Szokatlan helyzet

A nevem Erin Gaynor, 9 éves vagyok és jelenleg egy kastélyban élek, ahol rengeteg gyerek zsúfolódott össze, miután a felnőttek kihaltak. Egy igen különös cselekménynek lehetünk majd szem és fül tanúi, ugyanis nem mindennapi történetbe fogunk belecsöppeni. A főszereplők gyerekek, ők lesznek a detektívek, a barátok és nem utolsó sorban a gyilkosok. A szokások azt diktálják, hogy a gyermekek ártatlan, jóhiszemű lények, pedig néha a bűntelen kicsik kegyetlenebbek lehetnek bármelyik más felnőttnél, csak az a baj, hogy ezt gyakran elfelejtjük.
- Nézd, nem a lepkeeregetés a legérdekesebb dolog a világon. Van egy csomó más is- mondtam én, Erin, a rettenthetetlen.
- Mint például? Kérlek, világosíts fel.
- Várj, had gondolkozzam. Hát, a nyomozás.
- Na és miután nyomozzunk, ha? Tudtommal egyedül vagyunk a nagy semmi közepén. Ja, és gyerekek vagyunk, mi rosszat követhetnénk el?- erre nem tudtam mit felelni. Hát igen, ő Irina Kashew. Szőke, magas, kék szemű, maga a megtestesült nőiesség, csak az a bökkenő, hogy 10 éves. Ha megéri a felnőttkort nagy bajban leszek.

Mérgesen elmasíroztam mellette, ő pedig mit sem törődve velem tovább hajszolta a lepkéket. A kertbe tartottam, ahol mindig nyugalom várt. Száz éves cseresznyefák hajladoztak a gyengéd őszi szellőben, rózsaszín virágok ezrei lepték el a kitaposott ösvényt, amelyen jártam. Körös-körül füves táj terült el, gyönyörűen kiemelte az öreg fákat. Kevesen mondhatják el magukról, hogy 9 évesen saját házuk, sőt jelen esetben, kastélyuk és birtokuk van. Én igen. Egy szerencsétlen véletlen folytán a felnőtt emberek egy vírus következtében kihaltak, így egyedül hagyták gyermekeiket.

A környező falvakból, városokból, a menedéket kereső gyerekek ide jöttek, annak reményében, hogy itt még találnak valakit. Hát, csak engem találtak. Befogadtam őket, mert én is egyedül voltam. A kastélyban rengeteg élelem, víz és még egy csomó minden volt ahhoz, hogy életben maradjunk. Gondolom, a szüleim sejthettek valamit, hogy így berendezkedtek. Hát igen, a kiscserkész jelszava: mindig légy résen. Ilyen és ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben, miközben szórakozottan figyeltem a virágok hullását. A kastélyban a pólyásoktól elkezdve a hét éveseken át, egészen a tizenöt évesekig találunk embereket. A korunkhoz képest érettebbek vagyunk, mint amilyennek lenünk kéne, de azért előfordul egy-két ’’visszamaradott’’ egyén. Én, aki 9 éves vagyok egy 18 éves felnőttszerű lénynek az összes tudását biroklom. Valószínűleg, a hirtelen változás késztette az agyunkat erre a drasztikus átalakulásra. Hmm, milyen körülményesen fogalmaztam. Kár, hogy nem tudom megvizsgálni az okot. Hirtelen sikítást hallottam az egyik fa mögül.

