Lovekiller 15

Mikor beléptek a férfi munkahelyére Vic még jobban hozzábújt kedveséhez, aki már szinte reflexszerűen engedte be a fiút kabátja ölébe, hogy elrejtse a tömeg szeme elől. Többen ráköszöntek, ő pedig visszabólintott. közben lassan bevezette elrejtett szerelmét a felvonóba. Ott kiengedte a fiút, és gyönyörködve nézte ahogyan Vic elámult pillantással kíséri felemelkedésüket, de nem mozdul el mellőle. A felső szinten már teljes volt a nyugalom, Victum gyorsan haladva mégis alaposan végigmérte az ismerős helyet, komoly pillantását, a férfi érintésének simogatása törte meg, ami lágyan felhullámzott a bőrén keresztül az agyáig.
- Lefekszel és pihensz egyet… - Mosolyodott el, mire Victum megrázta a fejét.
- Inkább gyönyörködöm benned… - Suttogta feszengve, mire Roan felkapta a karjaiba.
- Azt csinálod, amit én mondok, különben… - Itt elharapta a mondatot, és behunyta a szemét. Mér megint az az érzés tört rá, mint amikor fürdette a fiút. A vágy, hogy a karjaiban érezze szerelmét, hogy érezze a kimerült illatát. Megrázta a fejét.
„Nem csinálhatom ezt vele… De… Olyan gyönyörű, és én alig bírok ellenállni neki…” –Barna szemeiben megcsillant a vágy víztükre, úgy érezte hogy a magasságból felkószált szél megborzolta barna hajszálait.
- Különben? –Suttogta dermedt naplemente színű tekintettel Victum, és tüsszentett egyet, Roan viszont nem válaszolt, inkább bevitte a fiút a dolgozószobába, és letette a bőrkanapéra, és ránézett.
- Jobban teszed ha alszol… - Közelítette az arcát a fiúéhoz. Victum már csókra nyitotta a száját, ehelyett pirosodó orrára kapott egy puszit, mire meghökkenve tágra nyitotta a szemeit.
- Most mi van? – Nézett rá gyanakvó tekintettel Vic, mire Roan megpöckölte az orrát és hátra döntötte.
- Ha nem akarod, hogy szétmarcangoljanak, és összekócolódjon az a gyönyörű kék borzos hajad, akkor óvakodj tőlem Victum… - Tápászkodott fel a férfi.
- Oh… -A fiú elképedve engedte szabadon Roant, és elhelyezkedett a kanapén. A férfi leült a székére és beindította a gépét, közben minden egyes másodpercben Vicet figyelte, gyönyörködött benne, vággyal teli pillantással ostromolta. A fiú pedig alaposan körülnézett. Megállapította egyedül csak annyi változott a szobában hogy pontosan fal mellett is volt egy kényelmes szék, egy munkaasztal és egy számítógép, ami Sonsret dolgozóhelye volt. Most gyanúsan üresen tátongott. Victum hosszan elnézte a lakatlannak tűnő helyet a papírok, és adatok halmazát az asztalon, és egyre fokozódó kíváncsisággal illette a helyet.
Roan szenvedett szinte már levetkőztette a tekintetével a fiút, miközben az komolyan bámulta a üres széket. Előre eltervezte hogyan húzza le róla a pulóvert, amit nem régen még nagy óvatossággal húzta rá, újra végigsimítja sima selyembőrt, majd pedig lassan csókolgatni kezdi. Roan megrázta a fejét, már másfél napja másra sem tud gondolni csak a fiúra, és arra a megrészegítően kellemes érzésre amit a Viccel átélt.

