat hordom. Ezüstláncon egy kövekből kirakott S betű. Éljen az egoizmus.
Nagy nehezen kivett egy kis fekete dobozt. Ahogy kinyitotta elállt a lélegzetem. Naná, hogy gyűrű volt!
- Ugye ez nem… - kezdtem bele.
- Nem, dehogyis - legyintett, ami azért egy kicsit rosszul esett. - Egy egyszerű ajándék tőlem, hogy érezd milyen fontos vagy. Ööö…mármint a csapatnak, természetesen.
- Aha. Értem. - mosolyodtam el. Asszem ezt a mondatot rohadtul nem így akarta befejezni. Egyem azt a kis szerencsétlen mindenit. Jó tudni, hogy egy több száz éves vámpír is zavarba tud jönni.
Megfogta a kezemet és magához húzta. A bőre meleg volt és selymes, bizsergett tőle mindenem. A gyűrűt szépen felhúzta az ujjamra. És csodával határos módon az jó volt rám. Pedig eddig mindegyik leesett róla, amilyen szerencsétlen vagyok.
- Tudod, jó a megfigyelőképességünk. - nézett fel rám. De a kezemet még midig nem engedte el. Teljesen tanácstalan voltam. El kéne engednem, hisz én Christiannal kavarok. Bár ha jobban belegondolunk, akkor csak kavarnék, de mivel ez nem lehetséges… Egyszer nekem is lehet egy jó napom, nem?
Szóval végül is elindultunk kéz a kézben le a lépcsőn. Rólam talán az engedettnél jobban sugárzott a boldogság, na de ez most kit érdekel? Senki se szólhat bele.
A testőrségem, ahogy mondták, ott várt közvetlenül az ajtó mellett. Nagyon mehetnékük volt már. Mindannyian nagyon lazán voltak felöltözve. Még David is elhagyta a rá jellemző hosszú köpenyt. Bár ettől szemmel láthatólag nagyon szenvedett.
- Muszáj nekem ezt a hülyeséget hordanom? - kérdezte enyhén hisztisen Raultól, miközben a három számmal nagyobb kék színű pólóját húzogatta.
- Figyelj, ahova most megyünk rohadtul nem fogsz tudni elvegyülni abban az idétlen kabátodban.
- Hát, ami azt illeti, szerintem egyáltalán nem tudtok majd elvegyülni. - jegyeztem meg kételkedve.
- Ezt most miért mondod? - kérdezte Alesandro olyan olasz akcentussal, hogy majd belesüketültem. Asszem direkt csinálta, a kedvemért.
- Végül is leruccanok öt vámpírral egy emberekkel megtömött helyre. Tulajdonképpen csak az nem veszi észre rajtatok, hogy mások vagytok, aki totálisan be van tépve. Teljesen mindegy mit csináltok az öltözéketekkel, mert ez belőletek jön.
- Mi nem adjuk fel. - ütött a vállamra haverkodósan Raul.
- Indulhatnánk lassan? - kérdezte Carlos, aki még mindig a kezemet szorongatta.
- Nekem teljesen mindegy már. - mondta bosszúsan David. Kifejezetten aranyos volt, ahogy ott morgott magában.
- Persze, de én vezetek - vette át az irányítást Alessandro.
- Nem is tudtam, hogy a vámpírok tudnak vezetni. - motyogtam. Pontosan tudtam, hogy ez most iszonyat ostobán hangzott, de nem bírtam ki. Kibukott belőlem. Még szép, hogy tudnak, hisz ha nem haladnak a korral, egész egyszerűen kihalnak. Talán ezért is nem válaszolt erre senki. Bár Raul gyanúsan vigyorgott.

Kiléptünk a kertbe és tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen most látom először kintről a házat. Hát mondanom sem kell, hogy hatalmas! A falak színét nem tudtam megállapítani a sötét miatt, de valószínűleg valami sötétebb lehetett. De ennyinél feladtam, mert az biztos hogy nem fogok odamenni mintát venni.
- Erre - mondta Carlos és egy picit balra húzott. Ahogy kiértünk a fasor mögül megpillantottam egy hatalmas fekete dzsipet. Hát nem rossz!
- Ezzel fogunk menni? - kérdeztem, persze a válasz ismét magától értetődő volt. Nem baj, nőből vagyok, szeretek csacsogni.
- Igen. - felelte Carlos és hátulra vezetett. Kinyitotta előttem az ajtót és felsegített, tekintve a magasságomat.
Belül is hatalmas volt az egész. Bőrülésekkel és sötétített ablakokkal. Bár ez nem tudom mire kellett, mert valószínű, hogy csak este használják. Végül beültem középre. Carlos felpattant mellém, másik oldalamra pedig David, aki még mindig a bő kordnadrágján szörnyülködött. Raul befészkelte magát az anyósülésre és az ölébe kapta Lisát. Ha ezt egy rendőr meglátja, akkor sanyi lesz Alessandro jogsijának. De az is lehet, hogy nincs neki, hisz a vizsgák mégiscsak nappal vannak. Mondjuk olyan téren egyszerű nekik, hogy ha esetleg megállítják őket, lazán megbűvölik a zsernyákokat. Na ja, mindenkinek jól jönne egy ilyen képesség. Én a változatosság kedvéért tuti, hogy csak megint megpörkölnék valakit.

Beindult a motor és mi szép lassan kigördültük a kapun. Fogalmam sincs, hogy hol lehettünk.
- Mégis milyen helyre megyünk? - kérdezte Lisa, miközben Raul ölében fészkelődött.
- Hát ez tulajdonképpen egy klub. Nem túl nagy és hip-hop zenét játszanak. - magyaráztam. - Feltéve, ha most az estére gondolsz. Mert, hogy most hova tartunk, arról fogalmam sincs.
- Á, csak veszünk neked néhány ruhát, mert Raul folyamatosan ezt szajkózza és már nem bírunk vele. - mondta Alessandro miközben vadul jobbra rántotta a kormányt. Nagyon gyorsan mentünk. Szerintem ez a pasi túl sokat játszott a Need for speed-del…
- Ez igazán kedves. De ha még egyszer leszólja a cuccaimat, esküszöm, kitépem a nyelvét! - harsantam fel, mert azért csak nem hagyhattam magam.
- Most fenyegetsz? - nevetett fel Raul.
- Jó, tudom, hogy rohadtul nem hatódtok meg a kis beszólásaimtól, de nekem megnyugszik a lelkem tőle. - motyogtam, persze mosolyogva, hisz ők sem gondolták komolyan az egészet.
- Ha már ott leszünk vehetnénk valamit nekem is. - tette hozzá David, aki még mindig hitetlenkedve bámulta a ruháját. - Nem hiszem el! Én vagyok köztetek a legidősebb, erre meg képesek vagytok belőlem teljesen hülyét csinálni!
- Ne hisztizz már! - nevetett Carlos mellettem.
- Tényleg nagyon dögös vagy! - vigyorogtam, miközben alaposan végigmértem.
- Na jól van, menjetek a fenébe! - mondta erre David és sértődötten keresztbe tette a kezét és az ablaküveg felé fordult. Pont úgy festett, mint egy durcás óvodás.
- Tudjátok, azért eléggé kezd széthullani egy kép bennem a vámpírokról. - kezdtem bele abba, ami már régóta nyomta a lelkemet - Szóval egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a könyvekben. Olyan hétköznapinak tűntök, már amennyire ez lehetséges. Na meg ez is - mutattam David felé - Ilyet csinál egy több száz éves valaki?
- Hát egy normális nem nagyon - ugratta Raul a besértődött Davidet.
- Hagyjatok békén! - motyogta erre David és még jobban próbált kifordulni, már amennyire a dereka engedte.
- Mondtam már, hogy nem vagyunk olyan idétlenek - magyarázta Carlos és a kezét a combomra csúsztatva - Ugyanolyanok maradunk, mint mikor meghaltunk. Ugyanolyan test és ugyanolyan jellem. Szerencsére a vámpírok szinte mind fiatalok, ezért könnyebben megy a beilleszkedés. Az idősek gyanakvóbbak.
- És nem is olyan finomak - kuncogott Raul.
- Na asszem ezt nem kellett volna hallanom - mondtam, miközben elővettem a legzavartabb arckifejezésemet.
- Á, ez sem úgy megy, mint annak idején - nosztalgiázott Alessandro és én még pont láttam a visszapillantóból, hogy rohadtul nem a vezetésre figyel, hanem a távolba mereng.
- Alessandro, én nem akarok beleszólni, de tudod, ha mi itt karambolozunk, az lehet, hogy titeket nem nyír ki, de én valószínűleg poszter leszek a szélvédőn.
- Előkapott a halálfélelem? - kérdezte Carlos és egy picit megszorította a lábam. Gondolom megnyugtatásnak szánta, de én libabőrös lettem tőle.
- Nem, csak egy picit para veletek utazni - mutattam a vadul száguldozó fákra, amik csak elmosódó foltoknak tűntek az ablakból.