- Mi ez?- kérdeztem hangosan. Rohanni kezdtem az egyik kétágú cseresznyefa felé. Egykor egy villám, majdnem kettéhasította, de szerencséjére megmaradt a két legegészségesebb ága. Ahogy közelebb értem megcsapott a benzin szúrós, kellemetlen szaga. Észrevettem, hogy egy lány hánykolódik a földön. Jobban belehúztam, olyan sebesen futottam, hogy még a leggyorsabb sprintert is a hátam mögött hagytam volna. A lány borzalmasan sikítozott, de nem tudtam megmenteni. A kabátommal próbáltam eloltani a tüzet, de nem sikerült. Tehetetlenül néztem, ahogy utoljára összerándul a teste és az ordítása megszűnik. A kék szoknyácska, ami megmaradt a ruhájából megfeketedett. A lány testét sötétlő hamu ölelte körbe, a levegőt az égett hús és haj szaga töltötte be. A máskor üde, friss fű most teljesen leégve gőzölgött az őszi napsütésben. A látvány elképesztően szívszorító volt és visszataszító is egyszerre, de most nem ez foglalkoztatott. Mi történhetett? Körbenéztem, használható nyomokat keresve, de nem találtam semmit. Vajon szegény lány öngyilkos lett vagy megölték? De ki tette volna, ahogy Irina fogalmazott gyerekek vagyunk, mi nem szoktunk ölni.

Már esteledett, mire a holttestet eltemettük. Mindenki értetlenül állt az eset felett, sokan sírtak és a vírust emlegették. Mivel én voltam, az úgynevezett vezető, ezért nekem kellett kiderítenem, hogy mi történt.
- Figyeljetek! Nem megoldás, ha sápítozunk, és a vírust hibáztatjuk. Ráadásul nem hiszem, hogy a vírus benzint öntött volna az áldoztára, majd meggyújtotta volna azt, ennyire azért nem lehet intelligens.
- Te figyelj, csak két megoldás létezik. Egy: a vírus átalakult és most már a gyerekekre is veszélyes. Kettő: Lorát megölték, ami valljuk be éppenséggel lehetetlen, ugyanis mi nem ölünk.
- Hát, ki tudja.- gondolom erre nem számítottak. Ernie elég pöffeszkedő figura, mindenben a rosszat látja, és hajlamos másokat is befolyásolni a véleményével. Emellett elég ostoba, hiszen azt feltételezi, hogy a vírus két lábon jár. Hát nem bolond? Nem szívlelem, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette?
- Hogyan? – kérdezte tőlem Ernie.
- Lehetséges, hogy megölték Lorát. Hiszen gondoljunk csak bele, hiába vagyunk gyerekek akkor is felnőtt intelligenciával rendelkezünk, nem? Javítsatok ki ha tévedek, de nekem az a meglátásom, hogy nem lehetett öngyilkosság és nem is a vírus ölte meg. Valószínűleg egyikünk megelégelte az egyhangú napokat és így próbálta érdekesebbé tenni, nem igaz Ernie?- a fiú arcát fürkésztem. A szeme alatt megfeszültek az izmok, apró kis malacszemében harag kapott lángra.
- Úgy érted, hogy akár én is lehetnék a gyilkos? Sosem csináltál belőle titkot, hogy nem kedvelsz, de most már meg is gyanúsítasz? Nem szép tőled mondhatom.
- Nem gyanúsítalak, csak kérdezlek. A következő napokban senki sem hagyhatja el a kastélyt és az előkertet, csak ezen a két helyen tartózkodhattok. Ki fogom, deríteni, hogy mi történt és addig lehetőleg senki se tűnjön el - miután befejeztem a mondókám mindenki elment aludni. Én is nyugovóra tértem, de az éjszakám nyugtalan volt. Hajnali kettő körül felriadtam álmomból és nem tudtam visszaaludni. Gondoltam járok egyet, és egyúttal alaposabban körbenézek a tett helyszínén.
Hajnalban sétálni a sejtelmesen suhogó fák alatt, és közben nyomokat keresni nem tűnt valami fényes ötletnek, de mi mást csinálhattam volna? Erin, a rettenthetetlen gyilkosvadász, előre!