„Begolyóztam…” –Sóhajtott fel, és megpróbált a munkájára koncentrálni. Írni kezdett egy cikket, de mikor visszaolvasta semmit sem fogott fel belőle, csak unalmas szavakat látott, és nem bírta ki ábrándozás nélkül. Zavarta a fiú kellemes közelsége, hogy Livra nincs meg, és az a sok titok, ami őket és Sonsretet övezte. Észre sem vette hogy a fiú lassan a háta mögé sétált, csak érezte ahogyan a hideg ujjak simogatni kezdik a nyakát, majd a ruhától elfedett izmos vállait.
- Tetszik? – Susogta halkan kaján hangján Victum miközben lassan leguggolt Roan és a szék mögé. Természetesen észrevette hogy kedvese nem találja helyét, ezért úgy gondolta jót tesz neki egy kis nyugtató masszázs. Finoman belesüllyesztette kezét Roan mellkasához, és örömére szolgált megtapasztalni hogy a férfi teste megfeszül.
- Hagyd abba… - Parancsolt rá Roan, de olyan gyenge hangon hogy Victum inkább teljesíthetetlen kérésnek ítélte meg, és tovább simogatta szerelmét. – Nekem dolgoznom kell… Ne…
- Mondd még egyszer… Mondd hogy szálljak le rólad, és menjek vissza helyemre… Ha kimondod megteszem…- Búgta bele démonian Roan fülébe, aki összeszorította a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Vic is nagyon jól tudta hogy merő kénytelenség tiltakozni a simogatása ellen, ezért fegyverezte le a férfit. Nem volt már annyira rosszul feltételezte Livra is jobban van, ezért nagy erővel látott neki a térhódításnak. Ekkor viszont valaki halkan megköszörülte a torkát, és Victum úgy tűnt a szék mögött mintha ott se lett volna. A férfi egy pillanatig még elcsigázottan ült, majd úgy ugrott fel mintha egy édes álomból hívta volna vissza zord élet.
- Sonsret? – Pattant fel a székből, aminek következtében Victum hátraesett, és egyenesen bevertre az orrát a székbe. Halk puffanással dőlt, hátra de meg se szólalt, inkább igyekezett elcikázni egy biztonságosabb helyre.
- Zavarok? – Nézett rá komolyan a férfi mint akinek nincs teljesen jó kedve. Elegánsan öltözött, mégis melegen, de valahogy volt valami furcsa, taszító a szemében.
- Nem dehogy… - Vörösödött el a megilletődöttségtől Roan, és hirtelenjében azt is elfelejtette hogy Victum is a helységben tartózkodik. –Csak nem számítottam arra hogy ilyen korán bejössz…- Hebegett tovább, mire a férfi közelebb lépett hozzá és sokat sejtetően ránézett a papírokra. Ő ismét elszégyellte magát mivel a papírokat összegyűrte az asztalon. Sonsret elgondolkozva elvette az egyiket, és töprengve olvasni kezdte.
- Még mindig a lélekrablóról van szó? –Kérdezte hűvösen mire a férfi buzgón bólogatta a fejét. –Elegem van ebből a témából!
- Nekem is! –Tápászkodott fel a következő pillanatban Victum hevességben égő féltékeny tekintettel. – Miért nem csinálsz inkább mást? Nem hiszem hogy nincs ennél érdekesebb dolog ami Téged ne foglalkoztatna…
- Oh.. Victum… - Ugrott hátrébb a férfi, de fiú nem nyugodott. – Te ott voltál az asztal alatt? –Hozta kínos helyzetbe Roant.
- Victum! – Férfi belemarkolt a fiú karjába és hátrébb húzta, de Vic nem tágított. Ismét az a fura érzés tört rá, a félelem, és a sejtés, hogy ez az idegen akar valamit, majd a következő pillanatban egy ismerős illat csapta meg az orrát, amitől megtántorodott, engedve hogy Roan maga mögé utasítsa.

„Ez Livra illata…” –Tekintett értetlenül Sonsretre, aki észrevette hogy Vicben feltámadt a gyanú, ezért igyekezett gyorsan támadásba lendülni.
- Nem szeretem hogyha kis taknyosok szólnak bele, mikor mit csinálok! - Csapott az asztalra felindultan. - Te neked szimatod sincs ahhoz hogy mit dolgozunk itt ketten! – Nézett rá mérgesen Roanra is aki megrázta a fejét.
- Sonsret elég, Vic szerintem már megértette… - Húzta magához a fiút Roan és belenyomta Victum arcát az ingébe, hogy ne tudjon megszólalni. A fiú hadonászni kezdett majd miután lenyugodott, beletörődve lélegezte be Roan ingszöveteinek illatát.
- Ha már állítólag együtt vagytok nem ártana az illemre is megnevelned őt… - Vetette oda élesen Sonsret, mire a fiúban megint megmozdult valami. Eltolta magától szerelmét, és méregtől remegő arccal tekintett a férfi felé, aki nagyon élvezte a helyzetet. Már régen nem látta Victumot ennyire mérgesnek ennyire felindultnak, szinte érezte hogy csak úgy hullámzik ki a fiúból a gonosz energia, a bosszúvágy és a halál édenkeserű illata.
- Tehát azt mondod hogy nem vagyok számodra eléggé illedelmes? – Kérdezett vissza fenyegetően Vic, miközben érezte hogy testét elmossa a gyilkolás édes szennye. Tekintete megváltozott, gonosz tűz égett benne, és visszacsillant benne Sonret gonosz vigyora. –Hát jó… - Hajtotta le hirtelen Victum a fejét, mintha visszatartotta volna gonoszsága kibontakozását. Mérgét egy sóhajtással együtt kifújta, és kitisztult tekintettel nézett ki a mögöttük szóló ablakra. –Igazad van… Nem az én dolgom… - Jegyezte meg halkan mégis célzatosan.
- Elmondanátok miért utáljátok ennyire egymást!? – Tört ki hirtelen Roan mire Victum és Sonsret eggyé váló meglepetéssel fordult felé. A férfi a két tekintet közé szorult, de kíváncsian várta a választ. Munkatársa arca egy pillanatig megrezzent, majd ugyanolyan ridegséggel töltötte el a szobát mint addig.
- Én nem utálok senkit… - Válaszolta Victum hangtalanul majd visszanézett az ablakra mintha valami nagyon érdekeset látott volna.
- Nem úgy tűnik… - Nézett rá félszemmel a férfi mire Victum farkasszemet nézett vele.
- Egyszerűen csak nem bírjuk egymást… - Válaszolta nyugodt csöndességgel.
- Igen, ennyi az egész… - Állt mellé kivételesen Sonret, mire Victum hirtelen kifelé vette az irányt.
- Elmegyek a mosódba… - Szedte kifelé apró talpacskáit, mire a két öregebb férfi utána nézett.

