Igazságok II.

Első novellám leírása után eszembe jutottak olyan részletek, melyek talán kifejtésre, esetleg helyesbítésre szorulnak.
A legelső dolog talán az lenne, hogy a nyári munkahelyemen, a bizonyos gyárban dolgozó munkások által létrehozott "iroda kultusz" természetesen nem minden esetben igaz. Az ottartózkodásom alatt, megismert pár olyan embert, aki magas beosztása ellenére továbbra is a földön járt, s "hatalmukkal" nem éltek vissza.

Július vége fele történt meg, hogy egy velem körülbelül egykorú sráccal éppen földet terítettünk, egy előzőleg cigicsikk és füldugó mentesített területen, mikor arra gurult egy sablonszerű, hollófekete, lesötétített ablakú luxuskocsi. Azon az úton az ilyen ritkaságszámba ment, mivelhogy ez az út egy gyáregység bevezetője volt. Az autó lassan gurult, lévén, hogy az egész gyár területén maximum 20km/h-val szabad haladni. Mikor a közelünkbe ért, mégjobban lelassított. Nem lehetett belátni az ablakán, s az izzadság is csöpögött az arcomról, teáht megpróbáltam nem törődni a kocsival, s ledobtam a talicskán lévő pár lapát földet. Épp mikor megfordultam, s kézbevettem a talicska két nyelét, állt meg az autó. Továbbra sem óhajtottam zavartatni magam, gondoltam, ha valamit akar az illető, majd kiszáll és szól. Vagy legalábbis odakiabál nekem. Így is lett.

Éppenhogy beértem az autó mellé, már hallatszott is a már ismert férfihang. Az egyik gyáregység minden hájjal megkent igazgatója volt az. Csak hosszú szőrös kezét dugta ki a leengedett ablakon, s azzal intett, hogy menyjek oda. Én letettem a talicskát, megtöröltem a homlokom, s megigazítottam a fejemen lévő sisakot is. Odaléptem az ablakhoz, s lehajoltam, hogy belássak. Természetesen a járdáról nem léptem le, mert akkor már láthatósági mellényt kellett volna húznom, hogy ott huzamosabb ideig tartózkodhassak, s gondoltam, ezt biztos szemrevételezné a kocsiban ülő főnök. A kocsiban jólfésült, ám hiányos hajkoronázatú pufók ember ült. Amin elsőször megakadt a szemem, hogy kezében tartotta a mobilját, ami arra engedett következtetni, hogy bizony menet közben kézben tartott mobillal telefonált, ami köztudottan tilos, mind a gyáron belül, mind kint a közutakon. Tehát egy jó beszólás elnyomása után megkérdeztem, hogy miben állhatok a szolgálatára. A férfi csak annyit akart kérdezni, hogy mi kerül majd a földdel szépen leterített és szintezett helyre. "Fű." mondtam, s a férfi felvonta a szemöldökét. "De ugye nem olyan hullámos lesz, mint a többi helyen?" - kérdezte. Na elfogott a pulykaméreg. Milyen legyen a fű, hanem hullámos? Talán ki akarja velem karóztatni az összes fűszálat vagy mi? De megláthatta a felindultságomat, s újra megszólalt: " Úgy értem, hogy nagyon látszik a többi helyen, hogy hol megy el a fűnyíró traktor. Nagyon meglátszik a keréknyom!" - mondta. Erre én felvilágosítottam, hogy öt-hat óra alatt, ha nem hamarabb, visszaegyenesedik a fű. Ezek után nem szólt semmit, köszönés nélkül felhúzta az ablakot, s továbbgurult. Fél percig ott álltam, majd megfogtam a talicska nyelét és folytattam a munkát, lévén mindenhol kamera van, s nem szerettem volna, hogy esetleg rámszóljon valamelyik felügyelő. Közben azon gondolkoztam, hogy a recski munkatáborban is hasonló lehetett, azzal a különbséggel, hogy mi önként vállaltuk a munkát és még fizetést is kapunk.

Miközben a járda padkáján próbáltam felrángatni a földdel megrakott talicskát, s kézben kétszeris bevertem a térdem, azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy amiért itt szétverem a lábam, azért kapok fizetést, abból lesz majd jogsim, abból a pénzből fogok majd a barátnőmnek apró ajándékot venni, és az, hogy örömet okozok neki, már megéri ezt a kis szenvedést. Ötödik órája csináltuk a földterítést, mikor egyik kollégánk megérkezett autóval, s adott pár üveg ásványvizet, s bár én csapvizen nőttem fel, s nem szeretem az üveges cuccokat, mohón nyeltem az italt, s közben meghallgattam a beszámolót, miszerint a kertészet főnöke utasított pár embert, hogy menjen és gereblyézze fel a füvet, amit ledöntött a fűnyíró. Kínomban felnevettem, bár tudtam, füvet fésülni sokkal kellemesebb dolog, mint a tűző napon talicskázgatni... Sajnos nem is engem osztottak be a munkára, így a nap hátralevő részében sikeresen befejeztük a földterítést, sőt a két óra túlórában még fűmaggal is behintettük, s meglocsoltuk a területet.
Miközben a zuhany alatt álltam, oldalról hallottam a másnapi teendőket. A legrosszabbra készülhettem, hiszen a vasúti töltés oldalán lévő gazt kellett lenyírni.