Az éjszaka sötét volt, igaz, hogy a hold világított, de azért mégsem hasonlítható egy lámpa fényéhez.
- Hogy miért nem hoztam magammal zseblámpát?- Visszaszaladtam a szobámba, és egy kis kutatás után rátaláltam egy régi elemlámpára. Újra neki vágtam az útnak, de már a felénél borsózott a hátam. Végre elértem a célom. A föld még mindig fekete volt azon a helyen, ahol Lora meghalt. Letérdeltem és körbetapogattam a kiégett füvet. El nem tudtam képzelni, hogy ki ölte meg a lányt.
Mindegy, először is próbáljuk kitalálni, hogy mi okozhatta a gyulladást. Nyilván kellett hozzá benzin és valami gyújtó eszköz. A benzint le tudom ellenőrizni, de a gyújtó eszköz bármi lehetett. Ha gyufa, akkor talán szerencsém lesz, ha viszont öngyújtó, akkor mindenkinek a szobáját át kell kutatnom utána. Remek, nagyszerű napom lesz ma, már alig várom.

A tűz által hagyott seb körül, húsz méter területet átvizsgáltam, de egy árva szalmaszálat sem találtam. Hát akkor marad a kutatás. Mielőtt mindenkit kivertem volna az ágyából, utána kellett néztem a benzinnek. Nem tévedtem, hiányzott egy kanna. Mióta nincsenek felnőttek, nem használunk benzint. Nem mintha nem tudnánk autót vezetni vagy ilyesmi, de a kastélyon belül elég kevés a hely, a kapun meg nem lehet kimenni.
Hajnali hat órakor elkezdtem sorra felébreszteni a kastélyom lakóit. Az első tíz szoba után, már kezdtem unni a dolgot. Végül elhatároztam, hogy Irina szobájába megyek. Milyen furcsa, a lány az egyik foteljében ült. Hogy miért furcsa? Mert Irina délnél hamarabb nem szokott felkelni, most meg fél tíz van. Szegén lány, közel állt hozzá Lora.

Tudta miért jöttem. Csöndesen átkutattam a fiókjait, pech, de nem találtam semmit. Egy kissé szégyenkezve a cipőmet kezdtem el fixírozni. Meg akartam szólalni vagy valami, de a sajnálom túl egyszerűnek tűnt volna, a részvétem meg túl hivatalosan szólt. Miközben a szemem egyre jobban a földbe mélyedt a gondolatok súlyától, észrevettem, hogy apró fekete darabkák egy része sorakozik a földön. Követni kezdtem őket, amik egy szék alá vezettek.
- Mit csinálsz? – kérdezte Irina tétován. Addigra már négykézláb másztam a földön. Megérintettem a darabkákat, és nagy sajnálatomra megfeketedett fűszálak voltak. A cipő, amit a szék alatt találtam megerősítette a gyanúmat. A talpa telis-tele volt elszenesedett fűvel. Sóhajtottam és felnéztem a lányra. Szégyenszemre majdnem megsajnáltam. Viszont miért tette volna, hiszen Lora a legjobb barátnője volt.
- Hát Irina, nem tudom, mit fogsz válaszolni, de hogy került a cipődre a megfeketedett fű?- komolyan néztem rá.
- Nem tudom, én… Én csak sétáltam a kertben, aztán hirtelen elálmosodtam. Lefeküdtem egy fa alá és mire felkeltem ilyen volt a talpa. Aztán visszasétáltam a kastélyba és ott azzal fogadtak, hogy Lora meghalt.
- Mikor sétáltál arra, és meddig aludtál, ha szabad kérdeznem?
- Hát, tegnap úgy délután egy óra körül bandukoltam arra, aztán körülbelül egy órát bóbiskolhattam a fa alatt.
- Köszönöm a válaszaidat, de amíg nem tudok meg többet az ügyről, be kell, hogy zárjalak. Sajnálom, de per pillanat mindenkit meg kell védenem.
- Szóval azt hiszed, hogy én voltam? Hogy képzeled, a legjobb barátnőm volt.
- Tudom, de meg kell értened, nem tehetem kockára a többiek és a te életedet se.
- Miért tennéd kockára? Nem én voltam!
- Csend. Nincs vita - lezártam a témát és kimentem a szobából, majd kulcsra zártam az ajtót. Ha nem ő a tettes, sűrűn kell majd bocsánatot kérnem tőle. Addig is kimegyek az erdőbe és további nyomok után kutatok.