Roan egy pillanatra elbűvölten nézte hogyan tűnik el szerelme az ajtóban majd fenyegető tekintettel Sonsretre nézett.
- Mindent tudni akarok, ami közöttetek folyik… - Kezdte erőszakos sértődött hangon.
- Roan, ez a mi kettőnk dolga Victummal, de ha vársz egy pillanatot mindjárt megbeszélem vele… - Indult ki a férfi is, de Roan elkapta a karját.
- Nem mész sehova! – Rántotta vissza. –Nem látod hogy előled menekül?!
- Én se tudom miért… - Nézett vissza a férfi ártatlanul társára, ekkor viszont egy gonosz gondolat villant be a fejébe.
- Mi van? –Roan értetlenül nézett rá. Barna szemeiben a pupillák teljesen kitágultak, és a következő pillanatban az asztala szélén találta magát, vészesen közel Sonsrethez. A férfi rideg pillantásában percek alatt elveszett az emberi tekintet, és mintha csak egy sötét homályba került volna, meg se tudott szólalni…
Victum örült hogy végre megszabadulhatott a kínos kérdések halmazától, és elgondolkozva, kissé jobb kedvvel ment vissza a többiekhez, de a látvány szinte sokkolta. Hirtelen mintha dimenziókból zuhant a volna a látványba, hogy Roan és Sonsret ajkai egybeforrnak. Sápadt arcára pír költözött, tekintete az eddigi nyugodtságból úgy hevült fel mint a főnix tollainak lángolása.

Roan egy pillanatra mintha meghalt volna, nem érzett és nem is hallott semmit, majd hideg tűszúrást érzett a torka helyén és felnyitotta a szemét. Tekintete majdhogynem kővé vált az eseménytől és a pillanattól, majd fél szemmel Victumra nézett, és hirtelenjében ellökte magától a férfit.
- Te meg mi a fészkes fenét művelsz! – Támadott neki a férfinak aki rejtett ugyanakkor fölöttébb elégedett mosollyal nézett vissza rá.
- Sajnálom… - Suttogta könnyelműen, mire Roannak az jutott eszébe hogy neki esik a férfinak és megtépi. Vicnek igaza volt, a fiú tudta hogy Sonsret ki akar vele kezdeni, és figyelmeztette is őt, de Roan ezt hogy nem vette észre? Tarkóján érezte a pillantást aztán újabb dermesztő gondolat illant a fejébe, majd lassacskán rémült tekintettel Victum felé nézett.

A fiú úgy tekintett rá, mintha élete utolsó perceit élné a földön. Az összeomlott narancsos tekintete az elhaló napsugarakat idézte, amint lassan belemerülnek a könnyek tavának sötét medrébe.
- Victum… - Roan tett egy lépést, maga sem hitte el hogy megcsókolta a munkatársát, de még kínosabb volt a helyzet hogy ezt a szerelme szeme láttára tette. Egy tizenéves fiú pedig nem értheti meg sem az indokot, sem a magyarázatot, főleg akkor hogyha ezt Roan magának sem tudta épeszű fogalmakkal megmagyarázni. – Nem az volt aminek látszott… - Nyögte halkan miközben a földig süllyedt szégyenében. –Magam sem tudom hogyan… De… megmagyarázom! – Ajánlkozott de Victum megrettent tekintettel bámult rá mint egy idegenre aki bántani akarja. – De könyörgöm ne nézz így rám, mert belehalok…
- Mit akarsz, hogy nézzek rád? – Szedte össze magát Vic, és némi szilárdságos megvetést erőltetett a hangjába, majd kiindult, de egy erős kéz megragadta vékony csuklóját. Erre megállt egy pillanatra, és behunyta a szemét. Nem tudott volna könnyek nélkül a két férfi szemébe nézni, ezért hát jobbnak látta ha a vak sötétségnek intézi a szavait. – Nem ez volt az első igaz? Akkor meg minek vagyok még itt? Minek? – Indult meg újabb szavak és rágalmazások nélkül. Hirtelen olyan üres lett a lelke, üres és mégis fájdalommal teli. Már az sem hatotta meg hogy Roan kirohant utána, és elkapta a derekát.

