Csodák Világa (9.)

Az Cal-Castria ostroma
A nap reggeli fénye végigcsillant a harmatos füvön. A réten ami az erdő mellett volt még nem volt senki kivéve egy családot. Az autó a fák alatt állt, mellette egy férfi és egy nő elmélyülten beszélgettek. Harry és Daniel pedig a rét másik oldalán járkáltak. Harry csak nézte unokatestvére mit csinál, de Dan teljesen belemerült a természet tanulmányozásába, ami elvárható egy druidától.
- Két napja nem láttuk Emilit. - szólt végül Daniel mikor abbahagyta egy kankalin átható tanulmányozását.
- Tudom. - válaszolt Harry és az eget kezdte tanulmányozni, rossz előérzete volt a mai nappal kapcsolatban. A tanárai mindig az mondták hallgasson a megérzéseire, de valahogy nem tudta elképzelni, hogy eme gyönyörű nap, hogy válhatna rosszá. A füvön lévő harmatcseppek gyémántként törték meg a nap fényét, így ezernyi szivárványt csinálva a fű felett. Harryt ez jobban érdekelte, mint a kankalinok. Daniel még szemlélte egy kicsit a növényt, majd felállt.
- Mennyi az idő? - kérdezte elmélázva.
- Úgy kilenc fele járhat. - válaszolta Harry, de nem nézett az órájára. - Reggeli? - kérdezte aztán, mert megkordult. Daniel egy mosoly kíséretében bólintott.
- Menjünk, éhes vagyok. - indultak is át a szivárványos, harmatos réten át az autóhoz, mikor meghallottak egy halk nyögést.
- Segítség. - Dane és Harry egymásra néztek, aztán keresni kezdték a hang forrását. A rétet 3 oldalról erdő, egy oldalról az út vette körbe. Az út és az erdő határán voltak Harry szülei, és ezzel szemben az erdő mellett keresgéltek Harryék. A nyögés még párszor megismétlődött, mire rátaláltak egy lányra. A lány Emília volt. Arca sebekkel teli, ruhája szakadt volt.
- Emili! - kiáltott fel Daniel, és azonnal felkapta az erejét vesztett lányt. Harry mikor megláttak elkezdett szaladni a kocsi felé, hogy szóljon szüleinek. Míg Harry tájékoztatta szüleit, Daniel és a karjaiban lévő Emili lassan a rét közepére értek.
- ... és a MDSZ tagja, nem tudom mi történhetett vele. - zihált Harry apjának, akivel elindultak Daneilék felé. Félúton összetalálkoztak. Daniel átadta a lányt Eriknek aki megvizsgálta.
- A sebekkel nem lesz gond, kialussza magát és kutya baja. - mondta a diagnózist. Harry és Daniel felszabadultan sóhajtottak egyet, majd elindultak Harry apja után. Emilit berakták az autóba, és visszamentek a szállóba. Erik meggyógyította a lányt, aki még aludt egy napot. Mikor másnap délben felébredt, először kérdezősködött hol van, majd elkezdte mesélni mi történt.
- Tegnapelőtt este történt. A MDSZ összeült, a nagy is, nem csak a diákok. Valami történt, de nem mondták el mi. Aztán elsötétedett minden, és sápadt alakok tűntek fel, volt amelyiknek hiányzott a karja, vagy a hús az oldalából...
- Élőholtak. - állapította meg Anett.
- ...igen, aztán elkezdtek megölni mindenkit. A holtesteket elvarázsolták, nem tudom hova.
- Átvitték őket a Másik világba. - mondta Erik.
- Aztán összeültek, és megjelent egy nő, aki nem volt élőholt. Sőt nagyon is élő volt. A haja fekete volt a derekáig ért. Arca márvány fehér volt, ajkai vörösek, mint a vér. Vörös ruhát viselt, és úgy tűnt, hogy az élőholtak hallgatnak rá. Aztán elkezdett beszélni, akkor láttam meg a fogsorát... - csuklott egyet a hangja.
- Milyen volt? - kérdezte Erik csendesen, úgy tűnt már sejti a választ.
-... a nő egy vámpír volt. - egy könny csordult ki a szeméből. - Aztán elkezdtek beszélni Cal-Castriáról, és hogy megtámadják. Még a hét végén. Ekkor vettek észre, és megtámadtak, de megszöktem. - evvel be is fejezte a történetet. Harry leült az ágyra, majd az apjára nézett.
- Cal-Castria?
- Egy város. Méghozzá a nagyok közül való. A lakossága az evilágiakhoz hasonló.
- Magyarok? - kérdezett Daniel.
- Mondjuk. De Cal-Castria a Csodák Világán kívül van.
- Akkor mért kell Necronnak?
- Nem is biztos, hogy neki kell. - válaszolta Anett.
- Nem? - kérdezett vissza Harry. - Akkor kinek, lehet hogy az a vámpír az itteni Másik világot...
- Hungarok Világa... - szólt közbe Emília.
- Hungarokat akarja elfoglalni, mint a Csodák Világát Necron?
- Lehetséges. - mondta Erik.
- De az is lehet... - szólt Daniel. -... hogy Necronnak kell, nem elég a mi világunk....
- De először akkor is...
- Ez most mindegy! - fakadt ki Harry, aki kezdte unni a találgatást. - Szólni kell a városnak, különben a támadás váratlan lesz...
-I gen ez igaz. - mondta Anett is. - De hogy juthatnánk a Hugarosok Világába?
-A magyar átjárók le vannak zárva...