Végül is fél óra alatt sikerült felérni Pestre Alessandro Forma-1-es pilóta képességeinek köszönhetően. Számomra ismeretlen környéken voltunk, de azt azért még láttam, hogy nagyon proccos. Leparkoltunk egy üzlet előtt és nagy nehezen kikászálódtunk a kocsiból. Természetesen engem Carlos segített ki és utána újfent el sem engedte a kezemet.
A kirakatban a lehető legválasztékosabb ruhákat kínálták. Minden stílusban, teljesen mai divat szerint. Az ajtón egy papír: Zárva.
- Hát ez szívás. - jegyeztem meg, csakúgy magamnak.
- A francokat. - felelt erre Raul.
- Akkor inkább menjünk haza - javasolta David, aki hátul duzzogott.
- Fél perc. - mondta Alessandro és előkapta a telefonját. Hát nem kispályás, mit ne mondjak. Kilométerekről sütött róla, hogy rohadt drága. Tárcsázni kezdett és végül olaszul beszélt valakivel, majd lerakta és így szólt - Na a tulaj még itt van, szóval mindjárt nyitnak.
És valóban, ahogy ezt kimondta máris felkapcsolódott bent a villany és egy fiatal lány jelent meg, hogy kinyisson.
- Azért egy kicsit előbb is szólhattál volna, hogy jössz - mondta rosszallóan, miközben kitárta előttünk az ajtót.
- Jaj, tudod hogy megy ez - vigyorgott rá Alessandro, amitől a csaj majdnem szó szerint szétolvadt a padlón.
- Bocsesz, csak hát neki kéne valami ruha - mutatott rám Raul a tőle megszokott kedves és távolságtartó stílusban.
- Rendben, gyertek be. - egyezett bele és betessékelt minket. Közben én azon gondolkodtam, hogy azért adta-e meg magát ilyen könnyen, mert ennyire reménytelen eset lennék?
A helység hatalmas volt, középen kényelmes fotelekkel, a falak világosak. A ruhák színek szerint voltak csoportosítva, de én még életemben nem láttam ennyit egy rakáson.
- Itt gond lesz. Máris fellépett nálam a bőségzavar. - mondtam.
- Semmi gond. - mosolygott Carlos - Amit csak akarsz, most megkaphatod.
- Basszus ez a mennyország! - csillant fel a szemem. Ez most akkor egy régóta dédelgetett álmom megvalósulása. Gyanakodva a pult felé sandítottam és - igen! - ékszerek voltak kirakva.

Körülbelül két órával később sikerült kiválasztanom jó pár cuccot és még azt is megengedtem, hogy Raul javasoljon néhány ruhadarabot. Ezeket mondjuk nem túl valószínű, hogy akárcsak egyszer is felveszem majd, de neki is lehet egy jó napja. Plusz most amúgy is mindent lehet, szóval ki vagyok én, hogy megakadályozzam a tervében?
Végül Carloshoz öltözve,- amit egyébként gáznak tartok, de mindegy - egy piros atlétában, ami flitterekkel van felturbózva és egy fekete szoknyában, hozzá tartozó lapos talpú csizmával libbentem ki az üzletből. A kezemen könyékig érő szintén fekete kesztyű, aminek az ujjai ki vannak vágva. Carlos rám segítette a kabátomat és hátraszólt a vadul smároló Raulnak és Lisának, hogy most már menni kéne. Közben pedig Alessandro és David betuszkolta a zacskókat a csomagtartóba. Nálam egyedül csak a frissen beszerzett táskám maradt.
Nagy nehezen sikerült beszállni a kocsiba, ahol én a szokásos középső helyemre ültem le.
- Egy kicsit körözhetnénk, amíg rendbe szedem magam? - kérdeztem Alessandrotól.
- Persze. - vonta fel a szemöldökét, de nem mondott semmit.
Felnyúltam és felkapcsoltam a villanyt, mire David fájdalmasan feljajdult.
- Bocs. - néztem rá.
- Semmi gond. - motyogta, de még mindig durcás hangulatban volt, szóval inkább itt befejeztem vele a társalgást.
- Hoztam ám neked is valamit - fordult David felé Raul.
- Mit? - kérdezte a vámpír gyanakodva.
- Tádám - vigyorodott el Raul és a fejébe nyomott egy baseball sapkát. - Így már tökéletes az összhatás.

David nem mondott semmit. Az esti megpróbáltatások kiölték belőle a küzdeni akarást és a változatosság kedvéért csak sértődötten az ablak felé fordult.
Én meg előkaptam egy tükröt és megpróbáltam valami füstös szemet festeni magamnak. Na most ez nehezebb volt egy kicsivel a kelleténél, mert Alessandro még mindig vadul kanyargott mindenfelé és ettől a szemceruza néha vészesen megingott. Végül, mikor ezt sikeresen összehoztam, kiengedtem az ideiglenesen összefogott hajam és felcsaptam a fejemre a piros szalaggal átfogott fekete kalapomat.
- Na kész is vagyok. - jelentettem ki büszkén.
- Remek, akkor mehetünk? - kérdezte Alessandro.
- Igen, a többiek már várnak Tudod az utat?
- Naná - felelte nemes egyszerűséggel és, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban beletaposott a gázba.
- Addig hangolódjunk - mondta Raul és elővett a kesztyűtartóból egy CD-t, majd berakta a lejátszóba.
- Mi ez? - néztem rá gyanakodva.
- Hát bátorkodtam egy kis válogatást készíteni. - magyarázta, mire megszólalt a hip-hop zene.
Gyakorlatilag üvöltözve száguldoztunk keresztül fél Pesten, mire végre megérkeztünk a Blahára. A többieket már messziről ki lehetett szúrni. Ott türelmetlenkedtek a szökőkútnál, mert én már megint elkéstem. Csilla és Ica a pasijaikkal, Médouval és Gáborral, míg Mia és az én drága szomszédom, Dóri szólóban. Szerintem ők örülni fognak a felhozatalnak, amit kerítettem nekik.
- Én inkább elviszem a kocsit a helyre, ti pedig szálljatok ki - javasolta Lisa. Gondolom, megérezte, hogy a pasikat a barátnőimnek tartogatom, így nem akart zavarni.
- Rendben, de nem gond? - kérdeztem udvariasan.
- Nem, dehogyis. Fél óra múlva behozom a lemaradást. - kacsintott rám.
- Akkor nagy levegő és indulás - mondtam a többieknek, mire egy emberként előre lendültünk és kipattantunk az autóból.

Magabiztosan sétáltam elöl, mögöttem kicsit lemaradva a többiekkel. Alig értem oda, Dóri máris letámadott.
- Hol a francba voltál ennyi ideig? - köszönt kedvesen, miközben hosszú, vörös haja a szemébe hullt. - Fél órája várunk rád a hidegben! - még mielőtt válaszolni tudtam volna, észrevettem, hogy a pillantása megenyhül és a hátam mögé téved. - Na jó, most az egyszer elnézem, ha megmondod, kik ezek?
- Hát ők a barátaim és ha nem gond, akkor ma velünk tartanak.
- Gond? - kapott a szón Mia. - Neeem. Szerintem ez nem lesz gond. - vigyorodott el kajánul.
- Akkor bemutatnám nektek Alessandrot, Davidet, Carlost és Rault. - mutattam végig rajtuk. A csajok természetesen mind nagyon érdeklődőnek mutatkoztak, mire a Médou és Gábor egy egészen picit megsértődött.
Csilla erre úgy tett, mintha Médou fehér cipője nagyon érdekelné, Ica pedig megpróbálta nem tudomásul venni, hogy Raul Johnny Depp kettő és Gábor kabátját kezdte igazgatni.
- És őket is bemutatnád nekünk? - kérdezte Raul, miközben nem kicsit Icát kezdte el bámulni. Legszívesebben rá szóltam volna, hogy fejezze be. Az mondjuk biztos, hogy Gábor gondolatait ebben a percben nem fogja zsebre vágni. Bár lehet, hogy direkt csinálta…
- De persze. - mondtam - Ő itt Mia, Dóri, Ica, Csilla, Médou és Gábor.
- Örvendek - vigyorgott Raul és már nyújtotta is a kezét Icának, mire Gábor egy jelentőségteljest köhintett, így a mozdulat félbemaradt.
- Jobb lesz, ha indulunk. - ajánlotta fel Carlos és megfogta a kezem. Nyílván érezte a kitörőben lévő vihart.
- Igen, szerintem is - mondtam, mire elbattyogtunk a villamoshoz. Megjegyezném, hogy a változatosság kedvéért teljesen meg volt tömve, ami azt eredményezte, hogy a legkevésbé sem tudtunk elvegyülni.