- Te is tudod, mit érzek irántad igaz? – Próbált a férfi nyugodtan beszélni, mégis úgy tűnt mintha egy fontos beszédet hadart volna az izgalomtól megbénultan. – Victum… Bocsáss meg… Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen… Ne haragudj! –Futott neki újra, de csak egy szemrehányó vörös pillantást kapott.
- Nem szeretsz…
- Vic…
- Menj vissza hozzá! – Tört ki mérgesen Victum, tőle szokatlan hangnemben. – Úgyis csak te kellesz neki… Látod én megmondtam… - Ült le árván a lefelé vezető lépcsők kezdetleges fokára, Roan pedig mellé heveredett.
- Igen megmondtad, igazad volt, sajnálom… - A férfi próbálta őt átölelni de a fiú ridegen húzódott el tőle.
- Lesmároltad… - Ejtette ki olyan gúnnyal a szavakat, mintha Roan gyilkos lenne. –Csókolóztál a munkatársaddal… Szánalmas vagy…
- Nem én smároltam le… - Védekezett Roan, mire a fiú egy pillanatra ránézett. –Ő szorított neki az asztalnak…
Victum egy ideig csak nézte majd kissé megkönnyebbülten sóhajtott fel.
„Nem hazudik..” –Állapította meg nyugodt lélekkel, és úgy érezte hogy minden mérge lecsorog a lépcsőn. „Roan nem tehet semmiről… Istenem csak igaz legyen… Ne tegyen semmiről…” – Érezte hogy a férfi ismét próbálkozik. Gyöngéden átkarolja és cirógatni kezdi tengerszín haját, majd ledönti őt az ölébe. És Ő pedig engedi…
- Nem ő tehet róla… - Suttogta magában, de nem merte kinyitni a szemét, miközben érezte hogy szerelme lassan eltömi a száját. Sonsret ajkainak íze tisztán lángolt fel a tudatában, az undor és a fájdalom mint egy keserű zuhatag csordult végig a testén. Már a csókot sem tudta élvezni, az édes érzést most kesernyés bűntudat váltotta fel, ezért eltolta magától Roant, aki kissé fájón nézett rá.
- Elég… - Ült fel Vic. – Mégis hagytad hogy megcsókoljon…
- Mi mást tehettem volna? Leszorított… Azt hiszem… - Magyarázkodott tovább a férfi. Balgaság volt azt hinnie hogy vége a háborúnak és igaza kiharcolásának.
- Hiszed? –Kapta szaván Victum.
- Nem emlékszem mi történt, csak arra hogy az asztalhoz szorított én megkérdeztem mit csinál és… És már csak téged láttalak, és a tekinteted… - Csillant meg az őszinte megbánás Roan tekintetében, amire a fiú nem tudott mit mondani. De talán nem is volt szükséges…
Csak arra lett figyelmes hogy a férfi közelebb húzódik hozzá de nem veszi le róla a tekintetét.

- Szeretném, ha megbocsátanál… És ezért képes vagyok bármit megtenni… - Csúsztatta a Victum derekára a kezét. –Szeretnélek kiengesztelni… - Dörmögte vonzó hangon az kis alaknak, aki erre megremegett a tenyere között.
- Akkor hagyj békén! –Vágta rá hirtelen meggondolatlanságból Victum, és hátrébb húzódott. – Neked ez a munkahelyed… Vagy valami ehhez hasonló… Dolgoznod kell… Sonrettel… - A névre külön ügyelt, hogy méreggel hangsúlyozza ezzel véglegesen lemondatva Roant a további titkos pásztorórákról.
- Érdekes, nemrégen még mintha máshogy vélekedtél volna erről… - Jegyezte meg kurtán kedvese. –De ha ezt akarod… És ha tényleg ezt akarod… - Nézett rá melegbarna szemeivel Victumra mint aki reménykedett volna egy nem szócskában de a fiú kegyetlen fejrándítással pecsételte meg az előtte elhangzó mondatokat.
- Ezt akarom… - Ismételte meg.
- Akkor rendben… -Roan nem tudott mit kezdeni. Kissé összetörve elkomorodva nézett maga elé, úgy tűnt elméje elveszett az univerzum végtelenében.
- Nincs itt keresni valóm! - Victum felállt, és szemeivel a lépcsősor aljára meredt. Roan is felállt. Át akarta karolni szerelmét, erősen a karjaiban tartani, de ekkor eszébe jutott annak a kérése: „Kérlek, hagyj békén” így hát csak némán félthette őt, hisz a fiú még beteg volt, és Roan azt végkép nem akarta, hogy valami baja essen a nagy hazamenetel közben. A szeme elé telepedett képet egy hang törte meg.

- Meg mondaná, mit keres itt? Magának dolgoznia kéne!
Roan szava szegetten bámulta a testes urat. Egyet biztosan következtethetett. Ő nem egy playboy fiú. Sőt… Ő az új főnök. A férfi büszke tartásával eleve kilógott a tömegből. Éjkék zakót viselt, elegáns volt, még a mosolya is, haja ezüstös, bőre sötét. Kíváncsian nézett Roanra, majd az idegen fiúra. - Nem okára lapzárta, magam itt ténfereg! Megmondaná mégis mi az ok?
- Csak a barátom… - kezdett bele Roan.
- Hohó... Mégis mit keres itt? - Most Victumra nézett.
- Más semmit! - -felelte közönyösen, sőt kissé megvetően Victum.
- A barátom beteg! Had kísér…
- Nem elég, hogy idehozza, de ráadásul betegen? Felháborító! - mondta nyugodt hangon az úr. - Ez nem egy
korház Roan, ez egy munkahely!