-Hallottunk róla... de talán, van itt két varázslónk... - szólt Erik, majd a fiára és a feleségére. - Emília kell egy átjáró. Még ha lezárt is.
-Tőlünk talán... gyertek. - felállt. Harryék követték egészen a házukig. A ház nem volt nagy, de teli volt virágokkal, ami nem volt furcsa lévén, hogy egy druida otthona. Emília bekopogott.

- Ki az? - hallatszott egy elfojtott női hang.
- Anya, én vagyok! - az ajtó azonnal kinyílt, és mögüle feltűnt egy sírástól kivörösödött szemű magas barna hajú nő. Amint meglátta Emilit átölelte. - Ó Emília, Emikém! - sírt a lány vállán.
- Nyugodj meg anyu, élek, hála nekik. - szólt miután kibontakozott édesanyja öleléséből, és mutatott a 4 fős kíséretre.
- Ó, jöjjenek be! Én Kiss Erika vagyok, Emike anyja. - szipogva kezet nyújtott Eriknek. Erik megszorította a kezét, majd elmosolyodott.
- Én Erik Jhons vagyok, ő a feleségem Anett, a fiam Harry és az unokaöcsém Daniel. - mutatott végig a családon.
-Jöjjenek be, akik megmentik a lányom életét...
- Sietünk... - szólt közbe Emília. - El kell jutnunk Cal-Castriába. Kell az átjáró...
- Le van zárva... - mondta meghökkenve az asszony. - De miért kell...
- Most ez nem fontos... Harry Mrs. Jhons. Jöjjenek be. - Emili megfogta Harry kezét, és elkezdte maga után húzni a házba. Az előszobában voltak. A ház egyemeletes volt. Az előszobából, amely folyosó is lehetett, 7 ajtó nyílt. 1 az ebédlőbe, 1 a konyhába, 3 egy-egy hálószobába 1 a nappaliba, és 1 nyílt egy kis kamrába. Kiss asszony invitálására mindenki követte Emilit. A lány az utolsó ajtóhoz lépett majd kinyitotta.
- A mi családunkban csak druidák vannak. Cal-Castria a druida képző akadémiájáról híres.
- Érdekes... - szólt Daniel, miközben Anett elkezdte vizsgálgatni a kamrát – hogy a versenyen nem vett részt egy ilyen híres akadémia. - hangjában kíváncsiság volt, és semmi gúny, vagy irónia nem hallatszott mikor kimondta, hogy híres.
- A mi akadémiánk túl későn nevezett a versenyre. De azt hallottam, hiába is nevezett volna. Egy lány győzött az akadémiátokról, és a második hely is liriené lett. Egy varázsló, ha jól hallottam.
- Harry... - mosolygott Daniel – és a győztes is a legjobb barátaink közéből került ki...
- Te lettél a második? - ámuldozott Emili.
- Igen. - hangzott a tömör válasz, majd az anyjához fordult. - Kell segítség?
- Nem, meg tudom nyitni. - szólt, majd becsukta a szemét, két kezét felemelte. Semmi nem történt. - Emili, Harry, Daniel álljatok be, és rajta. - mind a hárman összenéztek, majd egy egy vállrántás kíséretében beálltak. Emili becsukta a szemét, majd a transportus bűbájt alkalmazva egy másik kamrába jutottak, legalábbis ezt remélték. Harry kinyitotta az ajtót, ami nem egy utcára nyílt. Hasonló lehetett mint a lirieni Utazók utcája, állapította meg Harry. A kamrák az utca hosszában gyönyörű épületekből nyíltak. Az utca a főutcára csatlakozott. Emili ment elől, utána a többiek a két felnőtt, mivel Erik meggyőzte Erikát, hogy maradjon, is elindult utánuk, mihelyt megérkeztek. Az utca kihalt volt, valószínű más városokat használtak fel a transportálásra. Mikor az emberek meglátták, hogy abból az utcából lépnek ki, ámulva figyelték őket, de ezzel nem törődtek.
- Arra van Cal-Castria parancsnoksága. - mutatott az főutca vége felé, ahol a kapu volt. Cal-Castria egyáltalán nem hasonlított Lirienhez. Már az elhelyezkedésében sem. Míg Lirien egy hegyoldalon volt, ez a város síkon, és ráadásul kisebb is volt. A főutca is rövid, volt így csak 5-5 utca ágazott el belőle. Ez a város ellenben a legszebb házakból állt. Nem volt olyan utcája, ahol fekete egyszerű házak, vagy szürke tömbök álltak. Az itteni házak szépen díszítettek voltak, de nem rokokó, vagy barokk stílusban, hanem egyszerű kis formákkal. És a főutcáról hiányzottak a sokféle megjelenésű boltok, fogadók. Egy vegyes bolt volt, ami Veriteras névre hallgatott. Volt egy fogadó Fekete özvegy, és egy Dalnok pihenője néven. A nevükből kitalálható, melyik milyen vendégeket vár. Harryék végigsiettek a főutcán, mire elértek a parancsnokságra. Emili bekopogott.
- Jöjjön be. - benyitottak. A parancsnokság egyetlen szoba volt amelyben volt egy asztal és amögött egy uniformisba öltözött borostás férfi ült és a papírjaival foglalatoskodott. Harry elnézve a mogorva arcot, nem tudta elképzelni, hogy hinni fog nekik, de meg kellett próbálni.
A férfi most felnézett. Arca tényleg mogorva volt, szemei acélkéken csillogtak, de mikor végignézett a társaságon szája mosolyra görbült.