Ahogy felszálltunk, minden arc felénk fordult, hogy a vámpírokat nézze. És nem csak a csajok, hanem a srácok is érezték a vonzásukat, pont, ahogy azt már Carlos is megmondta. Közelebb simultam hozzá, hogy az összes idióta, vihogó kiscsaj észrevegye, hogy vele vagyok. Nagyon nem hiányzott az estére egy hiszti valami félreértés miatt. David közben Dórinak siránkozott, hogy ő rosszul van ettől a cucctól és valaki igazán segíthetne rajta. Erre a csaj boldogan felajánlotta, hogy ő majd szívesen letépi róla. Erre a kijelentésre mosolyogni kezdtem. Úgy látszik valaki javíthatatlan.
Mellettük Mia és Alessandro beszélgettek nagyon elmélyülten valamiről. De gondolom ott se a téma volt az elsődleges…
Raul pedig még mindig Icát fűzte a hülyeségeivel, miközben Gábor védelmezően átkarolta a lányt. Mondjuk ez a vámpírt rohadtul nem zavarta és folytatta a bókolást és a flörtölést. Na asszem akkor lesznek gondok, ha megjelenik Lisa is.
Csilla eközben megpróbált semmiről sem tudomást venni és a féltékeny Médout nyugtatgatta, a fiú fekete bőrét simogatva.
Olyanok voltunk, mint egy nagy család, ahogy mindenki a saját gondjával küszködött. Hát gyönyörűnek ígérkezik az este. Védelmet keresve átkaroltam Carlos nyakát és belenéztem a szemébe. Erre ő teljesen ledöbbent. Csak egyszer voltam ilyen közel hozzá, de ez most más volt. Arra gondoltam, hogy olyan, mintha járnánk, de még sosem smároltunk. Komolyan eltűnődtem, milyen lehet egy vámpírral csókolózni. Pontosan tudtam, hogy hallja, amit gondolok és rémesen aranyos volt, ahogy egyszerre szégyenlősen elpirult. De azért mentségére legyen mondva, hősiesen átkarolta a derekamat, már amennyire ezt a vastag kabát engedte.

Ahogy néztem, felcsapott benne a szexuális energia. Tudtán kívül beindult nála a klasszikus vámpír vonzás. De éreztem, hogy ez most csak nekem szól és az alap kisugárzáson kívül, a többiek ezt nem érzik. Fogalmam sincs, mennyire tudja őket elragadni a hév, de egyszerre úgy tűnt, hogy képes lenne itt helyben rám mászni, anélkül, hogy egy kicsit is zavarná a közönség. És egyszerre engem sem zavart volna, csak érezni akartam, milyen lehet vele lenni. Betámasztott egy kapaszkodó csőnek és az egyik lábát jó szorosan az én két lábam közé szorította, amitől majdnem felsikoltottam. Senki sem vett észre belőle semmit, valószínűleg ez Carlosnak köszönhető. Halkan sóhajtottam, ahogy zötykölődtünk. Nem igaz, hogy ez velem történik! Én ilyet nem hagyok csakúgy! Bár ki tudja. Az utóbbi időben talán túl huncut lettem.
A jobb kezét közben lassan előrevezette és lehúzta a kabátom cipzárját, hogy bebújhasson alá. Az egész testével hozzám préselődött, így hallhattam a szapora lélegzetét. A szememet fürkészte és néha-néha a számra tévedt a pillantása. Az üzenet egyértelmű volt: Csókolj meg!
Hú, hát ha ennyire szeretné, akkor én igazán nem fogok tiltakozni! Beletúrtam a hajába az egyik kezemmel, míg a másikkal a hátát simogattam. Egy kicsit lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem a magasságát. Olyan közel voltam hozzá, hogy már a bőrömön éreztem a leheletét. A tekintete elhomályosult és remegni kezdett a teste, úgy várta a pillanatot, hogy végre megcsókolhasson. Előbújt belőle az ösztön.
- Le kéne szállni, nem? - rikkantotta el magát Mia.
A pillanat elmúlt, és mi úgy ugrottunk vissza a kiinduló állásba, mint akit tetten értek. Ebben a percben egy kiskanál vízben képes lettem volna megfojtani Miát. Bár talán mégsem. Nem tudta, mit csinál. De ezért az este folyamán tuti, hogy egyszer félbeszakítok valamit közte és Alessandro között!!!
- Jé, télleg! - mondtam és kicsit csúnyán néztem rá, mire sunyin elvigyorodott. Naná, hogy tudta, hogy megzavart valamit! - Te mocsok pocok! - vetettem oda neki mosolyogva.
Szép lassan mindannyian lekászálódtunk és elindultunk a klubba. Körülbelül öt perc gyaloglás után már ott is voltunk. Carlos pedig gálánsan kifizette a belépőket. Honnan lehet nekik ilyen sok pénzük?
Az egész hely nem túl nagy, viszont nagyon kellemes hangulatú. Mindenhol hatalmas kör alakú kanapék asztalokkal, a falakon pedig gyertyák lógnak. A táncparkett mondjuk lehetne valamivel nagyobb is, de azért még így is ez a legjobb klub a környéken. Bent már szólt a zene, és rengeteg ember üldögélt. Ahogy végig lejtettünk a csapattal mindenki utánunk fordult. Pontosabban a vámpírok után. Elég fullasztóak voltak az energiájukkal.

Leraktuk a ruháinkat és letelepedtünk egy asztalhoz. Picit azért görcsöltem, hogy esetleg a falakon lévő tükrökben nem látszódnak majd a vámpírok, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez is csak valami debil legenda.
- Hű, nagyon jól nézel ki! - mosolygott a paprikapiros Icára Raul, mire Gábor gyilkos pillantást lövellt a srác felé. Azt nem értettem, hogy ha Raul hallja, amit Gábor gondol, akkor mi a francért csinálja ezt? Bár lehet, hogy direkt a cukkolásra hajt.
- Gyakran jártok ide? - próbált beszélgetni David, miközben gyanúsan méregette a szomszéd asztalnál ülő srácokat, akik ugyanolyan ruhában voltak, mint ő, csak más színben.
- Hát eléggé. - válaszolt Csilla és cinkos pillantást váltott velem, de persze úgy, hogy ebből Médou ne lásson túl sokat.
- Én nem nagyon járok ilyen helyekre, mert nem tudok táncolni. - magyarázta Alessandro.
- Majd én megtanítalak! - kapott a szón Mia és már húzta is magával a srácot a táncparkett felé. Ő elég gyorsan ráröpült, Dórival ellenben, aki még mindig Davidet vigasztalta a ruha depressziója miatt. De szemmel láthatólag tetszett neki a fiú esetlensége.
Ránéztem Carlosra, aki egy fél percre sem vette le rólam a szemét, mióta leszálltunk a villamosról.
- Mi az? - kérdeztem pirulva.
- Semmi, csak legszívesebben kettesben lennék veled, hogy befejezzük, amit elkezdtünk.
- Hát ez azért nekem is megfordult a fejemben. - ismertem be, de azért a szemeim elkerekedtek egy egészen picit. Eddig azt hittem, hogy ő nem mond ilyesmit, mert túl szégyellős hozzá. Erre meg jön egy ilyennel, hogy semmi, csak…
- Táncolunk? - kérdezte.
- Naná! - vigyorogtam - De készülj fel, hogy nem lesz kispálya, szóval remélem tudsz táncolni.
- Még szép! - húzta ki magát - Kiscsaj, én profi vagyok az ilyesmiben!
Megfogta a kezem, bár jobban belegondolva el sem engedte, és bevezetett a táncoló emberek közé.
Hozzám simult és átkarolt, miközben együtt mozogtunk a zene ritmusára. Néha elengedtük egymást, hogy bemutassunk egy-egy komolyabb figurát. Tényleg nagyon ügyesen nyomta, teljesen ledöbbentem tőle. A mozgásában egy egészen kicsit azért látszott, hogy nem emberi, de ezt ügyesen kontrollálta. Olyan laza volt, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Nagyon aranyos volt, ahogy ott szórakoztatta magát.