Az értelmesnek nem mondható eszmecserében észre sem vették, hogy időközben Victum távozott. Mint egy megsebzett vadkan, rontott ki az épületből, nem kis frászt hozva ezzel a recepciósra. Odakint az ég borús volt, az eső pedig ömlött. Szüntelen, és megállíthatatlanul.
- Már csak ez kellett - mondta Victum komoran, hisz még esernyője sincs. De nem érdekelte. Gyors léptekkel kiszaladt a viharba, és csak az az egy vágya volt, hogy minél messzebb jusson Roantól.
Pár perc futás után egy kisebb parkba tévedt. Csend volt, csak az eső halk kopogása szolgáltatott némi zajt. Emberek sehol, állatok sehol. Victum felettébb boldog volt: Legalább nem nézi meg senki őt…
Lídia felnézett jegyzetei mögül. Egyenesen Livrára. A lány oldalra döntötte kicsit a fejét.
- Mit akar még? - kérdezte.
- Semmit kicsim - állt fel a nő váratlanul - de most velem kell jönnöd - susogta…

Vic már órák óta sétálgatott a tenyérnyi zöld területen, céltalanul. Nem tudta mit akar az élettől, vagy, hogy egyáltalán akar-e valamit. Úgy gondola jobb lesz újabb kísérletet tenni az örök elalvásra. Ezzel a gondolatával ült le egy rozoga padra, s felnézett az égre. Az eső esett, s a cseppek eléggé zavarták a látását, ebben a pózban. Néha-néha a szemébe esett egy, ami elvakította őt egy pillanatra. Úgy döntött fejét normális pózba helyezi. Ekkor pupillái pontnagyságúra szűkültek, majd a fiú felugrott a padon. Kicsit szédelegve, mert nem volt valami rózsásan annyi szent. Hát igen, a betegsége nem tett jót neki. Máskor játszva észrevette volna hogy valaki mindezidáig követte, nagyszerű érzékei azonban erősen eltompultak, és majd csak akkor jeleztek veszélyt, mikor az már kitérhetetlen közelségben volt.
- Jó estét fiú – somolyogta hirtelen egy alak, mire Victum ránézett, majd szemrebbenés nélkül pimasz hangnemben válaszolt.
- Délután van - felelte erre sötéten, majd lassan visszaült.
- Részletkérdés – Zárta le a rövid értekezést a férfi, majd felnézett az égre, és vissza a fiúra. - Hogy vagy kísérlet?
Victum úgy kapta fel a lehajtott fejét, mintha minimum lábon taposták volna. Kísérlet?
- Miről beszél? - sziszegte. A harag, amit a férfi iránt érzett, lassan gyűlöletté teljesedett ki. Felpattant, mintha csak zsinóron rántották volna fel, majd természet feletti gyorsasággal lendítette öklét Sonsret felé. Ám az hárított.
- Berozsdásodtál Victum. - egy gyilkos mosoly keletkezett a férfi arcán, majd megragadta a fiú haját, és a föld felé rántotta. Ám Victum játszi könnyedséggel tért ki a becsapódás elől. Elcsodálkozva egyenesedett ki. Nem értett már semmit. Honnét tudta a férfi, hogy ő egy kísérlet, és miért érezte Livra szagát rajta… Livra? Victum kísérleti agyában lassan kezdtek összerakodni a dolgok. Mint egy puzzle. A testvére, az érdeklődés Roan iránt, a megnevezés: kísérlet. Victum számára leesett, és hatalmasat koppant. Narancssárga tekintetei lassan vörössé váltak, s felizzottak.
- A kis Victum rájött az igazságra? - tette csípőre a kezeit a férfi.
- Ternoss - a szavakat úgy szűrte ki a fogai között, mintha készülne átharapni annak nyakát. A feltételezés nem áll messze az igazságtól. Victum szívesen megtaposta volna a férfi agyát.
- Nincs is semmi mondani valód Victum? Vagy a cica elvitte a nyelved? Várj had segítsek… -

A férfi a következő pillanatban a kezében keletkező fénynyalábbal belenyomta Victumot a padba, ami vele együtt iszonyatos sebességgel sodródott neki a fának, majd ripityára tört. Egy átlagos ember rögtön eltörte volna a nyakát, de a fiú halkan nyöszörögve felnyitotta a szemét. Mindenre számított csak erre nem. Tagjai fájdalmas rikoltással rándultak meg, és lassan feltápászkodott. Roantól lopott felsője szanaszét szakadt, kilátszott apró hófehér válla, ami most horzsolásoktól pirosodott.
- Mit akar…? – Még saját magát is váratlanul érte a kérdés. Igen tudta hogy most nem győzhet, vagy elmenekül vagy meghal, de Ternoss ereje most a tetején van, és Victum ebben az állapotban nem szállhat harcba vele.
- Téged… - Sétált oda szórakozottan a férfi hozzá, majd hirtelen elkapta a fejét, és belemarkolt kék tincseibe. – Mint trófea…