- Emília! - kiáltott fel, majd felállt és megölelte a lányt. Harry és Daniel összenéztek, mind a kettejük tekintetében csodálkozás csillogott. - Kislányom... ó! Nem is tudod, hogy aggódtam, hogy jöttél ide?
- A barátaim. - mutatott a 4 fős kíséretre. - Van köztük két varázsló, megjavították az átjárót. - fejezte be, miközben ő is ölelte apját. A kapitány felkelt, és kezet rázott Erikkel. - Köszönöm mindannyiuknak. Régen nem láttam már a lányom.
- Szívesen. - mosolygott Anett. - De most más is van. Élőholtak akarják megtámadni Cal-Castriát. A lánya kihallgatta őket.
- Igen? - tért vissza a parancsnok arcára a komoly tekintet. - Mikorra várható a támadás.
- Holnap, vagy holnapután, apa. - válaszolta Emili.
- Hm, akkor azonnal összehívjuk a katonaságot, holnapra fel kell készülni. - mondta és indult is. - Szerintem menjenek vissza a Másik világba...
- Nem hagyjuk itt a várost a bajban.! Mi is tudjuk milyen háborúban élni. - szólt Harry határozottam, majd Danielre, és a szüleire nézett. Mindannyian bólintottak.
- Segítenek? - kérdezte egy kicsit meghatódva a férfi.
- Igen. Itt milyen kasztúak élnek?
- Csak druidák...
- Akkor jól jön két varázsló, és egy pap segítsége, nem igaz? - kérdezte Erik.
- De igen... köszönöm. - azzal a két felnőttel együtt kiment szervezkedni. A három másik itt maradt.
- Mutatok valamit. - szólt Emili. - Megmutatom, hol a mi akadémiánk, mivel gondolom nem vettétek észre.
- Hát nem igazán. - vallotta be Daniel, de nem is nagyon figyelték. Emili kivitte őket, majd elindult a másik végére. A főutca másik vége, ahogy Lirienben is egy főtérben ért véget. A főtér egyik oldalát egy kápolna, másik végét egy szépen díszített épület foglalta el. Emiatt az épület miatt folytatódott a város.
- Ez az akadémia. - mutatott fel az épületre, melynek három emeletét számtalan ablak díszítette. Nem olyan volt, mint a lirieni, mely magasabb volt három emelettel, és tornyai is magasabbra nyúltak. Ott kevesebb volt az ablak, és több a védelemre szolgáló vastag fal.
- Gyertek odabent van egy könyvtár, nyáron is be lehet menni. - mondta Emili, majd elindult a nyitott kapuk felé.

Mind a hárman beléptek az nagy előcsarnokba, ahonnan lépcsőt, folyosók indultak, ajtók nyíltak. - Második emelet. - tájékoztatta barátait a lány. Elindultak az egyik lépcsőn felfele, majd a második emeleten rátértek egy folyosóra, mely egy nagy kétszárnyú ajtóhoz vezette őket. Emili belépett a terembe. Ez a terem hatalmas volt, több méter magas, és széles volt. Teli volt könyvespolcokkal, melyeken sorakoztak a könyvek. Egy könyvespolcon 18-20 polcdeszka volt megtömve fölfele nézve. Harry és Daniel ámulva nézték a könyvtárat. A lirieni akadémia könyvtára nem volt ekkora.
- Nézelődjetek nyugodtan. - szólt Emili. Harry kivett egy könyvet, majd szétnézett. A könyvtár legvégében állt néhány fotel, szék és asztal. A könyvvel odament és leült az egyik székre. Ekkor nézte meg csak a címét. Mágikus kövek írta Rewiela Freuber. A cím tetszett Harrynek, úgyhogy elkezdte nézegetni a képeket benne. Azok a kövek amiket szépnek talált a kép alapján elolvasta mágikus tulajdonságukat. Már éppen 1 órája olvasgattak, és abba akarták hagyni, mikor meglátott egy képet. A képen az kristály volt látható, amelyet nemrég Luthine nyert meg a versenyen.
„A Végzet köve. Csak így nevezik, az egy pap keze alatt készült gyönyörű gyémántot. A kőnek gyógyító, jó ereje van. Aki hordja, az magába érezheti a szeretetet, és a jó érzéseket. Papok fel is használhatják a kő varázslatos gyógyító, regeneráló erejét.” Ennyi volt csak a kőről. Harry épp be akarta csukni a könyvet, hogy szóljon Danielnek, mikor meglátta a hevenyészett firkálmányt a lap alján. „A varázsige megegyezik a papok gyógyító, és áldást adó varázsigéjének összevonásával: Bencura”
- Emili! Van valahol egy cetli, amire felírhatok valamit?
-Persze. - szólt, majd eltűnt pár másodpercre, hogy egy papírral, és egy tollal térjen vissza. Odaadta Harrynek, aki elkezdte leírni amit talált. - A Végzet köve. Fantasztikus, olvastam valahol, hogy évszázadokra eltűnt, és hogy a gonosz hatalmak, és élőholtak maguknak akarják. - Harry kezében megállt a toll.
- Maguknak, miért?
- Mert a hatalmát meg tudják fordítani. - válaszolt Emili, majd eltette az ő és Daniel könyvét. A fiú most kíváncsian odament Harryhez, aki épp befejezte az írást. Ránézett a könyvre, s mikor meglátta csak dadogni tudott.
- Ez...ez...e..ez... az... a k...kő?