Csilla is feltűnt Médouval, de ők annyira nem a tánccal voltak elfoglalva, mint egymás mandulájának kölcsönös érdeklődésével, szóval inkább nem hívtam őket oda magunkhoz. Mia Alessandronak tartott táncleckéivel küzdött több-kevesebb sikerrel, így végképp egyedül maradtam Carlossal, amit nem is bántam.
A srác eközben már rég nem vette komolyan a dolgot és elhülyéskedte az egészet. Épp egy moonwalk rögtönzésén ügyködött, mikor újra közelebb kerültünk egymáshoz. Ekkor beraktak egy olyan zenét, amit rengetegen szeretnek, ezért rohamosan megnőtt az emberek száma. Mindenki ugrált és egyre kevesebb lett a hely. Carlos szeme megint olyan volt, mint mikor a macska szemében tükröződik a fény. Reméltem, hogy nem tűnik fel senkinek, de ez alapból hülye ötlet volt, mert őt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Egyre melegebb lett, a levegőt alig lehetett beszívni a párától, és tömény emberszag keringett mindenhol. Ahogy a zene is egyre gyorsult, Carlos szeme is vadabbul villogott és mostanra a legcsekélyebb mértékben sem lehetett emberinek nevezni, amit csinált. Egyre többen nézték megbűvölten a gyönyörű mozgását, amihez felerősödő energia csatlakozott. Ha így folytatja, akkor annak rohadtul nem lesz jó vége! Elragadta a hév és a sok ember közelsége. Megláttam benne az éhes ragadozót. Gyorsan megragadtam a kezét és kirángattam a viszonylag kihalt folyosóra. Érdeklődő tekintettel figyelte az arcomat, mintha nem is ő lenne.
- Fejezd be! - kiáltottam rá, de ő még mindig csak állatian meredt rám. - Fejezd már be, hallod? Ha nem hagyod abba, akkor gondok lesznek! Nem viccelek!
Tudtam, hogy hülyén hangzik minden nemű fenyegetés az én számból, mert nem vagyok egy tekintélyt parancsoló személyiség, de akkor is. Komolyan gondoltam, hogy ha nem változik vissza normálissá, akkor esetleg meg is pörkölöm!
Erre a gondolatomra láthatólag összeszedte magát valamennyire, de azért én még leadtam egy figyelmezető pofont.
- Aú! - jajdult fel és megdörzsölte az arcát, pedig kizárt, hogy akár megérezte volna - Már tudatomnál vagyok!
- Mi az Isten volt ez? - förmedtem rá.
- Ne haragudj, csak egy kicsit beleéltem magam.
- Azt észrevettem!
- Tényleg ne haragudj! Rég nem történt már ilyen velem, csak hát az a sok ember, meg a te közelséged is. - mondta szégyenlősen és a szemét lesütötte a földre.
- És mégis mit mondjunk nekik? Ezt mindenki kiszúrta!
- Semmit, szerintem már el is felejtették. - villantott egy halvány és bátortalan mosolyt.
- Ne vigyorogj már, mert akkor nem tudok haragudni! - mondtam bosszúsan, de már nem is voltam ideges. Ha ezt csinálja valaki, akkor rögtön megenyhül a kis lelkem.
- Ezt jó tudni, később felhasználom ellened! - élt máris vissza a helyzettel a bűnbánás legenyhébb jelét sem mutatva.
- Na menjünk vissza a többiekhez! - javasoltam - Franc se tudja, hogy életben vannak-e még a barátaim a haverjaid társaságában.
- Á, olyan jámborak vagyunk, mint a ma született bárány. - somolygott és közben direkt megvillantotta a szemét a szemfogaival együtt.
- Na csak ne cukkolj, mert a végén bajok lesznek! - nevettem.
Megfogtam a kezét és húzni kezdtem magam után. Ezt a legtöbben utálják körülöttem, de én egyszerűen így közlekedem. Ha valamerre megyek valakivel és én vezetek, akkor a szerencsétlent muszáj rángatnom. Különben oda az élvezet.
De Carlos egy szót se szólt, csak jött engedelmesen mögöttem, miközben sokkal inkább ő szorította kezem, mint én az övét.

Ahogy visszaértünk észrevettem, hogy a helyzet nem változott sokat. Csilláék még mindig ugyanabban a pózban szórakoztatták egymást, Mia és Dóri pedig már teljesen rámásztak a vámpírokra, akiknek ezzel semmi bajuk sem volt. Legalábbis nagyon nem úgy néztek ki, mint akik veszettül tiltakoznak…
Nem úgy Gáboréknál, ahova már becsatlakozott Lisa is, és érdeklődve figyelte, ahogy Raul továbbra is fűzi a teljesen paprikapiros Icát. Nos, Gábornak az arcára ültek a gondolatai…
Úgy éreztem, hogy kötelességem segíteni nekik, ha már miattam kerültek ilyen helyzetbe. Így hát megindultam az asztal felé, magam mögött vonszolva Carlost, aki után tömegesen nyáladzottak a csajok, meg néhány kétes érdeklődésű fiú.
Mielőtt azonban sikerült volna odaérni, Gábor felpattant és nekiugrott Raulnak.
- Hagyd már végre békén! - ordította. Raul persze alig érzett valamit belőle, de most végre megértette, hogy mi a helyzet és elhúzódott. Ica nem igazán tudta, hogy mit csináljon és csak kérdőn figyelte az eseményeket. Komolyan már csak a pattogatott kukorica hiányzott a kezéből.
- Jobb lenne, ha megnyugodnátok, mert mindenki minket néz! - nyugtatgattam őket, még mielőtt durvábbra fordult volna a dolog. Én tulajdonképpen csak Gábor testi épségét féltettem, mert azt nem hiszem, hogy a vámpír bármit is megérezne egy esetleges verekedésből.
- Ez nem újdonság. - jegyezte meg mosolyogva Raul, miközben körül pillantott és színpadiasan meghajolt egy őt bambuló lány felé, aki erre elájult.
- Azért ez durva volt! - vigyorodott el Dóri.
- Ja, taníts meg rá! - kapott az ötleten Mia.
- Na ma este senki nem tanul meg semmit! - horkantam fel. Még csak az kéne, hogy a barátaimból ezek itt vámpírt faragjanak.
- Ne legyél már ilyen ünneprontó! - játszotta a sértődöttet Mia.
- Jobb lenne, ha Mr. Depp tiszteletben tartaná, hogy vannak, akik szeretik egymást. - fordultam szemrehányóan Raul felé.
- Ugyan már! - legyintett - Nem akartam én semmi rosszat, csak egy kicsit fel akartam dobni a csaj kedvét.
- Hát persze. - mondtam sunyin vigyorogva. - Ezt hagyd inkább másra. Hol vannak?
Ahogy körülnéztem, sehol sem láttam Gábort és Icát.
- Hát mikor elindultak még nagyon veszekedtek. - szólalt meg Csilla, aki közben helyet foglalt Médou ölében.
- Basszus. - motyogtam.
- Feltámadt a lelkiismereted? - vigyorgott Raul.
- Ha ma este komolyabb zűr lesz kettejük között én kinyírlak! Amúgy is közel állsz már hozzá! - fenyegetőztem, de hát úgyis tudja, hogy hülyéskedem, így meg se próbáltam szadistára venni a figurát.
Carlos leült és magához húzott, de valahogy nekem nem akaródzott nyugisan üldögélni, így állva maradtam. Megfogta a kezem és átemelte a feje felett, hogy a másik vállát érintsem vele, aztán húzogatni kezdte magán, hogy simogassam.
- Te aztán céltudatos vagy! - néztem rá, hogy még meg is dobja a pillanatot egy huncut félmosollyal.

Körülbelül fél órája beszélgettünk a többiekkel, de Icáék még mindig nem kerültek elő. Egy picit azért aggódtam. Mondjuk nem azért, mert attól féltem, hogy megkajolja őket valami, csak egyszerűen rohadtul nem akartam, hogy az én lelkemen száradjon, ha esetleg szétmennek. Hú, de önző vagyok!
Carlos addig addig mesterkedett, míg végül az ölébe ültem, amitől ő büszkén kihúzta magát és onnantól kezdve folyamatosan vigyorgott, megtűzdelve elvétett heherészésekkel.
Már David sem érezte magát kényelmetlenül a ruhája miatt és sokkal inkább Dóri viselete iránt érdeklődött. Az egész este kezdett átcsapni orgiába. Na és ebben a percben erőltetett köhintéseket hallottam meg a hátam mögött. Annyiszor hallottam már ezelőtt, hogy teljesen nyilvánvalóvá vált előttem, ki lehet az. Megfordultam és - Mit ad Isten! - a volt pasim állt tőlünk alig egy méterre. Folyton ezt csinálta, ha jól éreztem magam, és ha véletlenül egy szórakozóhelyen tartózkodtunk. Megpróbálta pokollá tenni az estémet, mert neki az volt a pokol, ha engem boldogan lát. Carlos csak rátett egy lapáttal, ahogy ott terpesztett alattam és közben más kiscsajok is bámulták. Lehet, hogy gonosz vagyok, de rohadtul élveztem a helyzetet. Túl sok volt az a mocsokság, amit annak idején kaptam tőle.
- Mit akarsz? - förmedtem rá a lehető legkedvesebb hangomon.
- Látom, már megvan, kivel fogsz ma este dugni. - mutatott a szokásos megnyerő modorában Carlos felé, aki erre rögtön kizökkent kedélyes hangulatából és feszülten figyelni kezdett.
- Tudod, undorító vagy! - mondtam és már fordultam volna vissza a többiek felé, de ekkor megfogta az álkapcsomat és maga felé rántotta. Komolyan csodálkoztam, hogy nem tört el a nyakam. - Eressz el, mert megbánod.
- Ugyan mit tudnál te tenni ellenem? - nevetett fel. Szemmel láthatólag nem jött zavarba Carlos egyre dühösebb arckifejezésétől.
- Nagyon is sokat. - motyogtam.
- Persze, gondolom. Semmit sem érsz, te kis szerencsétlen ribanc! Remélem, jól fogod érezni magad a köcsögöddel! - intett újra Carlos felé, aki egyszerre felpattant, de úgy, hogy én még csak meg se billentem és nyomban helyet cseréltem vele.
A vámpír a torkánál fogva tartotta a levegőben és közben ugyanolyan állatias arcot vágott, mint mikor tánc közben kifordult magából. Hirtelen felálltam és ráüvöltöttem Carlosra.
- Ereszd el! Nem ér ennyit! Hagyd már! - közben a karját ütöttem. Ez azért a második eset volt, hogy valakit majdnem kegyetlenül megvertek az este folyamán, pedig olyan régóta még nem is tartózkodtunk itt. Mondjuk ez a második alkalom azért tetszett volna, csak hát nem akartam bajba sodorni Carlost. Sebaj, majd legközelebb.