Vic fájdalmasan összeszorította ajkait, semmi pénzért nem mutatta volna fájdalmát teremtőjének, csak szilárd mérges vörös tekintettel nézett rá, és még pislogni sem mert.
- De úgy tűnik az emberi lény iránt táplált érzelmed sokkal erősebb mint te magad… Egyszerűen élvezetes volt figyelni ahogyan úrrá lesz rajtad a féltékenység, és a düh… Teljesen el voltál vakulva az érzelmeidtől.. Emberi szintig süllyedtél te korcs… - Dobta neki a fának Vicet, de a fiú ügyesen megállt a törzsön és fenyegetően nézett vissza rá.
„Lehet hogy Ternoss nem is olyan erős mint gondoltam?” – Ez a gondolat villant be a fejébe, és a következő pillanatban elrúgta magát a fától, és mint egy nyíl úgy fúrta bele magát ellensége hasába. A hatás persze nem maradt el, a férfi percek múlva Victummal a hasában ütődött neki a villanyoszlopnak ami kissé megdőlt. A fiú felfutott a vékony hengeren és a kövező pillanatban már ott ült a villanypózna tetején, önelégült arccal.
- Te kis bestia… - Nézett rá Ternoss méregtől megrészegülten, mire Victum csak felnevetett.
- Ez a tűz hozzám nem lesz elég… De ha ide feljön szívesen megvárom… - Kezdte el lógatni a lábát, mintha csak egy kacérkodó óvodás lett volna.
Az alulmaradt férfi fújtatni kezdett, majd nekirontott az oszlopnak mire az még jobban megdőlt. Victumnak meg kellett kapaszkodnia hogy le ne essen Ternoss erőlködése közepette, majd mint akinek hirtelen támadt egy jó ötlete felcsillant a szeme.
- Fizika Victum… A fizika… - Tette az ujját hirtelen a póznára, majd halk pattogással áram futott végig rajta.
- Minden megvan hozzá hogy végezzek veled.. Víz és áram…

Vicnek már nem volt ideje elérni azt hogy egyáltalán ne érintkezzen az árammal, túl későn ugrott fel, lába széle sajnos ott maradt a lámpán, ennek következtében úgy futottak végig rajta a voltok mintha csak versenyeztek volna. Ternoss elégedett tekintettel figyelte ahogyan a fiú teste megremeg, és sárga fényben lángol, de amit várt az elmaradt. Vicnek sikerült úgy ugrania hogy a közeli fa ágára essen ezért megúszta a fájdalmas földet érést. Helyette inkább a fát fejelte le, és hullott önkénytelenül az ágak közé, izmai pedig összerándultan parancsait megtagadva húzódtak tagjaiban. Egyetlen szerencséjének az számított hogy az egyik ág volt olyan erős hogy megtartsa a súlyát. De onnan viszont nem tudod mozdulni. Teste néha még rángatózva engedte, hogy az aranyszínű áramcsíkok végigfussanak rajta, haja szokatlan borzossággal százfelé állt, szemöldöke pedig remegett, mintha csak egy gyors lefolyású álomban lett volna része.
„Meghaltam…” – Futott végig a gondolat az agyán mire kinyitotta a szemét. Érezte a csípő maró fájdalmat, de elviselte, sőt a végén már egész kellemesnek ígérkezett.
- A kis mocsok! Meg kellett volna döglened! Hát nem immunis az áramütésre! – Ternoss végtelen mérge ébresztette fel végleg. Remegve kinyitotta a szemét, majd hitetlenkedve támaszkodott fel. Szó mi szó remegett, és teste minden pontja csípett, de semmi komolyabb baja nem esett. Még csak a teste sem égett össze pedig ezek után az lett volna a minimum.
- Nem haltam meg… - Suttogta hitetlenül, de meglepetését az alatta lévő ág recsegése törte meg, majd a következő percben olyan bravúrosan zuhant le a földre Victummal a tetején, mintha előre ki lett volna számítva. A fiú viszont nem esett nagyot, időben felugrott, és két lábán érkezett a földre. Az eső még mindig zuhogott Vic teste rendesen átfázott, viszont megszeghetetlen pillantással állta ellensége átkait.
- Nem érzed a halál ízét? – Kiáltott felé Ternoss, hangja nagy részét viszont elnyelte az eső kopogása.

Victum gondolkozni kezdett. Nem harcolhat tovább! Hiába hajtja a méreg, a fájdalom és a düh, nem nyerhet, amíg nem frissítik fel a képességeit. A férfiben túlságosan is sok az új, meglepetés érheti, ami talán az életébe is kerülhet. Így is csupán a szerencsének köszönhette hogy megmenekült a biztos haláltól.
„Meg kell lógnom” – Tervezte el, miközben elsöpörte homlokába hulló nedves sötétkék tincseit. „ De hogyan?” – Indult meg Ternoss felé, aki azon nyomban harci állásba tette teste minden részét.

