Napló

Naplóm, az egyetlen, nagy bejegyzésem, minden napra érvényes, ezért utolsó is

27-ke van. Fázom, egy kicsit becsap a húzat, de betolom az ajtót, mert a szél kiviszi a lapokat. Szóval, hol is kezdjem a végét? Legyünk stílusosak, és az elején. Az idei első 27-kém nem éppen szokványosan alakult, de ezt ki sejthette volna előre? Reggel fagypont körüli hőmérsékletben ácsorogtam az állomáson. A vonat nem késett, pontosan negyed hatkor gördült be a vágányokra. Mint, minden felszállást követően hosszasan filóztam, hogy hova üljek a teljesen üres vonaton. Ezer szempontot kell ilyenkor figyelembe vennem: lehetőleg a kocsi végében üljek, hogy a hátamat ne lökdössék, ez mindig az első, de mint mondottam, van még 999 szempont, például: hol van a legkényelmesebb ülés, hol a legoptimálisabb a fűtés, hol van elég világítás, hogy olvasni is tudjak, hol látok rá legjobban az átlósan lévő emberekre, hogy, ha esetleg egy csinos csaj ül ott, akkor szemezni tudjak vele és a többi.

Sikerült megtalálnom a legjobb helyet és le is huppantam szembe a menetiránnyal az ablak mellé közvetlenül, ahogyan szinte mindig. Elővettem a jó kis olvasmányomat és igyekeztem minél hamarabb az utoljára olvasott oldalak nyomára akadni, ugyanis, ha felszállnak a következő állomáson és leülnek a közelembe és neki állnak csacsogni, akkor valahogy csak arra tudok koncentrálni, hogy milyen baromságokat hordanak össze az emberek. Könyvjelzőt sosem használok, mert valahogy sikerül mindig elhagynom. Amint közeledünk a következő állomás felé, árgus szemekkel lessem a „felhozatalt”, és spekulálok, hogy mennyi az esélye, hogy az ÉN kocsimba szálljon valami helyes lány. Eleinte csak községek vannak, ahol csak nagy ritkán akadnak igazi gyöngyszemek. Általában ezekből a kisebb lakóhelyekből töltik fel az emberek a kocsikat, hogy minden négyes ülésen legalább egy ember üljön. Ha szerencsém van, akkor nem egy vén satrafa mogorva képét kell bámulnom, akinek sikerül a valagát beterpeszteni a hozzám képest átlósan lévő ülésre.

Ma nem volt szerencsém. Nem baj, a szembeülés még szabad. Az egyik kisvárosban van a nagy reménységem, mert ott általában csak klassz csajok vetődnek a vonatra. És igen, kifogom az egyik kis elbűvölő teremtést. Az sem zavar, hogy ő is a legunalmasabb kérdést intézi hozzám: „Szabad ez a hely?”. Pfú, de utálom ezt a mondatot. Nem hiszem el, hogy nincs annyi kreativitás az emberekben, hogy valami mást kérdezzenek. Legalább a fiatalok nem azt kérdeznék, hogy „Szabad ez a hely?”, hanem valami trendibbet. Ritkán fordul velem elő, hogy ülőhelyért kuncsorogjak, mert valahogy mindig sikerül időben kiérnem a pályaudvarra, vagy mindig van annyi szerencsém, hogy legyen legalább egy teljesen szabad négyes ülés, de ha kérdeznem kell, akkor én maradok a „Leülhetek?”-nél, vagy esetleg megfejelem egy „Ne haragudj…” –gyal. De nem, mindig csak szabad ez a hely, szabad ez a hely. A tököm az is szabad! Na mindegy, nem bukunk el apróságokon. A lány szép, ráadásul értelmesnek is tűnik, mert irodalom van a kezében. De jaj, milyen irodalom? Harry Potter. Oké, bukó. Nem mintha én nem olvastam volna az első négy kötetet, de az már jó két éve volt. Persze ez nincs korhoz csatolva, de azért a mai világban nehéz megkülönböztetni, hogy ki az, aki azért olvas egy könyvet, mert érdekli, és ki az, aki csak azért, mert most az a divat. Sajnos a Harry Potter, a Gyűrűk Ura, a DaVinci kód, sőt Dan Brown összes műve feketelistára került nálam, mert annak ellenére, hogy mindegyiket olvastam, és mindegyiket szeretem is ezek mind olyan „divatkönyvek” lettek.