Ó és hát ki más kaphatta volna meg ezt a nagy kitüntetést? Hát persze, hogy a fiatalság életerővel teli, lélekerő hiányos tagja, azaz én és még pár tizenéves kollégám. Kitettek minket a hatalmas semmi kellős közepére, se közel se távol nincs semmi, csak a vágányok és persze rajtuk a kétméteres gaz. Tisztában voltam vele, hogy most jön az a pár másodperces megváltással felérő időszak, amíg még nem érzem vállamon a gép súlyos rezgését, a benzingőz tüdőégető szagát, a sisak kellemetlen szorítását, a védőszemüveg sem csúszik le minden lépés után, és nem ömlik patakokban rólam az izzadtság, s szemem sem káprázik a fejemben lüktető vértől. De ezek a másodpercek pillanatoknak tűntek, a heveder rám került, a motoros kasza is meg lett tankolva, be lett rántva és fel is került persze a vállamra. Belém nyilalt az az ismerős érzés, mikor az ember kezét kezdi lassan feltörni a védőkesztyű szabálytalan varrása, s ezzel az érzéssel együtt az is, hogy bizony mire végzünk a ránk kiszabott munkával, a kellemetlen kis dörzsölésből már égetően kínzó fájdalom lesz. - De ebből lesz majd jogsi!! - ismételgettem magamban makacsul, s minden lépés és fordulás után egyre halványult bennem ez az erőt adó gondolat. Az idő ilyenkor persze cammog, bár nem vesződtem azzal, hogy kibányásszam a mobilom a kertésznaci kenguruzsebéből, de tudtam, hogy csak úgy tűnik, hogy órák óta nyírjuk a gazt.

A munka egyébként tank fogyásig tart. Tehát ha valakinek kiürül a gépe, akkor az megkeresi az első fát, beáll az árnyékába, lebassza a földre a cuccát a hevedert a sisakot a szemüveget és mindent, rácuppan egy üveg vízre, aminek rendszerint a felét egy húzásra kiissza. Aztán követik a többiek. Miután mindenki ejtőzött egy kicsit, indul újra az egész procedúra. Leülni sajnos nem nagyon szabad, mert még itt a világvége 2-ben is kamerák vannak és rögzítenek mindent, amit nem szabadna. De csak azt. Szóval így állva próbáljuk meg azt kipihenni, amit nem lehet, csak ülve.
A munkaidő délután háromig tart, de csak ritkán megyünk el ilyen korán. Ez után jön a már kevésbé megerőltető, a vasúti rézsűhöz képest leányálomnak számító két órás túlóra. Ilyenkor általában az irodákban kell virágot locsolni, földet vinni a kőedényekben lévő muskátlikhoz meg ilyenek. 16 órakor ér véget az irodai alkalmazottak munkaideje is. Egy nap sikerült is kifognom egy kellemes munkát erre az időpontra. Az irodaház előcsarnokában lévő virágok földjébe kellett táprudakat dugdosnom, meglocsolnom őket, leszednem az elszáradt leveleket, szóval kellemes mulatság volt. Miközben ott ügyködtem megindult az értelmiségi-áradat. Az épp most kiürített szemetesek környéke tele lett cigi csikkekkel, rágós papírokkal, mert olyan nagyon nehéz dolog húsz centiről beledobni őket egy 40cm-es átmérőjű kukába.

Hidrogénszőke libák áradata kapott el, s az olcsó kölnik fojtogató szaga töltötte meg a helységet. "Nem csodálom, hogy elszáradnak ezek a virágok." - jegyeztem meg, miután elvonultak. Sokszor hallani, hogy még ahhoz sem nagyon értenek, amivel elvileg a munkájukat kell végezniük. A pálmát egy olyan csaj viszi, aki a CD meghajtóra azt hitte, hogy pohártartó. Az egyetlen gép amihez utánozhatatlanul értenek, az a kávéautomata. Igazi előválasztógomb virtuózok vannak ott. Fejből tudják, melyik ital gombja hol található a gépen. Volt alkalmam megfigyelni, amint egy negyven év körüli hidrogénszőke, neo-csitri úgy választott italt, hogy közben a másik irányba fordulva beszélgetett egy barátnőjével. De nem csak találomra nyomkodta a gombokat, hanem először bejelölte, hogy több tej, több cukor, hosszú kávé. Ezen kacagtam vagy fél órát. Ő persze nem tudta miért. Tekintetéből ki tudtam olvasni gondolatait: "Koszos kis kertész!"

Lehet, hogy koszos, de az ambíciók határozzák meg egy ember valódi énjét.