- Igen, szerintem! - mondta Harry, majd elrakta a cetlit, és visszavitte a helyére a könyvet. - Keresni kéne valami éjszakai szállást. Mind a hárman kimentek, és a Dalnok pihenője nevű fogadóban vettek ki maguknak, és Harry szüleinek szobákat.
Másnap az egész nap a készülődésről szólt. Mármint készülődtek az ostromra, ami várható volt. Az eső is elkezdett esni, mintha értette volna mi vár a város lakóira. Harry figyelte, ahogy a druidák tettek vettek, és azon kapta magát, hogy gyakran elkalandozik a gondolata afelé, amit a Bolond Ember mondott. Vajon miért kellene Necronnak a kő. Emili azt mondta a gonoszok keresik, mert hatalmát át lehet alakítani. De hát az sem biztos, hogy kell neki...
- Hé! Te vagy az egyik varázsló igaz? - térítette ki az egyik druida a gondolataiból.
- Igen.
- Segítenél? A lebegtető bűbáj a varázslók varázslata. Azt a követ kéne felrakni a falra. Mi már nem nagyon bírjuk, ha meg kifáradunk...
- Természetesen... - Harry felállt a padról, amin eddig ült. Majd követte a druidát a falhoz, ahol jó pár hatalmas szikla várt. Harry végignézett az egészen. - Mindet? - kérdezte. A druida bólintott. Harry felemelte a kezeit a kövek felé. Elképzelte amint a kövek elkezdenek felemelkedni, majd leszállnak a fal tetején. Csak ezek után mondta ki a bűbáj varázsigéjét.
- Flotase. - majd felnézett. A kövek lassan megmozdultak arra amerre a kezeit mozgatta. Felemelte őket, majd lerakta mindet a fal tetején. - Tessék, van még valami, amiben segíthetnék? - kérdezte miután minden kő felkerült.
- Nem egyelőre semmi.

A nap további részét Harry arra használta, hogy gyakorolja a támadó varázslatokat, átkokat, átkok kivédését ha szükség lenne rájuk. Ha kellett valakinek szívesen segített. Erik és Anett felállítottak egy gyógy-sátrat, Daniel pedig segített a druidáknak kikeverni a használható mérgeket, varázsitalokat, különböző növényekből. Mindenki dolgozott. A város egésze felbolydult. Harry el nem tudta eddig képzelni, hogy van olyan város – még, ha nem is a Csodák Világán belül – ahol csak egyfajta kasztba tartozók vannak. És most itt volt Cal-Castria, ahol csak druidák laktak. Estére eleredt az eső, de mindenki készen lett. Az őrök a falakon állva járőröztek, a többiek pedig nyugovóra tértek, hogy minél kipihentebbek legyenek, ha valóban lesz ostrom. Harry és Daniel csak nehezen tudtak elaludni, de azért sikerült éjfél fele. Ezen az éjjelen nem történt még semmi.
Másnap reggel még zuhogott az eső, de délutánra elállt. Mindenki pihent és figyelt. A város teljesen csendes volt, azok akik nem harcoltak a város legbiztonságosabb házaiban gyűltek össze. Harry Daniel és Emili nyugtalanok voltak és a városban lófráltak. Az utcák teljesen kiürültek, sehol nem jár egy lélek sem, kivéve perszer a druida őröket, akik a várfalról jöttek, vagy mentek. A három barát hosszas beszélgetéseket tartott, egészen addig még a nap le nem nyugodott.
- Remélem ma sem támadnak, sose legyen ostrom, nem akarom! - mondta Emili, mikor szürkületkor felmentek Anetthez. A nő mosolyogva nézett rájuk, majd visszatért a tekintete a távolba.

A kövek, amelyeket Harry segített feltenni, most a falakat erősítették, gondosan beépítve. Harryék is elkezdték a tájat fürkészni, és nem válaszoltak Emilinek. Valamelyest sejtették mit érezhet a lány, ráadásul sejtették, hogy a túlerő nem az ő oldalukon lesz. Az ellenfél csapatai estére érkeztek meg a városhoz. Az eső újra esni kezdett. Sűrű függönye mögül még így is tisztán észrevehető volt a nagy sereg. A druidák abban a percben, hogy észrevették az ellenséget riadót fújtak, így mire a falhoz értek, már mindenki harcra kész volt, íjjakkal felfegyverkezve álltak fel a falakhoz. Erik és Emili a gyógy-sátraknál voltak és várták a sebesülteket. Voltak velük druida asszonyok, és férfiak, kinek az ápolás és a sebesültek behozása volt a feladatuk. Harry Daniel és Anett a falon voltak két különböző helyen, ahonnan a két varázsló könnyen tud átkokat, és támadásokat alkalmazni. Dan Harry mellett állt. Mindenki elázott kivéve ő hármukat hála a víztaszító bűbájok közül az egyiknek amit kifejezetten „esernyőként” használtak. Harry védelméből, torkában egy gombóccal lenézett az ellenségre. A kb. 4000 fős támadó hadsereg nagy része élőholtakból állt, de nem csak belőlük, kb. 1000 fő lehetett ember, vagy ember származású félvér.

