I. Fejezet: A Kezdet Csatája

1. Fejezet
A kezdet csatája


Az alkony arany sugarai lecsaptak a Kezes Szilára, senki nem menekülhetett. A meredek kanyon mentén, a lapályon két kis pont szaladt a bozótos felé. Emberek voltak, mögöttük több száz keréknyire az üldözőik. Az idő elröpül, mint szárnyára kapott héja, és mire észbekapunk, a két vad már a bozótosban lohol. Elég fáradtam, több napos futás után tagjaik elmacskásodtak, testük förtelmes szagot árasztott. Két nappal azelőtt vették észre a Császár seregét, élükön a Vezér. Lovát szőrén üli meg, acél sisakján két szarv mered előre, mint a szamurájok, páncéling, kard az oldalán. Őt is megviselte a hajsza, de tudta: most nem menekülhetnek kóbor állatai. Holnap mikorra a nap kidugja sárgás pofázmányát a Szikla mögül, a két szökevény alkonya végképp leáldozott.
Estére elérték ők is a bozótos alját: - Itt letáborozunk, átmenetileg. – dörmögte egy vezérnek, és lepattant a lováról. – Innen már nem menekülhetnek. – mutatott körbe a bozótos mellett. – Elzárja az útjukat a szakadék. Már fenn vannak a sziklán, onnan csak le a halálba, vagy hozzám… - mosolygott ördögien. – Küldj két tucat íjászt a jobb, ill. a bal szárnyunkra. Most elkapjuk őket.

Átvágtak a csalitoson, előttük már ott magasodott a Kezes Szikla. – Ha felmegyünk, akkor lent elvágják a vissza utat. – lihegte John. Arcán kisebb hegek húztak mély árkokat megviselt arcára. Szeme tüzesen égett. Kikerült egy oda nem illő ágat, ami könnyen kiszúrhatta volna a szemét, és átugrott egy hatalmas, öreg gyökéren. – Igen. – kacsintott rá Wain. – Ez benne az érdekes! Kikászálódtak a bozótosból, rátértek egy enyhén felfelé vezető földútra. A Kezes Szikla nevét, odaadóságáról kapta, könnyen ajándékozott meg bajba jutott embereket. Kinyújtott kézként, meredt ki a semmi fölé, amit Kanyargós Kanyonnak hívtak. Régi mondák regéltek arról, hogy egy veszélyes bandita, ide menekült üldözői elől. Az utolsó pillanatban mikor már nagyon szorongatták, levetette magát a szakadékba, később két azután, egy Portlandi kocsmában látták, amint békésen iszogatott. Megállás nélkül kaptattak felfele a hegyre, tudták, hogy nyomukban a horda! Hallották a táborverők kalapácsainak tompa hangjait, alvezérek parancsai hasítottak a levegőben. John elborzadva gondolt a tűhegyes dárdák erdejére, amik lent várakoztak rájuk. Rájuk, vadakra!

Az út, amely az elején még egyenesen felfele vezetett, most elnyelte egy széles kanyar. Befordultak a sarkon, itt a talaj enyhén nedves volt, az éjszaka hideg levegője rányomta béllyegét. Egy kis kopasz tisztás tárult a szemük elé, melyen ritka növésű hangák sorakoztak, távolabb a perem sötét körvonala húzódott. John és Wain megbabonázva néztek el a távolba, fel az égre. Sokmilliárdnyi csillag mutatkozott a nagy feketeségben, mely körülhatárolt mindent, lejjebb a szakadékot követően sok ezer keréknyi távolságban füves puszták illatoztak. Wain ahogy bele szagolt a levegőbe, érezte a hűs, tengeri szelet, beleborzongott, a gondolatba, hogy láthatja a tengert. Lent a Kanyargós Kanyonban, valahol mélyen, apró patakocska csordogált, távoli hangját a zárt falak felerősítették. Wain egész közel lépett a széléhez, lábai alatt megindult pár aprócska kavics lavina, majd egy nagyobbacska földdarab is legördült a lábai alól a szakadékba. Barátja is megrészegülten bámulta a tájat, de épp idejébe észbekapott, és varkocsánál fogva visszarántotta barátját.
- Hát te meg mi az ördögöt csináltál? Majdnem kizuhantál. – kiabált vele John.
- Nem tudom. – motyogta zavartan, és jóval hátrébb lépett. – Mintha valami húzott volna át… a túloldalra. – révedező tekintete ismét a lankát bámulta zavartalanul. Felkapták a fejüket.

