Történetek

Nincs kézzelfogható bizonyítékom a bűnösségére. Nem hinnének nekem- gondolkozott - felesleges. Azt is sikerült elérnie, hogy utáljam, így ők azt gondolnák, hogy csak el akarom távolítani innen a kitalált történeteimmel. Most még magára is uszított. Már annyira a bizalmukba férkőzött...

- Mond, mit szeretnél -, mondta Brigi színlelt hidegvérrel, miközben szíve oly vadul kapált, hogy majd ki ugrott a helyéről. Azon csodálkozott, hogy nem hallja meg Péter.
- Sajnálom, hogy így alakult, de most helyre szeretném hozni - hangozott el az őszinte vallomás Péter szájából, és azzal a mozdulattal elővett egy plüssmackót...

Ahogy haladtam a komor, kihalt utcákon, arról gondolkodtam, hogy biztos táborba viszik-e a munkanélkülieket. Bármennyire is segítőkésznek hangzik, akkor is van benne valami hamisság, de nem tudok rájönni, mi...

Arra ébredtem, hogy fázom. A kandallóban a műsor abbamaradt, márcsak kifáradt artisták parazsa látszott. Rajtam egy régi pokróc volt, valószínűleg elaludtam, bátyám sehol sem volt. Kitakartam magam majd megpiszkáltam a parazsat és fáért nyúltam...

A Végzet köve. Csak így nevezik, az egy pap keze alatt készült gyönyörű gyémántot. A kőnek gyógyító, jó ereje van. Aki hordja, az magába érezheti a szeretetet, és a jó érzéseket. Papok fel is használhatják a kő varázslatos gyógyító, regeneráló erejét...

- Nincs olyan fiú, akiért érdemes sírni, mert aki igazán szeret, sosem ríkat meg.
Az eredeti mondás nem így szól, de megértettem a lényeget. Letöröltem könnyeimet, és én is a buliba indultam. Ez egy kibérelt helyiségben zajlott, de sok városbeli fiatal is eljött. Vadítóan néztem mindenkire, úgy táncoltam, mint még soha, és ő csak a sarokból nézett engem. Azt hiszem, nem akarta elhinni, hogy így túlléptem rajta...

Akármennyire ódzkodsz, mégis előre jutottál. Ott állsz a ravatala előtt és nem mersz megszólalni. Sosem láttad még ilyen szépnek. Kisimult, sehol egy ránc. Boldognak, mosolygósnak tűnik. Olyan, mint azelőtt a végzetes délután előtt volt. Már nem félsz tőle. Csendben megsimogatod és egy utolsó könnyet ejtesz érte. Végső búcsú; és már vihetik is. Koporsót lezárják, többet nem láthatod. Ennyi volt lelked ravatala…

És miközben szürcsöltem a kávét, Odasétáltam az ablakhoz (még mindig ilyen lenge ruhában) és ránéztem a hőmérőre: 32.4 Celsius fok.
De jó! –ásítottam közben. Persze nem volt ez jó. Épp ellenkezőleg. A globális felmelegedés már itt is felütötte fejét…

Gondolataim, mint a tenger vihar előtt kavarognak a fejembe. Úgy érzem, becsaptak... pedig nem. Már nem tudok mit hinni. Ő, akire szinte felnéztem, csodáltam minden mozdulatát aztán még is csalódnom kellett, ő is ugyan olyan, de talán rosszabb. Mikor még volt közös jövőnk értette minden gondolatom és mozdulataimból tudta, mit gondolok. Most hogy szétváltunk... semmi nem maradt meg belőlem számára... nem emlékszik ki vagyok...

Loona sírt. Könnyei végigfolytak az arcán, majd a háztetőre pottyantak. A nap épp akkor bukott le, hogy helyét átadja az éjszakának. Mikor eltűnt a horizonton, a közelben lévő toronyóra 7-et ütött. Loona megtörölte kipirosodott szemét a ruhája ujjával, majd előrébb lépett, egészen a tízemeletes pereméig. Már elbúcsúzott a mindentől. A naptól, a melegtől, a szerelemtől.... s a fénytől...