Az út további része még két „Szabad ez a hely?” -ben és egy bérlet ellenőrzésben ki is merült. A városba érve a metró irányába vettem az utam. Leérve a mozgólépcsőn megláttam, hogy a szerelvény már bent van, sőt, az emberek már be is szálltak. Na, gondoltam, milyen jót fogok most röhögni! Megálltam az egyik oszlopnál és csak néztem az embereket: leérnek a mozgólépcsőn és kiszúrják, hogy a metró ott van, na nekik se kell több, aztán neki állnak rohanni, hogy bevetődjenek. Amikor odaérnek, egy hatalmas lépéssel a járműbe ugranak aztán csak lihegnek. A poén az, hogy a gép még jó egy percig meg sem mozdul. Az egy perc alatt még legalább 30 ilyen balek hajt végre halálvetődést, hogy elérje az álló szerelvényt. Beszállva nyilván azon tűnődnek, hogy hova a francba siettek, aztán persze lehet látni az arcukon, hogy milyen hülyén érzik magukat.

Ez még semmi. Most jön a legjobb rész. Jönnek a balfaszok, akik a lépcsőaljából indítanak elkeseredett támadást az éppen záródó ajtók felé. Bumm, a szerencsésebbek csak lefejelik a metrót, a gyorsabbját meg kettévágja jóformán az ajtó. Van, aki gyalogol pár métert a géppel, mire a vezető kiszúrja a barmot. Persze utána a szerencsétlen metróvezetőt szidják telipofából, hogy biztos szándékosan csinálta, meg így, meg úgy. Tehet az róla, hogy élnek még ilyen nyomorékok!? Egy-kettő úgy feszegeti szét az ajtókat. Az egészben az a legjobb, hogy 40 másodperc múlva jön a következő metró, úgyhogy még, ha sietnek se lehet olyan fontos az a negyven másodperc, mint az életük. Egyszer nem veszi észre a vezető a bekapott kabátot, táskát, kezet aztán az idétlen utas a falon csapódik szét. Meg is érdemli, ha ennyire siet. A pofátlanabbak még lökdösődnek is. Szóval egyedül várom meg a következő járatott. Pontosan tudom, hogy hova kell állni, hogy az ajtóval találjam szembe magam, a sok hülye meg néz meg elindul a metró mellett, hogy kipecázza az egyik nyílást. Nyugodt léptekkel szoktam besétálni az ülésig, persze mindenki tolakszik, nem mintha nem lenne 80 ülőhely.

A metrózás is haláli. A sok ismeretlen méregeti egymást, aztán ha valamelyik kiszemelt „méregetnivaló” ne adj isten visszanéz, akkor idegesen elkapják az emberek a fejüket, mintha ott sem lennének, vagy nem is léteznének. Persze egy perc múlva folytatódik a színjáték. Aztán jönnek a gazdag picsák, akik nercbundával meg Fortknox teljes aranyállományával vannak felszerelve, de arra az istenért nem adnának ki egy vasat se, hogy fogjanak egy taxit. Na ők aztán mindenkit megbámulnak, aztán, ha mondjuk a mellettük ülő pali egy kicsit szakadtabb, akkor látványosan felállnak és átgyalogolnak a kocsi másik végébe, és onnan nézik a szerencsétlent. Persze nekik sosincs pénzük. Ma egy normálisnak tűnő srác ült velem szemben. Egy levelet szorongatott és belőle egy vényt vett elő. Láttam, ahogy a zsebébe nyúl és kivesz belőle pár százast és kutakodik a többi zsebében, de nem talált több pénzt. A szemeit kezdte dörzsölgetni. Kétségbeesését próbálta leplezni, de hiába, nem volt nála elég pénz. Odafordult a mellette ülő gazdagszatyorhoz , hogy szánja már meg legalább néhány forinttal, az meg mint aki süket lenne, elfordult. Aztán a srác körbenézett, és kéregetett mindenkitől. A próbálkozása megbukott. A nőhöz fordult újra, mire az azt mondta, hogy nincs pénze, és sorra mindenki követte a példáját. Nekem kellett az összvissz 200 forintommal kisegíteni. Nem is ettem aznap semmit, de nem hinném, hogy van olyan fontos a hasamat tömni, mint egy gyógyszer. Szóval szívem szerint seggbe rúgtam volna azt a kurvát, meg az összes többit. Kár, hogy egy 18 éves srácnak kell példát mutatni, na nem mintha bárki is követte volna a példámat. Aztán az ilyen öreg trottyok vannak a legjobban megsértődve, ha nem tehetik le rögtön a picsájukat, mihelyt beszállnak egy tömegközlekedési eszközbe. Persze a fiatalok se jobbak. Némelyik szabályosan versenyezik, hogy leülhessen.