Megszólaltak a kürtök, a vészmadarak ocsmány vijjogása.
- Jönnek. – morogta fogát vicsorítva John, ám szemei másról árulkodtak. Iszonyúan félt, még sosem volt ilyen szorult helyzetben, amikor a egy egész sereg menetel felfele, hogy Őt elkapják. „Nem elkapnak.” – csendült egy hang a fejében. „Megölnek”
Lent a bozótosban megmozdultak a fáklyák, felfelé masíroztak a lejtőn. Több száz tűzpont világított, több száz éles dárda villant meg az éjszakában. Nagy hanggal voltak, a kis vidék összes állata menekült előlük. Mikor közelebb értek, a két barát látta náhányuk zöldre festett arcát, vicsorgó ábrázatát.
- Mi legyen? – fordult barátjához John.
- Mindenképp felveszzük velük a harcot, annyit ölünk meg belőlük amennyit tudunk.
- Remek terv. – vigyorgott rá.
- Már csak ügyesen kell felállni a harchoz. – végignézett a kis réten, a kanyartól a szakadékig. – Ha kiállunk a peremre, akkor… - itt elfintorodott. – célbadobnak.
- A kanyarban fel tudjuk őket tartani. – vélekedett John. – Nem olyan széles, könnyedén lepuffantunk néhányat, míg ránk nem dobják a dárdákat. – Wain gondolkozott egy kicsit, már nagyon közelről hallották az elől járók kiáltásait.
- Nem jó. – szögezte le, ellentmondást nem tűrő hangon. – Ott az a két bokorsor. – mutatott a kanyar két oldalán a meredély tetejére. – Ha oda bebújunk, akkor, akik benn vannak a kanyarban, mind odavesznek. Aztán…
- Az utánuk jövők átlépnek a halottakon, és feljönnek…
- Igen. – vigyorgott Wain. – Akkor visszavonulunk a szakadékig…
John is elmosolyodott, tudta, hogy utána mi jön. Le a mélybe. Le az örökkévalóságig tartó zuhanásba!
- Az éjjeli sólyom lesz a jelünk. – mondta izgatottan, miközben átölelte barátját.
- Fel Gileád! Harcra készüljetek harcosok! – harsogták a régi csatakiáltást, és elkocogtak a kanyar irányába.

A Vezér is ott lovagolt, hetykén ülte meg lovát, előtte zászlósa kocogott. A fekete alapon a kardot körbeölelő sárkány okádta tüzes gömbjeit. Körülötte legdicsőbb katonái: Barwan, aki egymaga vert le egy parasztfelkelést a Keleti Földeken, arán csúnya sebhelyet viselt. Aztán ott volt az Uralkodó fia; Levengar. Neki hosszú fekete haja, és karvaly orra volt, sokszor csúfolta népe „varjúnak”. Többek közt Pöröly, a tar barbár hatalmas kalapácsát lóbálva, Fergon az óriás, aki jó három méterével a legmagasabb volt népe között. Kiértek a bozótosból, és rátértek a dűlőútra, elől a sereget Levengar vezette néhány hű katonájával, mögöttük egy tucat íjász, azután lándzsások lépte verte a földet. Az óriás jött mögöttük, majd egy tucat veterán, kik hosszú palástot viseltek, és bőrsisakot. A Vezér körül Pöröly téblábolt, titkon az uralkodó megbízásából a testőre volt. Nem szabadott neki odavesznie, főleg ebben az időkben, mikor annyi baj van, a Birodalom szélein. Néhányan fáklyákat vittek, kezükben, vagy hátukra erősítve, azok világították be a széles kanyart. Levengar benyomult, nyomában az íjászok biztosították a fedezéket. A terv az volt, hogy minél hamarabb számolják fel, különös veszteségek nélkül a lázadókat.
- Aki mozgást lát, az azonnal tüzeljen! – adta ki az utasítást, és beljebb nyomult. Mikor azonban a lándzsások is betrappoltak, éles hang szelte át a levegőt, amire mindenki megtorpant. Többek felismerték a hangot, és most az ég felé kémleltek sisakjuk alól, de hiába, egy állat sem tartózkodott ma a Kezes Sziklánál.