Victumnak egyszerű volt a hirtelen felállított terve: Szó nélkül nem hagyhatja ott a férfit, ezért gyorsan kigáncsolja, és futásnak ered, ahogyan bír. Azzal viszont nem számolt, hogy ellenségének komolyabb tervei vannak vele, ezért meglepődött mikor Ternoss a tarkójánál fogva a földhöz teremtette. Arca és bal tenyere elég sok horzsolást szenvedett az esés miatt, Vic mégsem szólt egy szót sem. Ha most felordít a fájdalomtól, akkor Ternoss elégtételét érezné, és joggal nevezhetné selejtnek. Érezte a férfi sáros talpa a fején van, és bármelyik pillanatban agyontaposhatja, közben meg átkozta magát miért nem figyelt jobban.
- Vajon mit fog szólni, ha hazamész tiszta lucskosan és sebesen…? Örülni fog neki? –Húzta végig a talpát Victum haján Ternoss, mintha csak egy lábtörlő lenne. A fiú erre felnyögött, álla még jobban belemélyedt a beton üregeibe, de nem mert szólni. – Fáj? – Emelte el a férfi hirtelen a lábát, és lenézően Victumra nézett. Vic meg se moccant, majd csak percek múlva próbált meg feltápászkodni. A koszos véres víz lefutott arcáról, állán egy pillanatig megmaradva búcsúzott el a fiútól. – Szánalmas vagy. Jobban manipulálnak az ember iránt érzett érzelmeid mint a harag és a düh… - Emelte fel hirtelen Victum arcát a férfi. A két tekintet hirtelen ütközött össze, és mint a háborgó tenger végtelen csatát vívtak. - Régen nem ilyen voltál… Régen fűvel fával játszadoztál, és mindenkit becsaptál… Le se szartad az embereket Victum. Mi történt veled? Hol a régi éned aki bárkit megölt? Nagyok lehetnénk ketten, és mindent megkaphatnánk! Az egész világot! Akkor miért választasz egy halandó emberi lelket társadnak, mikor ha a magány mellett foglalsz állást, akkor tiéd lehet az univerzum… - Ternoss szemei megszállottan csillantak fel a remegő tekintettel szemben. Victum narancsos szemei könnybe lábadtak, és pislogni kezdett, majd lassan reszkető kezekkel megmarkolta a férfi kezét, és megpróbálta kiszabadítani állkapcsát a fogságból.

- Miénk lehetne a Föld… A te erőddel és az én agyammal meghódítanánk a világegyetemet…- Ternoss ehelyett még közelebb húzta magához Vic arcát. Forró lehelete a fiú arcára csapódott, aki hunyorogva tűrte el a szagot, ami a csókra emlékeztette minduntalan. Újra próbálkozott. Megmarkolta Ternoss kezeit és izmait megfeszítve megváltotta állát az összeroppanástól. Mikor végleg kiszabadult levert tekintetét a földbe fúrta és összeszorította a betonon heverő sebes kezét. Nem zavarta az eső, csupán a gondolat amit Ternoss ébresztett benne. Elöntötte a méreg és a gyűlölet. Lassan végighurcolták magukat a fiú testén és eljutottak az agyáig. Olyan sebességgel csapódtak be hogy Victum legszívesebben ordított volna.
- Nos? – Állt meg előtte összekulcsolt kézzel a férfi, látta hogy a fiú tétovázik. Kit ne vonzana a világuralom, amivel ő kecsegtetett? Az uralkodás, a hatalom mindenekfelett. – Csupán csak meg kell ölnöd Sacramentót, Roannal együtt…
Victum az utolsó mondatba majdnem beleőrült. Az embereket? Megölni? Roannal együtt, végezni mindenkivel?