Két megállóval a fiatal srác incidense után felszabadult egy ülőhely velem szemben. Senki sem állt. Megállás után belépett egy újabb idős hölgy és elindult a szabadon maradt ülés felé, de egy fiatal picsa gyorsabb volt. Bepattant a metróba és beelőzte a 100 éves nénét. Aztán cseverészet a kis barátnőjével. Észre sem vette magát. Az öreg, meg visszaballagott a kapaszkodó irányába. Megint nekem kellett jótékonykodnom. Úgy tettem, mintha a következőnél leszállnék, így kimentettem magam a kisangyal szerepköréből. A nő meg leült. Csak a hetedik megálló körül jöhetett rá, hogy miatta álltam fel, hogy leülhessen, de még mielőtt mártírt csináltak volna belőlem, hogy „Na tessék, még élnek ilyen fiatalok!” leszálltam. A peronra lépve már tudtam, hogy kint vannak a BKV ellenőrök, mert négy-öt utas az oszlopok mögé vonult fedezékbe, mintha csak támadást akarnának indítani a kontrollerek ellen. De olyan primitívek az emberek. Annak idején én is jegy nélkül utaztam, de sosem volt gondom, mert ismerem az embereket. Egyszerűen nem szabad velük szemkontaktust kialakítani, és elég, ha a füledhez emeled a telefont és beszélsz magadba, akkor sosem zavarnak. Vagy siethetsz is. Na mindegy.

A lépcsőhöz érve azon gondolkoztam, hogy miért van az, hogy, ha most fellépek, akkor az hétszentség, hogy a lemenők engem fognak bámulni. A válasz egyszerű: mindenkit bámulnak. És igen, mindenki bámul mindenkit beleértve engem is. Szinte már szuggerálom az embereket, hogy észrevegyék, hogy mekkora otrombaság valakit megbámulni. De, vannak kivételek is. A csinos lányok az istenért se néznének rám. Azok csak a lépcsőket vagy a cipőcskéjük orrát tudják nézni. Úgy tesznek, mintha valamin törnék azt a kis kobakjukat. Hát, legfeljebb a „szidipláza” éjjel-nappalos nyitva tartásáért való demonstráció szervezésének részleteit tanulmányozzák, mert szegény kis hörcsög nem képes gyorsabban hajtani: nem edzették idáig. Ezek után jön a nap legvéresebb része: a szórólap terjesztők aknamezején való átkelés. Ez ám a kihívás. Egészen profin behálózták már az aluljárókat, és rájöttek, hogy cipzárszerűen kell elhelyezkedniük, ahhoz, hogy mindenkinek a kezébe tudjanak nyomni valamilyen nyelviskolát, uniós iskolát, ECDL képzést, BCDL szakképzést, vagy egyéb, számunkra teljesen lényegtelen irányultságú reklámfogást hirdető röplapot.

A fogatlan nénike kitartása annyira megható számomra az „Ócsó Kabát, Fél áron Cipö” feliratú cetlijeivel, és olyan határozottan vág velük gyomorszájon, hogy tőle általában el is szoktam fogadni. Két lépéssel utána nyugtázom, hogy megint rászedett, legalább egy tucatot vágott hozzám. Feltételezem, hogy szenilis, mert minden nap betámad engem ugyanazokkal a hirdetésekkel. Nyílván nyomatékosítani akarja bennem, hogy most 99% kedvezménnyel vehetek teljesen eredeti márka kabátot, cipőt, sortot, gatyát. Ha már úgyis ingyen van minden, akkor nem értem, hogy miért nem ezeket osztogatja, miért a röplapokat. Kész kis könyvtárral érek a villamoshoz, mire átverekedem magam az „Ócsóért mindent” szakaszon. Az okosabbja kitett egy kartonpapírt, hogy aki esetleg már felfogta, hogy minden az eredeti ár 1%-ába kerül, az egy könnyed zsákoló dobással megszabaduljon a marketing eme végtermékétől. A lázadó szortírozók, akik a teljesítményre utaznak, nem pedig a mennyiségre, kihalásszák és újra csatarendbe állítják reklámpapírjaikat, hogy később, újra kidobják őket. A nagy kaland a villamoson se maradhat el.

Miután a villamos is általában 2 percente közlekedik, nem tartom fontosnak beborítani a többit a sínek, az ülések, vagy éppen az autók közé. Kár, hogy ezzel csak én vagyok így. A kedvencem, amikor a nyanya látja, hogy tömve van a villamos, hogy az emberek lógnak az ajtón kifelé, de ő még megfejeli a hangulatot, azzal hogy hangosan anyázódva beront a jónép közé, aztán szidja a többit, hogy miért éppen az útba kell állni. Az ilyet szívesen leütné az ember. Csak, hogy jobb legyen a hangulat az effajta parasztok csak egy vagy két megállót mennek, mert gyalogolni természetesen már olyan snassz. Ezzel bejutottam a városba. Innentől jön az idegesítő rész. A csoport társak, mindig tesznek róla, hogy feltolják az agyam. 8-9 órát töltök az elmeháborodott bandával és csak ezután jöhet a visszafelé út…