Az élőholtak vezére egy szó szerint pokolian csinos vámpír volt. Tényleg szép volt leszámítva a hatalmas szemfogait, holtsápadt bőrét, és fekete ajkait. Szemei feketék voltak, és mintha tűzben égtek volna, haja derekáig ért, és feketébe hajló kék volt. Hosszú vörös ruhát viselt, lábán nem volt se saru, se cipő, se egyéb, viszont nyakában egy ezüst keresztet hordott, hegyes véggel, fején pedig apró csillogó tiarát. A nő mellett egy ember állt. A védő sereget Emili apja irányította, aki a fal közepén állt, nem messze Anettől. Az eső zuhogott szüntelen, Harry most az egyszerű támadókat figyelte meg. Az élőholtak között volt csontváz, zombi és vámpír. A csontvázak kezében bárd, a zombik kezében kard vagy bunkó volt, melynek végén valamilyen veszélyes vasból öntött vég volt látható. A vámpírok nem hasonlítottak a vezetőre. Az ő arcuk meggyötört, sebhelyes volt, és megjelenésükben sem volt semmi elegáns, mint a nőében. Az emberek főleg harcosok lehettek, kezükben különféle fegyver volt, a bárdtól kezdve egészen a kaszáig. A félvérek főleg nem emberi tulajdonságaikat használták ki, hogy majd támadhassanak, de egyenlőre nem történt semmi.

Harry tanulmányai alapján ez a kb. 4000 fő nem volt nagy hadsereg azokhoz a seregekhez képest, ami a csoda világi harcokban vesznek részt, de a város védelmét mindössze 754 katona jelentette, akiknek a nagy része druida, és csak két varázslót, és egy papot tudhatnak maguknak, míg a vámpírok általában gonosz papok, vagy varázslók, és ritkán harcosok, arról nem is beszélve, hogy mik lehetnek még az emberek között. Harrynek úgy tűnt, hogy a harcosoknak is van vezetőjük. Egy nagydarab, izmos, kopasz, sebhelyes, borostás marcona képű férfi állt külön az emberek alkotta részleg előtt, és most előrébb lépett. A druidák megfeszítették az íjukat, Harry és Anett is felkészült a harcra, de megint csak nem történt semmi, ami támadásra utalt volna, ehelyett a harcos felemelte a kezét, mire az apróbb morgolódások is elhaltak az ellenség körében.
- Emberek! Élőholtak, és fenséges Úrnőm! - kezdett bele egy szónoklatba, közbe kicsit meghajolt a vámpír előtt. - Itt állunk Cal-Castria falai alatt. - A tömeg felordított, majd újabb kézemelésre elhallgatott. - Ma éjszaka győzelmet aratunk eme város, a druidák városa felett! Ma este senki nem áll utunkba! - a sereg egybehangzó dübörgéssel, és ordítással válaszolt a szónoklatra. Ezt már nem fojtotta le a vezér. - Ma megajándékozzuk úrnőnket eme város lakóival, hogy lakjon jól finom gyermeki vérrel, legyen erős, és éljen mindörökké! - A vámpír ajkai mosolyra húzódtak. - Éljen Meriel Úrnő, és Necron Úr! - Harry és Daniel, akik a csendben tisztán hallották ezeket a szavakat hirtelen összenéztek.
- Necron? - lepődött meg Daniel, de gyorsan visszafordította a tekintetét. Nem akarta kihagyni a folytatást. Úgy tűnik Harrynek is ez járhatott a fejébe, mert nem szót csak fürkészni kezdte Meriel Úrnőt. Az ellenség ordítozott, dobogott, Harry szerint a morál náluk már a tetőfokára hágott. Most Meriel emelte fel a kezét, és megszólalt bársonyos, elfojtott hangján, a tömegben néma csen uralkodott el újra.
- Végezzetek minden élő druidával! Boyrick parancsnok a terep az öné. - fordult a férfihez, aki az előbb szónokolt. - ELŐRE! - kiáltotta, mire az ellenség egy utolsó csatakiáltást hallatott, majd elindult a városfalai felé. Harry nyelt egy nagyot.
- Elkezdődött. - suttogta magának, de Daniel rábólintott.
- El... - semelyiküknek nem tetszett a dolog. Emili apja felemelte a kezét.
-LŐJETEK! - kiáltotta, mire az ujjak elengedték a húrokat, s a nyilak teljes gyorsasággal elindultak a támadók felé. Daniel is kilőtt egy nyilat. Harry egyenlőre nézte a támadás eredményét. A nyilak csak az emberekben tettek kárt, az élőholtak nem törődtek velük, a zombiknak egy egy része hiányzott, így a nyilakat fel sem vették, a vámpírokat csak a szívbe szűrt fa, vagy ezüst állíthatta meg, a csontvázak csontjai között meg egyszerűen átsuhantak a nyilak. Daniel nyelt egyet, majd Harryiez fordult.
- Ez így nem lesz jó!
- De nem ám, nézd! - mutatott le a fal tövébe. Az élőhalottak létra és egyéb segédeszköz nélkül kezdet felmászni a vízszintes falon. Daniel rémülten nézett le.
- Mit csináljunk? - Harry gondolkodott, de csak egy pillanatig.
- Őket feltartom, menj apámhoz, a papok jól elbánnak velük... - majd mikor Daniel bólintva elrohant a mellette lévő druidához fordult. - Csak az emberekre lőjenek, ezt adja tovább. - Majd elkezdett a falmászókra figyelni. Jobb kezét a fal külső felületére helyezte. - Csak most sikerüljön. - suttogta magának, majd behunyta a szemét. - Conges! - mondta ki a varázsigét, majd elvette a kezét. Ott ahol tenyere feküdt, most egy jeges kézlenyomat jelent meg, amely elkezdett terjedni, s pillanatok alatt az egész városfalat jég borította be, mitől a mászók elkezdtek lefele csúszni. Harry arra pillantott, amerre anyja volt. Ott is lefelé csúsztak az igyekvők, de őket más is nehezítette, hol árasztó bűbáj, hol tűzlabda. Harry úgy gondolta ideje hogy ő is komolyabb varázslatokhoz forduljon, főleg, hogy mivel nyár volt, meleg eső esett a jég gyorsan leolvadt, és a támadók újra indultak felfelé. Elkezdett gondolkodni vajon mi lenne elég hatásos, de nem tudott sokáig töprengeni, mert a támadók gyorsan közeledtek felfelé. Lassan az ember harcosok is fogytak, és a druidák is elkezdtek varázslatokat használni. Főleg a növények által bilincset alkotó Plantes Collas varázslatot használták. Sebesültek még ezen az oldalon nem voltak, hiszen az ellenség még nem jutott a közelükbe, és azon voltak, hogy ne is kerülhessen. A növények sok vámpírt, és zombit tettek végleg ártalmatlanná. Most már Harry is sokkal pozitívabban gondolkodott.
