Ravatal

Síró népek veszik körül, mikor belépsz a bejáraton. Rettent a tömeg; mindenki boldogtalan, és értetlen. Zsongó, nehéz fejjel közelítesz oda régi barátaidhoz. Legjobb cimborád összetörve ül egy üveg sörrel a hátsó sorban. Nem beszél, nem sír, nem néz, és nem lát. Elvakítja a bánat… Leülsz mellé és kezedben is pukkan egy palack. Senki nem döbben meg a hirtelen megtört csendtől. Fel sem tekintenek, csak a zokogás lesz erősebb. Nem szóltok egymáshoz, csak csendben isszátok a szeszt.
Tovább állsz; előrébb mész. Nem mersz teljesen előre verekedni, félsz a látványtól. Inkább elvegyülsz a tömegben, és beszélgetéseket hallgatsz ki:
„Nem kellett volna, hogy ez a szerelem véget érjen…”
„Hiába, várható volt, hogy nem bírja a kínt…”
„Emberfeletti lett volna, hogy tovább éljen…”
„Esténként is alig-alig sírt…”
Megrettensz, mert nem találsz összefüggést. Hátratekintesz cimborádra; élettelen már teste is, alig vegetál. Édesanyádat sehol nem találod, nem bírja ezt az életet ő sem. Családod többi tagja még erős, van ki közönyből, van ki szükségből…
Akármennyire ódzkodsz, mégis előre jutottál. Ott állsz a ravatala előtt és nem mersz megszólalni. Sosem láttad még ilyen szépnek. Kisimult, sehol egy ránc. Boldognak, mosolygósnak tűnik. Olyan, mint azelőtt a végzetes délután előtt volt. Már nem félsz tőle. Csendben megsimogatod és egy utolsó könnyet ejtesz érte. Végső búcsú; és már vihetik is. Koporsót lezárják, többet nem láthatod. Ennyi volt lelked ravatala…
Csöndesen ballagsz haza, és szerető anyád ölében keresel vigaszt. Keresed-keresed, hátha megleled; így zajlik végéig életed…