A múlt fájdalma

A buszon ült. Hétvégére a szüleihez utazott. Férje csak két nap múlva jön utánuk, még elintéz egy-két dolgot a munkahelyén.
Lassan, komótosan szelte a kilométereket a busz, pilledni, álomba merülni, kezdett, már majdnem aludt, mikor arra eszmélt, hogy repül, a busz az oldalára fordult s kirepült az ablakán. Első gondolata: Jézus, a fiam! Hat hónapos terhes volt, a második, hogy mi történhetett. Hallotta, ahogy az emberek, az utastársak kiabálnak, vagy nyöszörögnek csak, majd az autók csikorogva megállnak s segíteni próbálnak. Többet már nem hallott, elvesztette az eszméletét.

A kórházban ébredt, első mozdulatként, a hasára tette a kezét. Nem mozgott, nem érezte. Hol van?! Mi történt vele?! Kezével kereste a hívógombot, hátha a nővér tudja kérdéseire a választ. A kérdéseit nem válaszolhatja meg, hangzott a felelet, azonban a doktor úr azonnal itt lesz és mindent elmond. A férje, pedig úton van már.
Gondolatok száguldoztak a fejében, amire válaszokat sehol nem talált. Kis idő múlva bejött szobájába az orvos, a nő volt az egyetlen lakója volt a szobának, becsukta az ajtót s leült az ágya szélére.

Sajnálattal és részvéttel közölte, hogy a fia nem élte túl a balesetet, az ütéstől rögtön meghalt. Azonban nem hiába halt meg gyermeke, próbálta kissé vigasztalni, megmentette az ő életét. Jó vicc, nem élne, ha nem várt volna gyermeket, de most hogyan éljen tovább a gyermeke nélkül! Inkább halt volna meg, vagy mentette volna meg a fiát a saját élete árán. A nő már élt, érezte az életet, az örömöt, a bánatot, a szenvedést, a szerelmet, a szenvedélyt, mindent mit az élet adhat, de az ő ártatlan gyermeke, még a levegővételt sem ismerhette meg. Óhhhh, miért nem haltam meg én, kívánta a halált a nő.
Adtak nyugtatókat, tudjon aludni, pihenni, valamennyire feldolgozni, de egy kismama, egy anya fájdalmát semmilyen gyógyszer nem csillapíthatja. Férje mellette töltötte ideje nagy részét, próbálta vigasztalni, elvonni a figyelmét. Érthető, hogy néha nem sikerült.
Kis lábadozása után hazaengedték, testileg helyrejött, a lelki út nehezebb lesz, sokkal nehezebb. Haza mehetett, haza, ahol várták az emlékek, a kis szoba, a kiságy, minden fiára emlékeztetett. Próbálták ugyan eltűntetni az emlékeztető dolgokat férje az anyósával, de így még rosszabbul érezte magát, még jobban emlékezett és most még jobban haragudott az életre. Ezt a lehetőséget is elveszi tőle, az emlékezés lehetőségét, kipakolták a gyerekszobát, ne emlékezhessen a mackókra, a színes kis csengőkre, nem akart, nem emlékezni. Nem is tudott volna, a hasán a vágás mindig emlékeztetni fogja valamikor kismama volt s majdnem anya. Tudta, fejteni soha nem fog, de együtt élni az érzéssel meg kell tanulnia.
Férje otthon maradt mellette, támasza s vigasza volt egyben, bár neki sem volt könnyű. Fájt neki is, de nem érezhette át felesége gyötrelmes lelki fájdalmát. Hiszen a nővel együtt élt, lélegzett a gyermek, benne növekedett, mozgolódott egy új élet.

Igazi társként élték napjaikat, majd az asszony visszament dolgozni, hogy lekösse magát, ne gondoljon annyit a kis szobára. Nem bírta sokáig. A háta mögött összesúgtak, sajnálattal néztek rá, volt, aki részvétet kívánt, nem is gondolva, mekkora fájdalmat okoz ezzel, hisz emlékeztet, igen valaki elment. Inkább felmondott.
A négy fal közt még rosszabbodott a helyzet, nem tudott könnyek nélkül s” bárcsak haltam volna meg én”, gondolat nélkül a kis szoba ajtaja előtt elmenni. Nem tudta becsukni sem az ajtót, annyira még nem zárta le. Nem volt ez így jól, mondta az orvosa, így csak rosszabb lesz, próbálja meg elengedni, keressen elfoglaltságot. Próbálta megfogadni az orvos tanácsát, de az előttük lévő játszótérről is mindig felhallatszott a gyermek kacaj, az anya utáni kiáltás, nem bírta, néha fülhallgatóval járt a lakásban, vagy ült az ablak előtt s zokogott, azt hitte, beleőrül a fájdalomba.
Feladtak mindent. Elköltöztek, a városból. A kocsi meg volt pakolva csomagokkal, mégis a legnehezebb terhet magukban hordozták. Hiába menekültek múltjuk elől, bárhova is mennek vagy mentek a világon a múlt mindig velük, bennük lesz, a legnehezebb csomagként viszik magukkal. Vettek egy családi házat a várostól nem messze, hogy a megtört asszony, míg nem talál munkát, vagy egész napi elfoglaltságot, virágültetéssel, ház körüli teendőkkel, pihenéssel a szabad levegőn próbálja feldolgozni a múltat. Fájdalmasan lassan teltek a nappalok. Estéi jobbak voltak, a férje hazajött munkából, próbálta lekötni munkahelyi, kollegái eseteivel, vagy nagyokat sétáltak a környéken.

