Az éjszaka harcosai - Keserű búcsú

Loona sírt. Könnyei végigfolytak az arcán, majd a háztetőre pottyantak. A nap épp akkor bukott le, hogy helyét átadja az éjszakának. Mikor eltűnt a horizonton, a közelben lévő toronyóra 7-et ütött. Loona megtörölte kipirosodott szemét a ruhája ujjával, majd előrébb lépett, egészen a tízemeletes pereméig. Már elbúcsúzott a mindentől. A naptól, a melegtől, a szerelemtől.... s a fénytől.
- Így kell, hogy legyen - suttogta alig hallhatóan, s nekikészülődött az ugrásnak.
- Ne!! - hirtelen egy sötét alak ugrott mellé, s megfogta a kezét. Loona felnézett, s újra könnyezni kezdett. Horas állt mellette, a barátja. Fél fejjel magasabb volt a lánynál, rövid, barna haját felzselézve hordta.
- Ne csináld, kérlek! Tudod, hogy ez nem old meg semmit - nézett Loona szemébe, remélve, hogy le tudja beszélni az ostobaságról.
- Te ezt nem érted. Tudni akarom az igazságot - dühödött fel a lány.
- Ha ugrassz, én is veled megyek - szólt Horas, s lenézett a mélybe. Gyomra összeugrott a félelemtől, de nem hátrált meg az akadály előtt. Ha kell, leveti magát a lány után. Nem is tehetne mást, hiszen szereti őt, bár ezt ügyesen titkolta.
- Nem, te nem jössz! - ordított rá a lány, s ellökte. Horas elterült a földön, s barna szemét Loonára szegezte. Ijedt arccal nézte, ahogy a lány elrugaszkodik, mint egy ragadozó, s leveti magát. Vállig érő, fekete haja meglebbent, mikor zuhanni kezdett. Fekete bőrdzsekijébe belekapott a légáramlat. Pupillái kitágultak, s izmai magfeszültek. Lehajtotta a fejét, s nézte ahogy közeledik a föld.

Sajnált a fiút, akit fönt hagyott, de be kellett látnia, hogy semmit nem tud tenni annak érdekében, hogy Horas vele tartson.
- Meg kell halnod ma éjjel, hogy azután örökké élj - visszhangozta egy hang a fejében, s ő tudta, hogy jól döntött.
Loona behunyta a szemét, s számolni kezdett.
4...3...2... - az egynél felnézett, s befeszítette a lábait. Épp időben. Macskaügyességgel ért földet, a talpán. Elmosolyodott.
-Tehát igaz - suttogta, majd körbenézett. Az utca üres volt, egy ártatlan lélek se kószált arra. Legalábbis abban a percben nem.
- Looooonaaaa!! - hallotta föntről a fiú hangját, de már nem érdekelte. Ő már nem tartozott Horashoz. Sem a nappali világhoz.
- Nem hittem, hogy megteszed.- hallotta maga mögött mestere mély hangját. Loona hátrafordult, s egyenesen belenézett az alak ciánkék szemébe. A férfi gúnyosan elhúzta a száját, s Loona tudta miért teszi.
- Oké, elismerem, igazad volt. Bocs, hogy kételkedtem - hajtotta meg fejét a lány.
- Jogod van hozzá - rándította meg a vállát a férfi majd elfordult a lánytól. Sötétkék köpenye a földet söpörve szállt utána.
Loona még egyszer felnézett a tízemeletesre, majd nagyot sóhajtott. Soha többé nem láthatja a szeretteit, de ezt a feltételt el kellett fogadnia, mikor úgy döntött, hogy csatlakozik az éjszaka harcosaihoz.
- Nos, akkor jössz?- érdeklődött a férfi. A válla fölött átnézett, s a lány arcát fürkészte.
Loona bólintott, mire a férfi belevetette magát a sötétbe, ahol már nem érte el az utcai lámpa fénye, majd eltűnt egy sikátorban a ház mellett. Loona követte, de nem hagyta nyugodni egy gondolat.
- Én tényleg vámpír vagyok!!