Gondolataim II.

Gondolataim, mint a tenger vihar előtt kavarognak a fejembe. Úgy érzem, becsaptak... pedig nem. Már nem tudok mit hinni. Ő, akire szinte felnéztem, csodáltam minden mozdulatát aztán még is csalódnom kellett, ő is ugyan olyan, de talán rosszabb. Mikor még volt közös jövőnk értette minden gondolatom és mozdulataimból tudta, mit gondolok. Most hogy szétváltunk... semmi nem maradt meg belőlem számára... nem emlékszik ki vagyok... ismer, de még se annyira, hogy tudja érzéseim milyen csapongóak. Pedig régen... Ó Istenem... Igen az idő már elmúlt, már nem létezik Ő meg Én, már nem létezünk egymásnak. Két teljesen más ember... Hogy lehet ez? Mindig is úgy éreztem, minket egymásnak szánt a sors. De tévedtem... csak elborított a rózsaszín felhő... és rabul ejtett, nem engedett tisztán látni. Tényleg szerettem a saját életemnél jobban, de bánom. Bárcsak sohasem ismertem volna meg. Hogy feledhetett ilyen hamar el? Nem lehet, hogy én őt szerettem? Más volt, nem ilyen, mint most. Érző lény volt, most meg mint egy szikla, úgy hárítja a felé irányított érzéseket. Hogy lehet valakiből kiszeretni? El lehet hidegülni aztán szép lassan elfelejteni...de egyik napról a másikra kiszeretni nem lehet. Érdekes... azt nem mondhatom, hogy soha sem szeretett, volt olyan idő, amikor szinte felperzselt szerelmével. Talán ezért nehéz elengedni, mert tudom mennyire tudott szeretni? Lehet, tényleg volt úgy, hogy azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány, ha az ő ölelő karjai között voltam. Elvesztem olyankor, és csak őt éreztem...forró leheletét... erősen szorító karjait ... Biztonságot nyújtott és megszüntette a körülöttem lévő rosszat. Nem akarok túlozni, de ezt én mind így éreztem, akkor és ott.

Egyszerűen, amit most érzek leírhatatlan. A szeretet, a vágy az, hogy kívánom kavarodik a gyűlölettel. Nem tudom miért, talán így sikerül elfelejtenem és túl lépnem rajta? Hiába próbálom kitörölni emlékeim közül, nem megy. Nem tudok gondolni rosszra csak a jóra. Az együtt eltöltött mesés percekre...Érzem, hogy ő már nem lesz a régi de még is ott motoszkál bennem a kisördög...ami arra utal hogy szükségem van rá. Szükségem van az érintéseire, csókjaira, mosolyára, pillantására...Éreznem kell, hogy szeret különben elveszek. Most tudatosul bennem, hogy talán sohasem fog újra szeretni. Óriási kő nehezedett a szívemre. Mért kell nekem ennyire? Talán életbe lépet az a mondás "hogy ami elérhetetlen az kell a legjobban"? Erre is van esély, de szerintem nem...

Vadul dübörög a szívem, és nem jut más eszembe csak Ő Ő és Ő. Gondolataimat felszabdalja ez a véget nem érő gondolat menet. Itt már nem segítenek apró női praktikák sem szexi ruhák. Idővel minden seb begyógyul... ez is befog. Csak idő kell... lehet, hogy az Ő emléke életem jelentős részén kísérni fog? Mindig csak ez a lehet meg a talán. Nem vagyok biztos semmibe. Csak remélek bár már ezt sem sokáig. Nem rég még úgy éreztem, közös gyerekeink lesznek, és láttam, ahogy az oltárhoz vezet. És akkor biztos voltam, úgy éreztem, minket soha semmi és senki nem választhat el. Csak a HALÁL. Láttam magunkat, ahogy unokáinkkal bajlódunk. Úgy gondoltam nagyszerű életet fogunk élni. Olyat, amit más is megirigyel. És vége lett. Ez a sok álom mind szerte foszlott, és a szívem darabokra tört. Sok idő kell, míg újra az egész lesz, de már egy-két darabja a szívemnek helyére került. Várok... rá vagy pedig egy megmentőmre. Várom az igaz szerelme beteljesülését vagy a menthetetlen megmentését.