A zsebemből előhúztam egy pár műtős kesztyűt, amelyet előző este raktam a kabátomba. Majd újra átvizsgáltam a helyszínt, de alaposabban és nagyobb területen. A fák gyengéden suttogtak körülöttem, úgy tűnt, mintha Lorát siratnák. Csendesen kutattam, de nyomnak színét se láttam. Elkeseredetten figyeltem a fák hajlongását a szélben, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve letérdeltem a fűre és lehunytam a szemem. Tapogatózni kezdtem, csak az ösztöneimre hagyatkoztam, miközben vakon kerestem valami használható nyomot. Az idő lassan telt-múlt és én még mindig négykézláb kúsztam a földön. Egyszerre csak valami növényhez értem hozzá, de a szemem továbbra is csukva maradt. Benyúltam alá, leküzdve a kényszert, hogy visszahúzzam a kezem, mert a bokor alatt, férgek tömkelege csúszott-mászott elbújva a napfény elől. Váratlanul, valami kemény és vékony dologhoz értem. Hirtelen izgalom lett úrrá rajtam. A szívem szinte dörömbölt a feszültségtől, de nem a félelem miatt, hanem a lehetőségtől, hogy valami jelet találtam. Óvatosan kihúztam a kezem, majd a fény felé fordulva felemeltem a talált tárgyat. Szerencsém volt. Egy gyufaszálat találtam, amelynek fejét már meggyújtották. Hát igen, ennyit ért a tegnapi kis kutató expedícióm. Nem baj, a lényeg, hogy megvan, amit kerestem. Felálltam és futni kezdtem a kastélyba, ahol a pincehelységben, berendezve várt egy laboratórium. Hát egy kicsit, türelmetlen voltam, de azért sikerült, a Hogyan vegyünk ujjlenyomatot? című könyvből kitalálnom a további teendőket. Semmi kincsért se mondanám el nektek, hogyan csináltam, mert hosszú lenne és unalmas, de a lényeg, hogy sikerült. Már csak az van hátra, hogy a többiektől is ujjlenyomatot vegyek, azután összehasonlítom az erdőben találttal és már készen is vagyok. Egyelőre még nem mondom el senkinek, hogy mire jutottam. Titokban megszerzem az ujjlenyomatokat, és a végén tisztázom, hogy mi történt Lorával.
- Lássuk csak, hányan is laknak a kastélyban? – kérdeztem hangosan magamtól. Úgy ötvenen velem együtt. Hát nem lesz kis munka, de a végén, majd jól fog esni a pihenés.

Szép lassan sikerült begyűjteni a kellő dolgokat. Közben tanúja voltam egy pár érdekes helyzetnek, amely igen csak felvillanyozta képzeletemet. A minap, Ernie -akinek malac szeme van- bóklászott, azon a helyen, ahol Lora életét vesztette. Ha jól láttam épp az alatt a bokor alatt kotorászott, ahol én a gyufaszálat találtam. Nem mentem oda hozzá, hogy megkérdezzem, mit csinál, de egy fa mögül jótékonyan figyeltem ténykedését. Mikor felkelt a földről, az arca nyúzott volt, nyugtalanságot és dühöt sugárzott. Szeme fürkészőn kémlelete a földet, aztán sóhajtott egyet és elballagott. Hirtelen a kezemre szállt egy darázs, és ijedtemben kiugrottam a fa mögül. Kővé dermedt, amikor meglátott. Pech, ennyit a láthatatlan fürkészésről.
Ernie, egy magas és sovány fiú volt, vöröses szőke üstökkel, apró kis, malac szemekkel. Fehér bőre, szinte világított a vakító napsütésben, és szeplői élesen kirajzolódtak az ijedségtől. Kínos csend ülte torát kettőnk között, míg végül megszólaltam.
- Szia Ernie. Mit keresel itt? – próbáltam úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit. A helyzethez képest nyugodt voltam, de ez csak az izgatottságomat palástolta. Nem válaszolt, továbbra is úgy meredt rám, mintha szellem lennék. Tettem egy bizonytalan lépést felé, de ekkor összerándult és elájult. Épp hogy sikerült elkapnom. Finoman lefektettem a fűbe, majd megnéztem, hogy van-e pulzusa. Volt, és szerencsére lélegzett is. Próbáltam lágyan pofozgatni, hogy felébredjen, de ő csak feküdt, nem mozdult. Körbenéztem, de az elhagyatott kertben nem volt senki. Nem is lehetett volna, mert megtiltottam, hogy ide jöjjenek. Csendesen latolgattam magamban az esélyeket. Maradjak itt, míg felébred vagy hagyjam itt és hozzak segítséget? Ha ő a gyilkos veszélyes lenne itt hagynom, lehet, hogy csak rászedett és nem is ájult el. Ha viszont nem megyek, meg is halhat. Mi legyen? Egyszer csak motyogni kezdett. Közel kellett hajolnom, hogy értsem, amit mond.
- Lora, nem akartam bocsáss meg- vett egy mély lélegzetet.- Nem akartam. Esküszöm, hogy nem akartam, de féltékeny voltam és és…- nem folytatta tovább. Most mit tegyek? Már biztos, hogy ő volt. Istenkém, hogy fel volt háborodva, mikor rá utaltam. Nincs más hátra, fel kell vinnem őt a kastélyba. Megfogtam a kezeit a vállamon átvetettem, és húzni kezdtem a kastély felé.