- Fuegobola! - kiáltott, és kezét a falon felfelé igyekvő zombik, és csontvázak felé irányította. Az ujjaiból hatalmas tűzcsóva repült ki eltalálva a mászókat. Közülük sokan leestek, mások kikerülték valahogy, de a legtöbben azonnal elégtek. Még így is, hogy egy csomó a növények, és varázslatok, mások nyilak által elpusztultak, túlerőben voltak, folyamatosan jött az utánpótlás. Harry éppen egy másik varázslatot akart használni, amikor Erik megérkezett.
- Huh... vannak ám... - mondta, majd Harryhez fordult. - Nem lesz rám szükség, a druidák gyógyítanak, gyógyítsátok az Sancto Brillos Biablas – ékelte bele a mondani valóba, majd egy élőholtra mutatott. Az egyik ujjából sárga sugár csapott ki, és a támadó holtan hullott a vérfal tövébe. - élőholtakat. - fejezte be a mondatot.
- Gyógyítsuk? - szörnyülködött el Harry.
- A gyógyítás pozitív energia, ők pedig a negatív energiából táplálkoznak ilyen támadó varázsokat ne használjatok...
- De honnan Fuegobola! Tudjam, hogy melyik negatív... - egy újabb felérő élőholt csapat hullott vissza égve.
- Észre fogod venni... megyek, amott már feljutottak, és kellek a gyógyításnál. - Harryiék bólintottak. Erik eltűnt a lépcsőnél.
- Dan... gyógyítsd... - nem tudta befejezni a mondatot, mivel egy tucat élőholt támadt rájuk, akik feljutottak. - Brío Escudo – csak ennyit tudott kinyögni ami arra volt jó, hogy a támadó kardok, és bárdoktól egy-két percig megvédte az erősített pajzs, addig elgondolkozhatott mit tegyen. A földet kezdte el fürkészni, hátha talál egy kardot. A druidák ekkor már kézi fegyverekkel, és itt ott gyógyítással támadtak. Voltak már sebesültek és halottak is, a druidák között. A pajzs elkezdett gyengülni, így Harrynek sietnie kellett.

Ekkor látott meg egy kardot. Felkapta, majd elmotyogta a fegyvergyújtó varázst, így a kard éle lángra lobbant. A pajzs végleg kifújt, így Harry védelem nélkül maradt. Daniel ekkor már harcolt, a fegyverek csattogtak mindenfele. Hol az egyik, hol a másik oldalról bukott el katona, de még mindig hatalmas túlerőben voltak Necron emberei. Harryre egyszerre ketten támadtak, így a varázslás kizártnak tűnt. Az egyik támadó egy vámpír, másik egy pallossal rendelkező harcos férfi volt. Harry felemelte a kardot, és várta a támadást. Először az emberre figyelt, mert még nem tudta, hogy a vámpírt hogy fogja megölni. A pallos lecsapott, ez Harryt hirtelen érte a támadás, így csak egy félig tökéletes védést hozott létre. A pallos megcsúszott, és ez majdnem a fiú kezébe került, de szerencsére Harry elég gyors volt, hogy kitérjen a penge elől. A következő támadás a másik felől érte a vámpír jóvoltából. A fehér bőrű férfi hatalmas körmeivel támadt Harryre, ráadásul a pallos is újra támadásba lendült. Pillanat alatt védekező állásba állította a kardot, és védte a pallost, de így nem tudta védeni a vámpír támadását, így a karmok végigszántották a vállát. Harry érezte ahogy a vér lassan folyik a vállánál, és hogy a karja lassan elgyengül. A kardot még tudta ugyan tartani, de nagyobb védésekre nem volt képes. Elrúgta magától a vámpírt, aki azonnal felkelt, és újabb támadást akart végrehajtani. Harry kénytelen volt a varázslat mellett dönteni, de még tartotta a lángoló kardot. A pallos újabb lesújtásra készült, de megpróbált gyorsabb lenni. Az összes erejét összegyűjtve a lángoló kardot körbeforgatta, ami arra volt jó, hogy mind a pallosos, mind a vámpír meggyulladt. Ez időt adott Harrynek, hogy eldobja a kardot, és magának idézzen egy pajzsot. Ez meg is tette, így megvédte, a szinte azonnal jövő újabb támadásokkal. Tudta, hogy a pajzs mindig csak ideiglenesen védi meg teljesen, így egy támadó varázslaton gondolkodott. A pajzs elhalt. Harryt meglepte ez a hirtelen eltűnés, így az első átkot ami eszébe jutott, a pallosos férfire küldte.