Közben a vámpír szép lassan felém fordította fejét és leengedte a srácot. Várta, hogy mit kérek tőle legközelebb. Semmi se jutott eszembe, így rábíztam a döntést. Közben az a kis gyík már rég lelépett. Reméltem, hogy ez a kis közjáték elveszi a kedvét a további cseszegetésemtől.
- Mindjárt jövök. - mondtam a többieknek és elindultam a folyosó felé. Egyedüllétre volt szükségem. Ilyenkor szeretek elvonulni és feldolgozni magamban az eseményeket. Meg amúgy is megfájdult a fejem a piáktól, amiket a srácok folyamatosan rendeltek nekünk. Csak egy olyan helyre akartam menni, ahol nem dübörög a zene.
Hogy tudtam járni egy ilyen szeméttel, mint ő? Persze mikor összejöttünk még kedves volt és a tenyerén hordozott. Gyanítom, hogy az tette őt tönkre, hogy szétmentünk. De ami nem megy, azt nem lehet erőltetni. És egy ilyen alakkal erősen meg kell erőltetnie magát az ember lányának, hogy menjen bármi is.

Azért igazán rendes volt Carlostól, hogy megpróbált megvédeni. Milyen kis aranyosan ugrott fel. Bár talán nem is felugrott, hisz egyszerre csak eltűnt alólam. Asszem ezek után jobb lenne, ha szép lassan elindulnánk, mert már túl nagy a felhajtás körülöttünk. Elsétáltam egy ajtó előtt, amin a RAKTÁR szó állt. Körülnéztem és végül arra jutottam, hogy úgyse fog most idejönni senki sem, nekem pedig égető szükségem van most egy kis nyugalomra, ezért benyitottam. Bent félhomály fogadott és… hát… még valami egészen más is…
Egy asztalnál, nekem háttal egy srác állt letolt gatyával, a törzse mellett kétoldalt két lábat fogott magához. Ahogy figyeltem egyszerre felismertem a kritikus pontokat éppen hogy eltakaró felsőben Gábor kockás ingét. A zajra felfigyelve, pedig Ica dugta ki a fejét oldalra.
- Baszki! - röhögtem fel és a szememhez kaptam a kezemet. Mert ugye más idegeneket kukkolni, meg az is más, hogyha az ember a saját haverjait látja kufircolni.
- Nem láttam semmit! - nyögtem ki nevetéstől elcsukló hangon és a másik kezemmel próbáltam keresgélni az ajtó után. Ahogy becsuktam még pont hallhattam, ahogy folytatják, mintha mi sem történt volna.
A tettenérés után megnyugodott a lelkiismeretem, hogy mégse mennek szét az én idióta vámpír spanom miatt és sokkal kellemesebb kedélyállapotban kezdtem el visszafelé igyekezni.
Ekkor Carlos jelent meg előttem, mintha a semmiből lépett volna elő.
- Ezt ne csináld többet, jó? - kaptam a szívemhez. Még nem dolgoztam fel az előző sokkot.
- Rendben, ne haragudj. - mosolygott.
- Miért jöttél? - erőltettem nyugalmat a hangomra.
- A többiek eléggé kiütötték magukat és szerintem jobb lenne, ha lassan indulnánk.
- Hát ez már nekem is megfordult a fejemben. De hogy fognak így hazajutni? Totál részegek.
- Nem tudom. - vonta meg a vállát - Mit szoktatok ilyenkor csinálni?
- Semmit, ugyanis mi nem vagyunk az a IHB partis társaság.
- IHB parti? - vonta fel a szemöldökét
- Iszunk, hányunk, belefekszünk. - magyaráztam nem kis undorral a hangomban - Szóval fogalmam sincs, mit tehetnénk.
- Ebben az esetben jobb lesz, hogyha szólok Alessandronak, hogy hívjon ide valakit.
- Én a magam részéről azon se lepődnék meg, ha egy rally versenyzőt hívna. Haláli, ahogy vezet. - jegyeztem meg elképedt arccal.
- Ez az egyik hobbija. - vigyorgott Carlos.
- Ti szeretitek az ilyesmit? - kérdeztem.
- Milyesmit? - nézett rám kérdőn.
- Az olyan elfoglaltságokat, amiknél nagy a valószínűsége, hogy meghalsz előbb utóbb?
- Mi szórakoztatónak találjuk, ha kísérthetjük a sorsot. Nekünk úgyse lesz semmi bajunk. - húzta ki a mellkasát.
- Azért ne bízd el magad! - intettem le nevetve - Nehogy aztán egyszer megszívjátok!
- Kizárt.

A folyosó végén, ahol a sarkon befordulva a táncparkettre lehet kanyarodni megtorpant. Először azt hittem, hogy valami halálos fenyegetést lát. Aztán arra gondoltam, hogy csak a volt pasimon akar egy jót derülni és erre készül fel lelkileg. De nem. Neki egész más dolgok jártak az eszében.
Felém fordult és megfogta a két kezem.
- Nem bírok tovább várni. - suttogta. Na ez azért durva. Tényleg orgiába csapott át ez a buli. Gyanítottam, hogy ez a vámpírok szexualitásának köszönhető, de akkor sem kéne itt a helyszínen letepernie.
- Félre érted. - nézett fel rám a cipőm tanulmányozásából. - Csak bízd rám magad.
- Mernék én bármi mást tenni?

Erre hátrafelé kezdett gyengéden taszítani, míg a falnak nem tudtam támaszkodni és a két kezemet a fejem felett a falnak szorította. Az arcom mellé hajolt, mintha a hajamba akarná fúrni a fejét és megcsókolta az arcomat. Aztán egyre lejjebb haladt és oldalra fordította a fejemet, hogy a nyakamat is célba vehesse. Megnyalta a bőröm és én felsóhajtottam. Forró volt a szája, szinte égetett. Teljes testével hozzám préselődött. Őrjítően jó érzés volt ennyire közel érezni magamhoz. Elengedte a kezeimet és szép lassan lefelé kezdett simítani velük az oldalamon. Én közben a haját kezdtem piszkálni, mert ez egyszerűen a mániám. Ő pedig átfogta a derekamat, míg egyik kezét végighúzta a térdhajlatomig, felhúzva a dereka mellé a lábam. Felcsapott az energia köztünk és éreztem, hogy olyan helyekre is bejut, ahol most eléggé nagy a feszültség, hogy úgy mondjam.
Mélyen a szemembe nézett, én pedig húzni kezdtem a tarkójánál fogva magam felé. Kicsit kinyitotta a száját. A teste feszülten reszketett, teljesen felhúzta magát ennyitől. Végül is ők ezzel is táplálkoznak.
A levegő felforrósodott és Carlos is egyre jobban szuszogott. Végül egymáshoz értek az ajkaink. Úgy éreztem, hogy tűz folyik le a torkomon és ahogy a nyelve a számba került rögtön felpattant a szemem. Sosem éreztem ilyet ezelőtt. Ez földöntúlibb volt mindennél, amit valaha ismertem. Ehhez képest én csak bűvész trükköket tudtam.

