Szerelem?... (I. rész)

Biztos vagyok benne, hogy sokan tudják, milyen várni valakire úgy, hogy tudod, nem fog eljönni… Én is az eszemmel tudom, de mikor fogadja el ezt a szívem is? Minden nap várom, hogy visszatérjen…

Aznap kivételesen tudtam, hogy eljön. Kimentem a buszmegállóba, és vártam. Néhány perc telt el, de sokkal hosszabbnak tűnt. Megláttam a buszt, és úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy az hihetetlen… Leszállt, odaállt elém tartva a biztos távolságot, egy sziát megeresztve. Annyira szerettem volna a nyakába ugrani, átölelni és el se ereszteni… De nem tehettem. Így elindultunk sétálni, közben vártam rá, hogy végre elmondja, mit vár tőlem, milyen szerepet szán nekem. Nehezen kezdett bele:

- Azt tudod, hogy mit érzek irántad… és azt is tudod, hogy nekem most van barátnőm.
- Igen.
- Akit, ha nem is szerelemmel, de szeretek, és megbízok benne. Nem akarok vele szakítani.

Bólogattam. Nem volt könnyű a szemébe nézni. Minden szó egy-egy pofon volt, szabályosan fájt… Lépteimet meggyorsítottam. Folytatta:

- De nem tudom, a jövőben mi lesz. Nem tudom eldönteni, mi lenne a jó.
- Akkor mégis mit kéne tennem? Elengedjelek?
- …volt már veled úgy, hogy egyszerre két embert szerettél?

Ennél a mondatnál megdöbbentem. Szerettem volna egyértelmű választ kapni. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, ez az egész csak egy szörnyű játék, amiből nem tudok szabadulni. Eközben elértünk arra a helyre, ahonnan neki másfelé kellett mennie. Nem tudtam mondani neki semmit, köszöntem, rá se tudtam nézni, és elindultam a másik irányba. Mentem tovább egyedül, nélküle…

A következő fél percben a fejemben teljes összevisszaság volt… A szemem már könnyes volt, és lassan minden gondolatom egyetlen dolog köré összpontosult: NE MENJ EL!... Én sem tudom, hogy miért, tudtam, hogy értelmetlen, de… megfordultam és elindultam utána. Elég messze volt már, de hátranézett. És ment tovább… Az eszem azt mondta, állj! Hagyd elmenni, ha ezt akarja. De a szívem annyira tiltakozott ellene… Mentem még jó pár métert, mire sikerült megállni. Könnyes szemmel néztem utána. Pár másodpercig álltam ott, majd elmentem a másik irányba, kerestem egy félreeső helyen lévő padot, leültem és sírtam.

Nagyon nehéz, és tudom, hogy neki se könnyű. El is lökött magától, de a kaput nyitva hagyta… Én pedig várok a kapu előtt úgy, hogy nem tudom van-e értelme. Talán egyszer eljön újra.