Történetek

Ám egy unalmas, és végtelenül hosszú földrajz órán gondoltam, írok egy pár sort a barátnőmnek. A tanáron látszott, hogy ideges és tudta, hogy nem figyelek, ezért pár mondat után befejeztem az írást, és (életem legnagyobb hibáját elkövetve) beraktam a padba a füzetet...

Felvonult a szobájába és megpróbált lemenni az asztrálsíkba, sikeresen... Valóban lement, látta ott az összes embert, az egész világon. De volt pár ember, úgy szám szerint öt, akiknek az aurája nem piros volt, hanem zöld...

Reszkettem meleg kabátom alatt. Éreztem, hogy figyelnek. Hátrafordultam, de mögöttem nem állt senki. A szívem két ütemet kihagyott! Megláttam a sárga szemeket! Egyre közeledtek, én pedig elkezdtem futni...

Egyre sűrűbben kap el a folyosón, hogy kínozzon. Már alig merek kimozdulni a szobámból, de muszáj. A csapat maradékával különböző stratégiákat dolgozunk ki a túlélésre, mert még bizonytalan a helikopterek érkezési ideje...

- Hallottátok? - nézett Vic hármójukra, mivel ekkor már Daniel is felébredt.
- Mit? - kérdezte Harry egy nagy ásítás közepette. Összenézett Luthinenal, aki olyan tanácstalanul nézett, mint Daniel.
- Az a hangot, mintha valaki erre jött volna. - magyarázta Vic, és a kastély fele mutatott. - Ott. - hangjából elmúlt az ijedség, inkább kíváncsiság hallatszott belőle...

Mindenki a hang irányába indult. Joe fejében egymást kergették a gondolatok, találgatta, mit is találhatott társuk. Amikor viszont odaért, azt kívánta, bárcsak el se indult volna otthonról. A gyomra majdnem kifordult a látványtó, amely fogadta. Orrát friss vér szaga csapta meg...

Egy érzés volt csupán, hisz lábam nem mozdult. Testem tovább pihent, ernyedt el a hideg padon, már szemem sem cikázott, tekintetem a semmibe veszett. A nekem oly vonzó semmibe. Tudtam, nem mehetek. Ide születtem, itt élek, talán itt is maradok örökké...

Hatalmas robaj, felsikoltó fékek, ahogyan a gumi 110 km/óráról próbálta vadul fékezni az autót. Felsírt a fém, dübörögve szaladt egymásnak a két autó. Szilánkok és fémdarabok repkedtek szerteszét a levegőbe...

Lágy szellő simogatja arcomat. Behunyom szemeimet. Egy pillanatra elköszönök mindattól, ami körbevesz. Halkan suhanok a nyugalom szigete felé, lelkem mélyére, ahol nincs sem idő, sem tér, csak a gondolatok. Mintha semmi más nem volna. Gondolatok, emlékek, érzések. Ez vagyok. Plusz egy test, amit céljaim elérése érdekében használok több, mint két évtizede. Épp csak azonosulni nem tudok vele...

Ezt nem lesz nehéz ellenőrizni, mert a célpont, tőle kb. 500 méterre, egy parkban tart beszédet. Még mielőtt feljött volna a tetőre, azelőtt elment a parkba, és felkötött néhány szalagot egy fa csúcsára. Ebből körülbelül megtudja saccolni a szél irányát, és erősségét. Ez kisebb távolságnál talán elhanyagolható lett volna, de most biztosra akart menni...