Úgy tűnt, mintha szél csapott volna fel körülöttünk és kavarogni kezdene. A világ pedig megszűnt létezni. Minden lassított felvételben mozgott, legalábbis amit az emberek táncából láttam.
Carlos ismét kifordult önmagából és csukott szemmel adta át magát a pillanatnak. A fogai furcsa módon alig érezhetőek voltak és egyáltalán nem karcoltak meg. A keze pedig vészesen felcsúszott a combomon a szoknya alatt, de én ezt sem bántam. Csak tartson ez örökké.
Egyre vadabbul csókolt és - már amennyire lehetséges - még jobban hozzám préselte a csípőjét, így éreztem, hogy ő már teljesen készen áll bármilyen hősi tett végrehajtásához. Na itt kezdtem el gondolkodni, hogy abba kéne hagyni a dolgot.
Erre Carlos egy egészen kicsit hátrébb húzódott, de még mindig a számra tapadt. A kezei lehullottak mellé és a hirtelen jött szél is eltűnt, mire levakarta magát rólam. Rémesen lihegett, és bevallom én is. Pedig most még nem is csináltunk semmit. Mi lesz később, ha már ettől ilyen extázisba estem?
- Mi volt ez? - kérdeztem.
- Ez volt az a csók, amit csak nagyon kevesen ismernek meg a halandók közül. Ezzel teljesen feltárjuk a fajtánkat, így ezt csak közvetlen a haláluk előtt kaphatják meg. Te más vagy. Lélegzetelállító volt. - mosolyodott el.
- Ezek szerint ez volt az, amire nem tudtál tovább várni? - néztem rá szemrehányóan. Így, hogy a hormonszintem már nem öltött égbemeredő méreteket azért kihasználva éreztem magam.
- Többek közt igen. De mielőtt még megsértődsz, - tette hozzá dühös pillantásomat látva - nem csak emiatt. Komolyan lehetne köztünk valami.
- Remek! Jó érzés tudni, hogy a vámpírok azért vannak rám állva és azért választanának engem szerelmüknek, hogy az idők végezetéig vígan kufircoljanak! - háborogtam. - Christian is csak ezért mondta, hogy velem minden másképp lehetne? Mert így legalább nem kellene minden alkalommal kinyírnia a szeretőjét?
- Nyugodj meg végre! - csitított Carlos - Christian komolyan akar tőled valamit, de gondolom mondta, hogy nem lehet semmi köztetek. Semmi, amíg én élek és létezem!
- Nagyon magadra vállaltad ezt a feladatot.
- Ez a dolgom - vonta meg nem törődöm mozdulattal a vállát, de én éreztem a szavai mögött, hogy nagyon komolyan veszi a „dolgát”.
- Így neked is más volt, mint egyébként? - érdeklődtem. Ha már itt vagyok, akkor tudjak meg minél többet, nem?
- Naná, hogy más! - csillant fel a szeme - Egy vámpírcsók amúgy is földöntúli, de nem engedhetjük el magunkat benne. Viszont egy ilyenben, amit mi csináltunk…huh! Ezt azért sokkal jobban lehet élvezni!
- Nálatok a vérszívás is olyan, mint a szex? - kérdeztem. Elvégre rá kellett döbbennem, hogy őket minden ehhez köti.
- Persze. Azért valljuk be, ezért érdemes odaadnod a lelked. Az örökkévalóságig a kéjben élni. Gondolj bele! - kacsintott rám.
- Miért mondod ezt nekem? - gyanakodtam.
- Csak gondoltam megemlítem, mert érzem rajtad, hogy kételyeid vannak velünk szemben.
- Nem tagadom, előfordult. Én képtelen lennék feladni a lelkem, azt hiszem - motyogtam és tettem egy bátortalan lépést a táncolók felé. Bár így belegondolva azért ez tényleg kecsegtető ajánlat…

Carlos engedelmesen követett és teljesen rám akaszkodott. Nem tudom, hogy azért, mert hirtelen rémesen komolyan vette a testőri munkáját, vagy csak a csókunk zaklatta fel annyira, hogy így rám tapadjon. Mindenesetre fél percre sem engedte el a kezemet. Mikor odaértünk az asztalunkhoz Alessandro éppen olaszul beszélt a telefonján valakivel. A többieken végignézve siralmas volt a helyzet. Még sosem láttam őket így kiütve. Persze a vámpírok teljesen normálisak voltak, már amennyire ez lehetséges volt tőlük. David időközben valahonnan kerített egy hosszú, fekete vászonkabátot és elégedetten üldögélt a rá dőlő Dóri társaságában, miközben vadul gesztikulálva magyarázott valamit az anyagok megfelelő párosításáról. Lisa és Raul újból egymásra találtak, amennyire ez megszokható volt tőlük. Észrevettem, hogy ha unatkoznak, mindig egymásnak esnek. Én nem ítélkezem. Mindenkinek el kell ütnie az időt valahogy.
- Nemsokára itt van értünk a fuvar. - fordult felénk Alessandro és visszafordította telefonja előlapját a megfelelő helyzetbe.
- Honnan tudtad…- kezdtem volna bele, de ahogy összemosolyogtak Carlossal rögtön megértettem, hogy náluk a telepátia valami rémesen hétköznapi dolog lehet.
- Mi történt velük? - nézett Carlos a többiekre.
- Raul élvezte, ahogy az alkoholra reagálnak és leitatta őket. - magyarázta Alessandro.
- Nem tehetek róla, olyan kis szerencsétlenek. - védekezett Raul - Rég nem láttam már ilyet és nem bírtam megállni. Az volt a legjobb, mikor Csilla felállt az asztalra és énekelni kezdett. Látnotok kellett volna, ahogy a többiek ropták rá.
- Ez nem igaz! - kezdtem nevetni. Vizuális típus vagyok. - Ki szedte le őket?
- Természetesen én voltam, mert ezekre nem lehetett számítani! - mutatott Lisa vádlón a mellette ülő három kajánul vigyorgó vámpírra.
- Jobb lenne, ha kivinnénk őket a levegőre - állapítottam meg - feltéve, ha nem akarjátok, hogy összehányják a kocsit.
- Na az kizárt! - horkant fel Alessandro. Nyílván ez a téma nagyon érzékenyen érintette.

Végül is nagy nehezen sikerült összekaparni a társaságot. Raul a két oldalára kapta Gábort és Icát, mondván ők már úgyis jól összeismerkedtek. Alessandro Miát kapta ölbe, míg David Dórit hurcolta, aki jó hangosan bizonygatta, hogy nem részeg és minden percben megbotlott a saját lábában. A sor végét Lisa zárta Csillával és az egyetlen nem részeg emberrel, Médouval. Be kell vallani, gyönyörűen vonultunk ki. A drámaibb hatás érdekében az ajtóból Mia rikkantott még egy Jóéccakát! aztán elegánsan lefejelte az ajtófélfát.
Én nem tehettem mást, csak leghátul bandukoltam és jókat röhögtem a szerencsétleneken, holott azért én is megittam néhány koktélt és éreztem, hogy holnap brutálisan fog fájni a fejem. De akkor is! Legszebb öröm a káröröm!
Mikor kiléptünk megpillantottam egy körülbelül huszonöt éves srácot, ahogy egy kisbusz mellett áll, miközben hátközépig érő, szőke haját borzolja a szél. Hosszú, fekete bőrkabátot viselt, bőr gatyával és Martens bakanccsal. Messziről sütött róla, hogy valami rocker féleség. Álmos tekintetét lassan felénk fordította, így egy pillanatra belenézhettem a világoskék szemébe. Kicsit elidőzött rajtam a tekintete, aztán végigfutott a szedett-vetett társaságunkon és elmosolyodott.
- Honnan szedted ezeket össze? - intézte a kérdést Alessandro felé mosolyogva, amitől kilátszottak a szemfogai. Mondjuk fél percre sem lehetett azt hinni róla, hogy ember és erre még rá is játszott kicsit, mikor szinte lebegve elindult felénk.
- Na szerinted? - kérdezett vissza Alessandro és Raul felé intett, aki ideiglenesen megkapta a tökéletes bűnbak, mindent kenjünk rá címet.
- Ez várható volt - nevetett fel az idegen és kinyitotta előttük a kisbusz ajtaját. A többiek szépen bedobálták rajta a részegeket és lassan elkezdtek beszállni az autóba. Carlos még mindig mellettem dekkolt és feszülten figyelte az új vámpírt, aki időközben hozzám lépett.
- Örülök, hogy végre találkozhatok veled! - mondta és közben jó mélyen meghajolt, hogy kezet csókolhasson, de közben nem vette le rólam a szemét. - Régóta vártam erre a percre. A nevem Fabian.
- Örvendek. - mondtam zavartan. Nem voltam hozzászokva az ilyen fogadtatáshoz. Eddig csak David tett ilyen gesztust felém, de ő más tészta. A többiek meg haverkodósan kezet ráztak eddig. De ez a Fabian tudta, mi az illem! Ahogy azt is, hogy egy pillantásával hogyan piruljak el teljesen. Carlos még mindig kővé dermedve nézte a kettősünket.
- Engedd meg, hogy a helyedre vezesselek. - nézett rám Fabian és már fogta is a kezem, hogy odavigyen az anyósüléshez. De az egészet úgy adta elő, mintha legalábbis az opera páholyába vinne és a legfurcsább, hogy egyáltalán nem tűnt idétlennek.
- Köszönöm. - motyogtam. Kicsit kellemetlen volt, de azért valahol mégis feldobott, hogy így bánnak velem. Carlos közben bevágta mellém magát az ülésre és rátette a kezét a lábamra, mintha legalábbis a tulajdonát védené. Láttam az arcán, hogy nagyon durcás. Mondjuk meg is értem egy ilyen vámpír mellett. Oldalra sandítottam és megláttam, ahogy Fabian még pont intéz egy kedves pillantást felém.
- Gyorsan ideértél. - mondta Alessandro Miát tartva, aki elhatározta, hogy bizony csak azért is kifog ugrani az ablakon.
- A környéken jártam. - magyarázta Fabian a visszapillantóban szemmel tartva a hátul randalírozó társaságot. - Ugye ezek szobatiszták?
- Jobb esetben. - derültem fel - De most Raulnak köszönhetően nem tenném tűzbe a kezem értük.
- Én ártatlan vagyok! - védekezett megint a bűnbak - Nem erőszakoltam én rájuk semmit!
- De gondolom meg se próbáltad lebeszélni őket, ugye? - mosolygott Fabian.
- Inkább adta a kezükbe a poharat! - felelte Lisa és megpróbálta Csilla száját befogni, aki menthetetlenül belejött a cigány nóták éneklésébe. Médou eközben a fejét az ölébe emelte és az arcát simogatta, a lány néhány magasabb hang tiszta kiéneklésére tett hiábavaló kísérletén kuncogva.
- Te olasz vagy, ugye? - fordultam Fabian felé. Nyilvánvalóan vele beszélt Alessandro a klubban telefonon. És ugyanolyan akcentusuk is volt.
- Naná, hogy az! - fakadt ki Carlos mellettem. - Alessandro hozta ide és azóta ő Christian jobb keze. Nem tudom, minek kellett idehívni. Inkább a taxi, mint ez.
- Vártam már mikor kezded el. - mondta Fabian teljesen nyugodt hangon.
- Nem érsz annyit, hogy komolyan vegyelek! De jegyezd meg, hogy figyellek, és ha egyetlen kétes lépést is teszel felé - itt Carlos jelentőségteljesen rám mutatott -, akkor azt kurvára megbánod! Tudom, mire megy ki ez az egész! Megmondhatod Christiannak is! Nem tehettek vele semmit, míg én vagyok!
- Miről beszéltek? - kérdeztem hirtelen, de valahogy senki sem akart választ adni.
- Christian szeretné, ha én is hozzátok tartoznék, csak Carlos barátunk nem bízik bennem. - állapította meg gúnyosan Fabian.
- Van rá oka? - néztem rá gyanakodva.
- Nincs. - hangzott a rém egyszerű felelet. És én meg elhittem neki. Ilyen vagyok, nem tehetek róla.