Könyöke megrogyott, majdnem megint a földre kényszerült.
- Roant soha… - Erőlködte ki a két szót a torkán, ami olyan fájón tört elő belőle, mintha tényleg végezne valakivel.
- Azt a kis kósza érzelmet könnyel eltüntethetem a lelkedből.. Csak egy szavadba kerül Victum… Csak egy szavadba kerül és megszabadítalak az emberek által hordozott gyötrelmes tehertől amit szerelemnek hívnak… - A következő másodpercben Ternoss arcán egy erős pofon csattant. Victum felindultan könnyes véres tekintettel nézett rá, tele indulattal és méreggel. Maga sem tudta hogy miért nem ugrik most rögtön neki teremtőjének, és öli meg, szipolyozza ki. Valami visszatartotta…
- Te naiv selejt! – Simogatta meg arcát a férfi, miközben gúnyosan elmosolyodott. – Mi lesz ha egyszer hazamész, és egy másik férfivel találod Roant az ágyban? Hm? Mit fogsz csinálni te szerencsétlen!?
- Ő szeret engem, Ő soha nem tenne ilyet! Ő szeret! – Markolta meg Victum Ternoss karját, miközben egészen lerántotta a férfit magához. Szemébe nézni viszont nem mert, inkább lehajtotta a fejét, engedte hogy a koszos fürtök arcába hulljanak és elrejtsék könnyeit.
- Egészen addig amíg nem talál magának jobbat… Utána úgy fog téged eldobni mint egy koszos rongyot…- Válaszolta Ternoss gonosz mosollyal. Minden szavába beleépítette azt az alsóbbrendű érzést, ami Vicet megőrjítette. – Livra is elfelejtett titeket…
- Ha egy ujjal is hozzá mert nyúlni én esküszöm… - Kezdte el félelmetes gyorsasággal hadarni Vic a figyelmeztető rágalmakat, de Ternoss elhallgatatta.
- Ha lehet, akkor tekintsünk el a szokásosan unalmas rémisztő hadoválásoktól, helyébe mondok olyan dolgokat, amik nagyon fognak téged érdekelni… - Ternoss mosolyát elvakította egy villám, amitől Victum kissé összerándult a földön. – Cserét ajánlok…
- Cserét?! – Értetlenkedett Vic, mire a férfi újabb lenéző pillantást vetett rá.
- Igen, van választási lehetőséged… Vagy Livra… Vagy Roan… Melyik a fontosabb számodra Victum? –A férfi figyelte ahogyan a fiú arcára felkúsznak a rémület kígyói, és lassacskán belefojtják őt a rettegés iszapjába.
- Hogy van ahhoz képed hogy emberéletekkel játszadozz! Miért nem inkább engem akarsz!? Mit kezdenél te Roannal?! –Kiáltott fel Vic, mikor Ternoss megfogta a torkát, és ismét visszanyomja a földre. Hiába is próbált ellenkezni, izmait és akaratát valami lehetetlen erő tartotta fogva, és a földhöz vonzotta.
- Roanban egy olyasvalami rejtőzik, amit te a szerelemtől vak szemeiddel még csak fel sem fedeztél. Ettől eltekintve még mindig egyszerű kis pondrónak tekintem a barátodat, aki csak egy elrozsdásodott rugó a tervemben. Még Livra is többet ér nála… De talán épp a te nyomorult szerelmed ruházza fel olyan hatalommal, amivel ember még sohasem bírt… De még mielőtt elmerülnénk a részletekben, közlöm három napod van arra hogy eldöntsd ki is neked az igazán fontos. Tehát három nap múlva, ugyanitt ugyanekkor…Vagy Roannal… Vagy nélküle, de akkor enyém a lány, és ne is keresd többé.. Különben…
- Különben? –Szakította félbe hörögve Victum, mire a férfi apró kis karcolást ejtett a fiú ajkain.
- Különben mindenkit megölök mindegyszálig… - Fejezte be halkan súgva a mondatot. –Nem csak titeket… Mindenkit…
- Akkor miért kellünk mi, ha egyedül is végzel mindenkivel…? Ternoss ez nem logikus! Elbuktál!- Mosolyodott el gonoszul fiú, mire a férfi egy pillanatnyi meglepettség után ugyanolyan magabiztosan nézett vissza Vicre.
- Úgy gondolod? Azt hittem több agy szorult beléd mint érzelem…Tévedtem volna? – Engedte el Victumot, aki lassan föltápászkodott. – Jegyezd meg… Ellenem nem győzhetsz… - Nézett rá komolyan a fiúra, majd a zsebébe nyúlt, és hirtelen eltűnt, mintha beszippantotta volna valami.

Victum remegve rogyott vissza a földre, majd tenyereibe temetette sápadt arcát. Nem volt valami jól, teste egyre inkább vágyott a vízszintes pózba, mikor valaki magához karolta. Victum remegő ajkait egy száraz sikoly hagyta el, de hamar megnyugodott. Érezte… Érezte Roan pulóverének melegét, ahogy az lassan elcsigázott testét körül öleli. Nem értette. Talán szerelme ruhái meg tanultak járni?
- Szerelmem…- Csendül meg a jól ismert, hang, és Victum hisztérikusan megrázta a fejét. Úgy érezte kísértetek, üldözik. A betegség lassan már az agyát is ellepte. Ráadásul még el is verték. Ez neki most sok volt. Vagy inkább sokk! – Mi történt?- Roan óvatosan két lábra húzta a gyengeségtől, és a hidegtől remegő fiút. Az érezte, ahogy Roan izmos karjai mellkasához simultak. Egyre inkább menekülni akart, de szíve meggátolta a lábait, a mozgásban. Teljesen lebénult aggyal forgatta a fejét, mintha keresne valamit.
- Fáj… - Victum egyre nehezebbnek érezte pilláit. Végül, pedig engedett a kísértésnek, s elnehezedő testét Roan karjaira bízta. Eszméletét vesztette.

Egybefolyó tejfehér falak, egy gyermek sírása. Victum agya legmélyebb zugaiba került. Látta, ahogy megszületik, az ünneplő orvosokat. Ternosst, és az önelégült mosolyát. Sose volt csecsemő. Nem tudta mi az. Ő más lényekből született, de gyerekként, hisz a fiatal elmét könnyebb befolyásolni! Victum egyre mélyebbre zuhant emlékei örvényébe. Élte minden percét újra átélte. Olyan volt, mint egy mozifilm. Csak épp pattogatott kukorica nem járt hozzá! Mindent látott, azt is, amit el akart felejteni, elűzni, kizárni a fejéből. Leonóra, a hercegnő, végül Roan is megjelent. Ő Roan... Még a neve gondolatától is erőt kapott Victum. Agyába férkőzött a tegnap éjszaka, a találkozás, ahogy aggódott érte. Fel kell ébrednie, és rámosolyodni a férfira. Felébredni… „Magamhoz térni…”