Az éjjeli sólyom vijjogásának hangját sokan utolsóként hallották életükben, ugyanis a két oldalról a bokrokból, lövések dördültek, egyben újra felhangzottak a csatakiáltások:
- Gileád! Harcosok Gileádért! – és abban a minutumban vagy tizen terültek el, a hatalmas hatlövetűek tüzében, melyek csak úgy ropogtak. A kanyarban teljes volt a káosz, Levengar már nem osztogatott parancsokat, az első lövések telibe trafálták, szétdurrantott fejjel hevert a földön, tagjai kicsavarodva. Wain, és John emberi szemmel követhetetlen mozdulatokkal töltötték újra a fegyvert, és már hullottak is tovább az ellenfelek. Ám hamar megindultak felfele a bokrokhoz, lándzsák röpködtek a levegőben, egy pár íjász is kilőtte nyilát, de mind célt tévesztettek. Wain kilépett a bokor takarásából, és leadott egy sorozatot a felé szaladókra, azok szétlőtt koponyával terültek el, vagy a mellükbe csapódó golyóktól estek hátra. Akkor az óriás is bedöcögött a csatatérre, fa méretű bunkóját lóbálva megiramodott felé.

John feladva a fedezékét, kiugrott a bokorból, és megsorozta az arcát, mire az, hatalmasat ordított, és eldőlt, mint egy oszlop. Wain kezei újratöltötték a dobtárakat, majd ismét tüzelt a berohanó lándzsásokra, mivel megint újra kellett töltenie, inkább elrohant a szakadék felé. Két dárda röpült fel a levegőbe, John röptükben darabokba lőtte őket, és hátrálni kezdett.
Lent a kanyarban legalább negyvenen feküdtek szétrobbantott mellkassal, kilőtt szemekkel, mikor a Vezér lovával beügetett a rétre. Látta az egymáshoz közeledő két embert, kezükben a tűzfegyverek döbbenetes pusztulást okoztak. Körülnézett és látta, hogy már csak a veteránjai, Pöröly, Barwan, és ő maradtak, na meg egy-két lándzsást, amiket már szét is lőttek. Mindenfele szétlyukasztott holtestek köztük az Uralkodó egy szem fia: Levengar! Dühödten megcsóválta fejét, mérhetetlen düh öntötte el testét, és egy kiáltással nekiiramodott. Fenn a csillagok mindentudóan ragyogtak, ők más szemmel figyelték az eseményeket.

Vagy hét veterán kihullott, mire elérték őket, és Barwan is súlyos sebet kapott, de ez az utolsó roham halálos volt.
Wain több, kisebb sebből vérzett, de még mindig vicsorogva küldte a pokolra ellenfeleit, amikor egy dárda fúródott mélyen a vállába. Megtántorodott, és hátraesett, de John még idejében átkarolta barátját, és lelépett a mélybe! A Kanyargós Kanyon fekete bugyra körülölelte őket, zuhantak a végtelenségig, miközben egy apró csillag villant egyett az éjszakában.

(folyt köv.) Asszem holnap