Már egy órája utaztunk nyugodt kedélyállapotban. Fabian betett valami levezető akusztikus zenét, amire Gábor néha ráénekelt valamit a saját hirtelen kitalált dalszövegeiből, de egyébként nem történt semmi. Fabian megbízható, nyugodt vezetőnek bizonyult annak ellenére, hogy majdnem olyan gyorsan repesztettünk, mint Alessandroval. A többiek beszélgetni kezdtek duruzsoló alapzajt nyújtva a monoton motorzúgás mellett. Ahogy hallgattam őket és néztem az elsuhanó fákat máris éreztem, hogy nehezedik a szemhéjam. Ilyen alkalmakkor mindig ezt csinálom. Megérzem a biztonságos helyzetet és már durmolok is. Az alvás asszem a szenvedélyemmé nőtte ki magát.
Az ég még sötét volt, az utakon alig jártak autók, leszámítva a mögöttünk jövő reflektor gazdáját. Legalább azzal a tetves forgalom nem lassít minket. Egyelőre csak egy ágyat akartam látni, lehetőleg ágymelegítővel. És ha már itt tartunk az bizonyos ágymelegítő konkrétan lehetne valaki…
Nekidőltem Carlosnak, aki erre védelmezően átkarolt és magához húzott. Simogatni kezdte a hátam, majd a karom. Nagyon helyes! Engem most tessék csak dögönyözni! Ez még így magamat hallgatva is öncélúnak tűnt, úgyhogy én is átfogtam a derekát. Na mondjuk csak ennyi futotta tőlem, mert kezdtem eljutni a bekómálás pillanatáig. Már a laposakat pislogás fázis is megvolt, szóval én készen álltam, hogy belépjek a tudatlanságba.

Ahogy becsuktam a szemem máris vadakat kezdtem fantáziálni. Na banyek, hamarosan meg fogom unni a vámpírok jelenlétét, ha ilyen mellékhatásokkal járnak! Raul kuncogni kezdett.
- Nem lehetne megoldani, hogy néha ne turkáljatok az agyamban? - kérdeztem vontatottan - Egy kicsit idegesítő, hogy nem engedhetem el magam.
- Nem kell olvasni a gondolataidban. Az arcodra van írva, amikről álmodozol. - villantott kaján vigyort Raul - Különben is, minek járnak ilyenek a fejedben? Olyan kis ártatlan vagy.
- Elalvás előtt jólesik - feleltem nemes egyszerűséggel miközben megvontam a vállam, ami Carlos miatt csak egy lúzer rángatózáshoz hasonlított. Megint túl erősen szorított magához.
- Ne haragudj! - kapott észbe - Kezdtem elaludni.
- Ilyenkor? - néztem a még mindig fekete égboltra.
- Csak a körülmények miatt. - legyintett fáradtan.
Nem is tudtam, hogy egy vámpír tud este is aludni. Mondjuk magától értetődő. Én is tudok nappal aludni, bár én nem pusztulok meg, ha éjjel is fent maradok… Komolyan kezdek álmos lenni, ha már ilyen filozofikus gondolatok jutnak eszembe.
- Ez meg mi a fene? - hallottam magam mellől Fabian kissé nyugtalan hangját. Ebben a percben valami neki koccant az autó hátuljának, mire én riadtan felugrottam. A többiek is egy csapásra elnémultak, mintha megérezték volna a helyzet komolyságát. Mégis csak körözött egyén vagyok.
- A mögöttünk lévő nekünk jött. - tájékoztatott minket Alessandro.
- Nem értem. Hiszen nincs senki az utakon. Simán megelőzhetne. - érveltem valami csodásan naivan, közvetlenül mielőtt újra megismétlődött az ütközés egy árnyalatnyival erősebben.
- Nem látod kik azok? - fordult Raul Lisához, mire a lány kinézett a hátsó ablakon.
- Nem látom rendesen. De szerintem ezek ők! - magyarázta megnyomva az „ők” szót.
- Addig semmi baj, míg nem csinálnak semmi durvát, nem? - kérdeztem - Jól járunk, míg csak a kocsi seggét kell lefényezni…
Erre a kijelentésemre Alessandro felhorkant. Jó tudni, hogy van gyenge pontja.
Fabian aggódva nézett a visszapillantóba.
- Begyorsítanak. - szólalt meg.
És valóban, a következő pillanatban már majdnem sikerült teljesen mellénk érniük. A gond csak az volt, hogy a jobb oldalunkon egy árok futott, így nem tudtunk lehúzódni előlük. Annyira nem volt mély, de ahhoz pont elég, hogy egy egyszerű halandó kitörje a nyakát…
Fabian egyre gyorsabban hajtott. Nyílván az volt a terve, hogy leelőzi őket. Csakhogy ez nem nyilvánult olyan egyszerűnek tizenkét emberrel a kocsiban. Ők már mellénk értek teljesen, és erősen nekünk rántották a kormányt. Mit ne mondjak nem volt kellemes.
Vészesen meginogtunk az árok felé, de Fabian tartotta az autót, már amennyire tudta. Megítélésem szerint már nem túl sokáig. Cselekednem kellett valamit. Bármit. Hátrafordultam, hogy felmérjem mennyire vannak kiütve a barátaim. Sajnos teljesen magukhoz térítette őket a kis kalandunk, így félő volt, hogy előttük kell végrehajtanom valamit.
- Mi folyik itt? - kérdezte riadtan Dóri.
- Semmi gond, mindjárt vége, csak egy idióta haverunk szórakozik. - próbáltam nyugtatni, de túl régóta ismert ahhoz, hogy tudja, hazudok. Na remélem, most az egyszer elnézi nekem.

Újabb csapódás és mi még jobban kilengtünk. Carlos magához szorított, mire én eltoltam. Hiába ölelget, ha egyszer felborulunk, semmit sem fog érni.
Átnéztem a mellettünk tépő autóra, be az ablakon. Az anyósülésen egy lány ült és felénk fordult. Hosszú, szőke, szinte fehér haja volt és gúnyoson mosolygott. Újabb lökés után rájöttem, hogy egyáltalán nem fizikailag, hanem mentálisan cseszeget minket az a kis ribanc. Az arca megfeszült, annyira koncentrált és a szeméből csak a fehérje látszott, de még az is földöntúlian világított. Életem legidegesítőbb szőke nője!
Mikor észrevette, hogy őt bámulom még jobban vigyorgott. Erre én kedvesen felemeltem a kezem és bemutattam neki, csakhogy tisztázzuk a viszonyunkat. Mintha mondjuk eddig nem lett volna nyilvánvaló…
Az autó remegni kezdett. Rá akartam szólni Fabianra, hogy jó lenne, ha kicsit lassítana, mert leelőzni nem tudjuk őket, és felkenődni valami falra rohadtul nem lenne kellemes.
Bár Fabiant elnézve komolyabb problémája volt jelenleg, mint a mi testi épségünk. A kezei körül vörös felhő úszkált, kábé, mint a bagófüst. Csak ez mondjuk agresszívabban viselkedett, ugyanis addig-addig tekergőzött, míg teljesen hozzákulcsolta a kormányhoz. Mozogni próbált, de a teste teljesen megfeszült. Levegőt is alig kapott, legalábbis a szép lassan kék színt felöltő arca ezt engedte sejtetni…
Én komolyan próbáltam nem pánikolni, de ugye ilyen helyzetben elég nehéz. Azért nem sikítottam, csak egy egészen picit kigúvadtak a szemeim. Egyre gyorsabban mentünk. Mostanra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem mi irányítjuk az autót, ami nem dobott éppenséggel a kedélyállapotomon.