Szerencsére az útnak csak kisebb részét kellett megtennem, mert észre vett egy barátom, és segített felcipelni a kastélyig. Lefektettük a szobájába és hívtunk, egy orvosláshoz értő gyereket, hogy vizsgálja meg. Ernienek nem volt komolyabb baja, csak kimerült. Nyilván a bűntudat nem engedte, hogy aludjon és persze a félelem se. A félelem attól, hogy leleplezik és örökre száműzik a kastélyból.
Pár nap múlva Ernie felépült. Addig senkinek se szóltam, arról, hogy bevallotta a gyilkosságot. Reméltem nyugta lesz addig, míg fel nem készül a tárgyalásra. Igen, szabályos tárgyalást tartottunk neki. Bevallotta, hogy féltékenységből ölte meg Lorát. Féltékeny volt rá, mert olyan jó barátságban voltak Irinával. Igazság szerint Irina, sosem kedvelte Erniet. Mindig igyekezett figyelmen kívül hagyni a fiút. Most, ha lehet még jobban utálta. Megölte a legjobb barátnőjét, ráadásul élve elégette, ami valljuk csak be, eléggé borzalmas halál. Azonkívül, megpróbálta őrá terelni a gyanút.
- A tanács úgy döntött, hogy Ernie Winwoolt száműzi a kastélyból. Többé nem teheti be a lábát erre a területre. Örök kárhozatra ítéljük a kinti világban, ahol nincs semmi, csak a halál – mondtam. Mivel én voltam a választott vezetője ennek a társaságnak, ezért nekem kellett kimondanom a végső szót. Én nem ezt a büntetést választottam volna, de a többség dönt, nem tehettem ellene semmit. Bármit mondtam, hidegen hagyta az esküdt gyerekeket. Végül is igazuk volt.

Ernie Winwool, még aznap távozott a kastélyból. Mindenki jelen volt, amikor átlépte a kaput. Némán álltak és nézték, ahogyan távolodik, míg el nem tűnt a látóhatáron. Senki se vallotta be, de azért sajnálták Erniet. Valahol mindenki érezte, hogy ez túl nagy büntetés volt számára, de egy ember halálát nehéz megbocsátani annak, aki a vesztét okozta. Irina ott állt mellettem. A könnyei a földet áztatták, hosszú szőke haja csapzott volt, és szeme alá mély árkokat vájt a gyász. Odafordultam hozzá és a vállára tettem a kezem. Ő rám nézett, pont egy kövér könnycsepp csordult végig az arcán.
- Sajnálom Irina. Kérlek, bocsáss meg- mondtam. Nehezen, egy gyengéd mosolyt erőltetett az arcára, majd hosszú szempillái megrebbentek és eszméletét vesztette.