Hosszú hónapok teltek el, mire az asszony talált munkahelyet, s úgy tudott nézni egy gyermekre, hogy nem kereste elveszett fia tekintetét a rá meredő szempárban. Bizonyosan javított a helyzetén, hogy húgának született egy kislánya, míg kismama volt testvére
nem látogatta s megkérte ne is látogassák, fájt volna látni, újra belegondolni. Nem ezt nem akarta, valamennyire már túllépett, de ehhez nem érezte magát elég erősnek. Mikor megszületett a kislány, meglátogatta testvérét, majd gyakori vendégek lettek a házban, jó volt a levegőn játszadozni a kislánnyal. Állítólag azért fogadta el könnyebben a helyzetet, és játszott, újult lélekkel a kislánnyal, mert kislány Nem emlékezteti a fiára semmiben sem, nem keresi a hasonlóságot „ilyen lehet a mosolya”gondolat nélkül tud játszani a kislánnyal.
Családjában felmerült a kérdés nem próbálnák-e meg újra, legyen gyermekük. Nem! A kismama lélek, teljes szívből ellenkezett, nem bírta volna elviselni, túl fájdalmas lett volna újra érezni a születendő lélek táncolását, s emlékezni; hat hónap, rettegni hátha megint történik valami. Nem ezt nem élné túl. Kettesben maradtak.

Néhány év múlva azonban baráti társaságukba került egy házaspár, a nő az árvaházban dolgozott s mesélte milyen rettenetes életük van és vár azokra a gyermekekre, akik ott nőnek fel. Sokáig nem, igazán tudott a tragédiától terhes lélek mit kezdeni ezzel az információval, de egy reggel elhatározta magát: csak meglátogatom a barátnőm. Nem merte bevallani magának, hogy kíváncsi, s hallani akarja a gyermeki nevetést, látni a kis száj mosolyát. Elment hát az árvaházba. Szörnyű látvány fogadta, nem voltak csecsemők, ugyan, de rácsos ágyuk volt, némelyik ütötte a fejét az ágy rácsának, vagy csak ült némán maga elé nézve. Néhány gyerek játszadozott az udvaron, labdáztak, futkároztak, volt egy kislány, aki a sarokban ült s rajzolgatott. Nem foglalkoztak vele a nevelők, csendes jó, gyerek. Négy éves, a szülei tavaly haltak meg autóbalesetben, rokonai nincsenek, így idekerült. Jó felfogású, szófogadó meséli a barátnő. Elköszön a nő, s nem tud másra gondolni, mint a kislányra, a magányára, hogy mekkora lehet s lehetett az ő fájdalma, mikor idekerült s megmondták neki: anya és apa többet nem jön érted.

Éjszaka nem sokat aludt, gondolkodott, hátha neki teremtette az ég, azért haltak meg szülei, hogy ő gondoskodjon róla, egyfajta kárpótlás a fiáért. Segít neki, elhatározta, ha nem fog sikerülni, nem fogadja el őket, akkor még mindig választhat, nem fogják elsietni a dolgot, mindnyájuknak túl fájdalmas volt az élet eddig. Felébresztette férjét s elmondta ötletét. A férfi nem bánta, neki is hiányzott a család, amihez a gyermek hozzátartozik. Lesz kit megtanítani, biciklizni, kivel rajzolgatni az aszfalton, különösen jó ötletnek tartotta.
Másnap az új tervekkel teli felhívta a barátnőjét s megosztotta vele az elhatározását. Örültek, hogy végre segíthettek, nem tartott sokáig, a formaságokat elintézték, addig is rendszeresen jártak a kislányhoz ismerkedni, beszélgetni az elképzeléseiről, vágyairól s úgy látszott, nem bánta az új életét.

Berendezték a szobáját, vettek játékokat, ruhákat, mindent mire egy kislánynak szüksége lehet. Szemerkélt az eső, mikor hazahozták a kislányt, új otthonába, új életébe. Új lehetőség volt mindannyiuknak a normális családi életre, tudták, milyen elveszíteni valakit, aki fontos, aki a világot jelenti, jobban becsülték az értékeket.
Nagyon jól megértették egymást, néha kis összerezzenés, gyermeki akaratfitogtatás, mindezekkel voltak boldogok. Megváltozott életük, az eddig múltat kergető sétákat felváltotta a családi séta a játszótéri csúszdázás, hintázás s bújócska.
Igazi család voltak, ha valaki rájuk nézett, eszébe sem jutott volna, hogy milyen gondokat küzdöttek le, min mentek keresztül mindaddig, míg idáig jutottak, míg végre egymásra találtak. A kislány példamutatóan viselkedett mindenütt. Az óvodában majd az iskolában is kimagaslóan jól teljesített, egy angyal volt. Sokszor köszönte meg istennek a nő, hogy útjába vezette a kislányt s ígérte meg fogadott gyermeke szüleinek, hogy a legjobb anyja lesz az anyja helyett.

A mai napon szabadnapot vett ki. Nem szólt róla senkinek, egyedül akart maradni. Reggel mindent úgy intézett, mint a többi napon, a különbség, ma hazament miután elvitte lányát az iskolába. Átöltözött, a garázsba ment, s elővett egy dobozt. Régi fényképek, újságcikkek. Részvétnyilvánítások, terhességi kiskönyv, eredmények. Olvasgatott, s könnyek gyűltek szemébe.” A busz balesetét a sofőr gondatlansága okozta, nem megfelelő sebességgel közelítette meg a kanyart. A sofőrt börtönbüntetésre ítélték. A súlyos sérültek száma 5 fő, a halottaké 8, köztük egy hat hónapos magzat is”. Olvasott és olvasott, potyogtak a könnyei, ma emlékeznie kell, ma fájnia kell, éreznie kell, ma lenne tíz éves a fia.