- Enclenque! - kiáltott fel és a kezével a férfi felé mutatott. Ujjaiból egy sárga fény villant teli találva a férfit. Az meg megtorpant, majd elejtette a kardot, mintha nehéz lett volna számára. Harry kicsit meglepődött a hatáson, de aztán eszébe jutott, hogy a gyengítő átkot használta. Csak ekkor vette észre, hogy a vámpír nem támadta meg. Ezt szerencsének vette, és inkább az elgyengült ellenségére vetett pár pillantást.
- Paralizas! - mutatott rá, majd mikor a férfi teljesen elernyedt körbenézett. Mindenki harcolt a közelében. Felvette a már csak kicsit lángoló kardot, majd elindult a fájó karjával a gyógy-sátor fele. Az út közbe besegített még egy két druidának egy-egy varázslattal. A lépcsőhöz ért végre, mikor meglátta Danielt, aki azzal a vámpírral harcolt aki nem rég megsebesítette. Harry egy kicsit figyelte a párbajt, és látta, hogy az unokatestvére nem bír el az élőholttal. Karja egyre gyengült, de nem akarta Daniel bajban hagyni. Ránézett az immár már nem égő kardra, majd suttogva megszólalt.
- Noblesses! - a kard azonnal ezüstté változott. Elindult Daniel, és a vámpír felé. Szerencsére az ellenség állt neki háttal, így könnyen átdöfte a szívén az ezüst kardot. Daniel meglepődve nézte a pengét.
- Harry, megsérültél... gyere. - azonnal segített Harrynek, és lekísérte a sátorba. Ott már sok druida várakozott. Sokak visszafele indultak meggyógyulva. Daniel által segített Harry belépett a sátorba. Emili azonnal odafutott hozzájuk.
- Harry! Megsérültél. Sanas Curas! - mutatott a sebre mutatóujjával, mire az begyógyult, majd Harry émelygése is elmúlt. Lábábra állt, már nem szorult kuzinja segítségére.
- Sanas Curas? - nézett kíváncsian Emilire.
-Sanas a betegségek, Curas pedig a sebek gyógyítására való. Így egyszerűbb, nincs időm megállapítani van e fertőzés.
- Értem, menjünk vissza Daniel. - immár felfrissülten rohantak vissza a a falakra, ahol még folyt a harc. Elővették a kardjukat, majd belerontottak a tömegbe. Most már mindkettejük kardja nemesfémből volt, és égett. Lelkesen kezdtek el harcolni, Harry egy kardos férfivel, Daniel pedig két vámpírral. Mind ketten erőteljes védéseket, és támadásokat hajtottak végre, de még így is nehéz volt a tapasztaltabbak ellen a harc. A druidák is elszántan harcoltak az ellenséggel, mindenki használta a varázslatokat. Harry is gyakran segített be egy-egy varázslattal, így lassan, de biztosan a vár védői visszább szorították az ellenséget, akik szépen fogytak is, ennek az egyik oka, a gyógyító varázslatok hatása, a másik pedig a két varázsló némely esetben hatásosan sikerült varázslata volt. A támadó sereg nem jutott a falakon túlra, de még így is nagy túlerőben voltak. A 700 fős védőkből már csak kb. 500 volt életben, míg a 4000 fős hadseregből, bár sok százan elpusztultak, még mindig élt (mozgott) 1000-1500, legalábbis látszatra. Harry hosszabb párbaj után lelökte ellenfelét a városfalról, majd Danielhez fordult, aki szintén megölte a két rátámadó vámpírt.

- Figyelj, ez így nem fog menni. - mondta, majd lemutatott. - Ez még mindig 3-szoros túlerő, valamit tenni kell...
- És mégis mire gondoltál? Sétáljunk le és beszéljünk a vezetőjükkel? - kérdezte ironikusan Dan, majd kiszemelt magának egy jó célpontot az újabb párbajra.
- Miért is ne... - Daniel, aki épp le akart csapni megkövült, visszafordult, és olyan arccal nézett a fiúra, mintha az komplett bolond lenne.
- Mi van ? - kérdezte vissza meghökkenve, odalent, odalent van vagy 500 harcos még!
- De a nagyja itt van fenn...
- Igen meg a védők nagyja... hogy élve elérjünk odáig... na ne! Ne akarj hősködni... kérlek. - azzal lecsapott a célpontra. Harry lenézett. Egyedül biztos nem tudná megoldani, de ha Daniel nem tart vele... Felemelte a kardot, majd kinézett magának 2 csontvázat, kiknek a csontjai között még ott voltak a nyilak, de mielőtt lecsaphatott volna tompa fájdalmat érzett a fején, majd minden elsötétült előtte.

Mikor magához tért úgy érezte, a feje összeroppan a fájdalomtól. A távolból csatazaj hallatszott, tehát az ostromnak még nincs vége. Biztosra mondta volna, hogy a gyógy-sátorban van, de mikor kinyitotta a szemét, egy fekete vásznat látott maga felett. Elkezdett mocorogni. A kezét valami szorította... kötél. De ezzel nem lenne gond, hiszen varázsló, ha kell eloldja, de érdekelte hol van, és mit keres itt. Oldalra dőlt, hogy lássa a sátor többi részét. A bejárat felé fordult, ahol egy csontváz őr állt. Egy ember nő pedig odabent tett vett. Mikor észrevette, hogy Harry ébren van, a csontváz felé mordult.
- Szólj az Úrnőnek, hogy felébredt! - a csontváz morgott valamit síron túli hangján majd elment. A nő most Harry felé fordult. - Az Úrnő éhes... varázslóvérre. - Harrynek elszorult a szíve. Már előre elképzelte, ahogy Meriel a nyaka fölé hajol és...