Előkotortam az agyamból minden infót, amit valaha orvosi dokumentumfilmekben láttam, hátha ezzel megmenthetem Fabiant. Bevetődtem az ölébe, miközben a lábam egy gyönyörű, egyszerűen kifogástalan és megismételhetetlen ívben fellendült, orron csapva Carlost, aki erre hangosan felordított és az orrához kapott.
- Bocsesz - motyogtam a legkevésbé sem bűnbánóan, és szembe ültem Fabiannal. Ez se ment éppen zökkenőmentesen, ugyanis a kezeit nem lehetett megmozdítani, én meg szoknyában. Uhh! A többit a fantáziára bízom.
- Mi a francot csináljak most? - ordítottam az arcába. A szemei egyre gyakrabban csukódtak le kimerülten, mintha fel akarná adni. Na azt nem hagyom!
- Nézz rám, Fabian! Hallod?
Hát nem úgy nézett ki.
- A tudatoddal próbáld visszahúzni őt! - kiáltotta Raul. A többiek helyeslően ordibáltak, miközben egyik faltól a másikhoz csapódtak. Asszem ennél jobb bulit is el tudtak volna képzelni.
- Hogy a francba? Én az ilyenhez nem értek! - rángattam Fabian vállát, megoldást keresve. Raul erre csak egy szemöldökráncolással felelt. Éljen az együttműködés!
Belenéztem Fabian szemeibe, már amennyire tudtam, ugyanis folyamatosan lecsukódtak. Na jó, kézzel rá segítettem egy egészen kicsit.
Szóval megpróbáltam behatolni az agyába. Kerestem valamit, ami fogva tartja, meg akartam tudni mit érez. Az autó jobbra-balra csapódása nagyon nem az én oldalamon állt, szóval elég nehezen ment. De nem adtam fel. Csak bámultam a szemébe válaszokat keresve. A már ismerős vámpírtulajdonságok bizsergették a bőrömet, ami azért elég kellemetlen, ha egy viszonylag ismeretlen ember ölében ülsz szétvetett lábakkal.
Aztán, amit láttam talán soha az életben nem felejtem el. Talán, mert hiába próbáltam, semmit sem láttam benne.
- Asszem ez nem megy! - sikítottam hátra Raulnak cérnavékony hangon, mire ő belekapaszkodott az ülésbe.
- Jó lenne, ha feltalálnád magad, mert mi innen messziről nem sokat tudunk tenni!
- Mintha egy egészen picit vádló lenne a hangod - állapítottam meg, de addigra már az ablaküvegnek nyomtam az arcom. Nem láttam át a túlsó autóba, mert túl gyorsan mentünk. Pedig nekem az a kis ribanc kell! Hú, de nekimegyek, ha egyszer autón kívül találkozunk!
- Hátra kell másznom!
- Szolgáld ki magad! - mondta Alessandro, miközben Mia csapódott a vállának.
- Nyisd ki a tetőablakot! - adtam ki a következő utasítást, mire Alessandro kérdőn nézett rám, de azért megtette, amit kértem. Nagyon helyes!
Lemásztam Fabianról és megragadtam a fejtámlát, hogy hátralépjek. Búcsúzóul egy kanyar miatt még leütöttem Carlost.
- Bocsesz. Asszem nem így képzeltétek a megmentőt.
- Á, semmi gond! Hagyd csak. - motyogta Carlos arcát eltakaró két keze mögül.
Én nem tehetek róla. Számolhattak volna vele, hogy szerencsétlen vagyok!

Nagy nehezen hátra kászálódtam és kidugtam a fejem a tetőn. Valami hihetetlen erővel
csapott meg a hideg szél. Még szerencse, hogy menetiránynak háttal álltam fel.
Megpillantottam a mögöttünk kacsázó járművet és elöntött a düh. Nem igaz, hogy nem hagynak még egy jót ünnepelni sem! Nem láttam a lányt, csak a két fehér pontot az anyósülésről.
Koncentráltam és egy helyre gyűjtöttem minden haragomat és sértettségemet. A szemem fehéren felizzott. Magam mellé emeltem a két kezem, miközben megvetettem a lábamat. Alessandro és Raul hál isten kéznél voltak és tartottak. Még szerencse, hogy nem látom, mit rosszalkodik Raul.
Az ujjaim görcsbe rándultak és felordítottam. Az a valaki mögöttünk sokkal erősebb volt nálam, ráadásul én még azt sem tudom, mit csinálok, csakis ösztönből cselekszem. Mindenesetre behatolt az agyamba és belülről próbált szétfeszíteni. Az egész olyan érzés volt, mintha belülről valami ki akarna törni belőlem és egyre csak nyújtózik, hiába vagyok kisebb nála. Úgy ordítottam, mint még soha. A sikítás élményét nem adtam meg nekik. Az olyan, mintha teljesen pánikba esnék. Mondjuk ez közel van az igazsághoz, de hagyjuk. Nem bírtam tartani magam, a lábam remegett. Mostanra csak a két vámpír erejére hagyatkozhattam.
És ekkor jött az életmentő ötlet. Megragadtam mindkettőt és szívni kezdtem belőlük az erőt. Tudom, hogy ez most olyan gonoszul hangzik, de most csak elnézik, hisz miattuk csinálom.
Mindketten értetlenül rám meredtek, aztán a karomra, ahol az ő testükből szivárgó energia kúszott fel a szemembe. Láttam rajtuk, hogy egyre gyengébbek, de még nem engedtem el őket. Ők pedig meg sem próbáltak szabadulni.
A csaj közben fehérről vörösre váltott. Körülbelül ebben a percben éreztem meg az égett gumi szagot. Gyorsulni kéne, különben tuti itt pusztulunk!
Ellöktem magamtól őket és hirtelen magam elé rántottam a kezem, hogy kilövellhessen belőle a felgyülemlett energia. Valami megszúrta a számat. A szemfogaim gyanúsan hosszabbak voltak a kelleténél.

A lövésem célba talált. Egészen közel láttam magamhoz a lányt, mintha előttem állna. Kinyújtottam felé a kezemet és ő megfogta. Magamhoz húztam és beleharaptam a nyakába. Szívni kezdtem a vérét, ő pedig meg sem próbált védekezni. Az egész két percig tarthatott, majd ellöktem magamtól. Sikítás hallatszott.
Összecsuklottam és beestem az ülésre. Az illúzió véget ért. Ez most egészen új volt. Még soha nem játszottam vámpír karaktert. Mindenesetre a terv bejött. A kiscsaj megzavarodott és elvesztette az uralmát felettünk. Fabian hosszasan és meglehetősen hangosan felhörgött és átvette, a fél kézzel a kormányba, fél kézzel az orrába kapaszkodó Carlostól a vezetést. Végre lassítottunk. Hátranézve még pont láttam, ahogy üldözőink lekanyarodnak és eltűnnek egy tábla mögött.
- Mit csináltál? - kérdezte tőlem álmos tekintettel Raul.
- Egy kicsit megcsapoltalak titeket, mert szükségem volt az energiátokra. - ismertem be szégyenlősen. - Aztán behülyítettem kicsit azt a ribancot, meg egy egészen kicsit az ő erejéből is leszívtam.
- Hát legközelebb szólhatnál. - jegyezte meg Alessandro, aki épp a felüléssel küszködött.
- Én csak segíteni akartam. Még mindig jobb így, mint hullaként az út szélén végezni.
- Van benne valami! - köhintette közbe Carlos.
- Bocs az orrod miatt. Csak a stressz. - vigyorogtam.
- Nem kell letagadnod, tudom, hogy direkt volt. - mosolygott.
- Kösz, hogy segítettél. - motyogta komoran Fabian. Szerintem most volt először halálközeli élménye. Na jó, ez mondjuk így ebben a formában hülyeség egy vámpír esetében.
- Semmiség! - legyintettem és kihúztam magam. Ma én vagyok a hős, kijár a tisztelet. - Csak még egyszer ne kelljen megcsinálnom! Nem kicsit volt a helyzet meleg! Szerencsétek, hogy ennyi lélekjelenlétem van!
Raul erősen gondolkodó arcot vágott, mintha épp felidézné, ahogy hisztérikusan üvöltözöm vele az első ülésről.
Körülnéztem felmérni a károkat. A barátaim mind éberen figyeltek rám, de nem szóltak még egy szót sem. Ebből tuti, hogy hatalmas lelki kár lesz! Sokára Dóri nyitotta szóra a száját:
- Mi a franc volt ez? - kérdezte újra.
Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Mégis mit mondhatnék? Az igazság végül is a legkézenfekvőbb…
- Figyeljetek! Asszem el kell mondanom valamit.