- Mit akar velem csinálni? - kérdezte azért fojtott hangon.
-O, van hangod, ez jó... örülni fog Meriel Úrnő... nem kell félni, csak beszélned kell... - Harry felsóhajtott, de a megkönnyebbülése csak egy pillanatig tartott: - … és aztán talán megcsapol. - A nő nem mondott többet, Harry pedig elkezdett babrálni a kötéssel.
- Fugeo. - suttogta miközben az ujját rátette a kötésre. Érezte, hogy a varázslat hat, és a kötél el kezd perzselődni, és vékonyodni. - Fugeo. - ismételte meg újra, aztán megnézte a perzselődött részt. Könnyen elszakítható volt. Épp azon volt, hogy meg is tegye, mikor megérkezett az úrnő. Holtsápadt arcán kaján vigyor volt, így rendellenes szemfogai is kilátszottak. Feketébe hajló kék haja tökéletesen rendezett volt, kivéve azt a tincset mely az arcába lógott. A vámpírnak tökéletes alakja volt, és ezt vörös hosszú ruhája csak kiemelte. Hangja túlvilági, de selymes, titokzatos, és csábító volt egyszerre.
- Lám, lám. A varázslótanonc... Jól küzdöttél. - mondta ahogy közelebb jött. Hosszú körmeit végighúzta Harry arcán, aki ezért fancsali képet vágott. - De most inkább mesélj... nekem. - azzal a mutató ujjával rábökött Harry kezének béklyóira. A kötél azonnal lejött róla. - Arra nem lesz szükség... pap vagyok, jól értek a mágiához. Bármelyik varázslatod, vagy átkod kivédem, de nem akarlak bántani.
- Tényleg? - kérdezte Harry, hangjában félelemmel. Megsimogatta a csuklóit, majd felnézett a vámpírra. - Mért nevezik Úrnőnek? - kérdezte aztán, közben gondolkodva a kijutáson.
- Necron felesége vagyok... A királynő, az TE Úrnőd!
- Az enyém nem! - mondta Harry, majd megvetve ránézett a nőre. - Nekem sose lesz az Uram Necron...
- Azt te csak hiszed... - mondta majd felállt. - Cal-Castria hamarosan elesik...
- Mire jó Necronnak, hogy az itteni világban foglal el egy várost?
- Nem egy várost... A Várost! Cal-Castriában fontos dolog van...
- Mi az? - kérdezte akaratlanul is Harry.
- Érdekel igaz? – kérdezte, és újra végighúzta körmeit a fiú arcán. - Egy követ keres. - Harry megkövült, így most már tudta melyik kő, de nem értette miért. Arcára kiülhetett ez a tanácstalanság, mert Meriel folytatta. - A kőnek nagyobb hatalma van, mint hinnéd, nem csak gyógyít, az a kő maga az élet! És itt őrzik. A druidák az őrei a természet kövének... a Végzet kövének... A vicces az, hogy csak papok használhatják...
- Ezért kell maga Necronnak mi?
- Gondolom... úgy döntött az asszonya leszek, és megosztja velem hatalmát, cserébe használom számára a követ...
- Ha megtalálják... - fejezte be Harry egy gonosz vigyorral az arcán. A nő rosszat sejtve ránézett, és épp mondani készült valamit, mikor hatalmas robaj hallatszott, majd egy ember sietett be.

- Úrnőm... Boyrick meghalt. Az ellenség előretört, a várost már nem tudjuk elfoglalni. - oda kintről kardok, és fegyverek összecsapása hallatszott. Az Úrnő az sátorajtóhoz sietett az emberhez.
-Visszavonulunk. Te... - mutatott a nőre, aki eddig Harryre vigyázott. - Kábítsd el! - Mielőtt Harry védekezhetett volna a nő ráemelte a kezét.
- Amortis. - Harry előtt újra elsötétült minden.
Egy fekete barlangba került, melynek végén fényt látott. Elindult a fény felé, s ahogy közeledett ismerős hangok csengtek fel fülében.
- Jól van? - kérdezte valaki.
- Semmi baja, csak elkábították... - válaszolt egy női hang. - De Erik leszedte róla a kábítást, mindjárt magához tár... max. fél óra, vagy...
- Már most... - mondta Harry, és kinyitotta a szemét. Körülötte ott volt Daniel, Emili, Anett, Erik, és néhány druida. - Mi... mi történt?
- Megnyertük az ostromot...
- Ezt tudom... - vagy legalábbis emlékezett rá, hogy Meriel visszavonulást parancsolt. - De aztán... mennyit aludtam?
- Hát az ostrom hajnalban ért véget, és most hát, vacsoraidő van. - válaszolt Emili.
- Akkor sokat...
- Mire megtaláltunk... - magyarázkodott Daniel. - Az egyik sátorban voltál. Mit keretél ott?
- Oda vittek... kellemes csevejt folytattam az Úrnővel... - mondta Harry, majd felült és elmesélt mindent töviről hegyire. - Amúgy hogy győztünk?
- Apád volt hajlandó felhasználni a Szent Fényt, mely nekünk erőt adott, az ellenségnek, meg gyengeséget. - válaszolt Anett. - A város már rendben van, nemsokára hazautazunk, mert azt hiszem a nagynénédék már aggódhatnak miattunk. - Harry bólintott, majd felkelt, és rendbe tette magát. Másnap elköszöntek Emilitől, és visszautaztak Szilvásváradra az utazókamrában, de előbb megnyitották a többit is.